Álom és kiábrándult ébredés
Az English Baroque Soloists koncertjének első részében a recenzens gyakran feltette magának a kérdést: mivel magyarázható, hogy napjaink egyik legnagyobb karmester-sztárja Sir John Eliot Gardiner? A második félidő Linzi szimfóniáját hallva aztán kiderült, hogy Gardiner tényleg páratlanul sokat tud a zenéről.
English Baroque Soloists
Karmester: John Eliot Gardiner
Km: Robert Levin – fortepiano, Bernarda Fink – ének, Kati Debretzeni – hegedű
augusztus 23., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Az English Baroque Soloists és Gardiner Ellentétes félidők © Gramofon |
Tavaly az ő kiegészítésével mutatták be a torzóban maradt c-moll misét, a budapesti koncerten pedig az ő rekonstrukciójában szólalt meg Mozart hegedűre, fortepianóra és zenekarra írt egyik versenymű-töredéke (K. 315f). Ebben a tételben mutatkozott be szólistaként is a világhírű zenekar magyar származású koncertmestere, Kati Debretzeni. Hegedűhangja nem annyira nemes, sokszor bizonytalanul intonál, a karakterek megformálásában, a vonókezelés és az artikuláció változatosságában azonban ízelítőt adott zenekarának szinte végtelen gazdagságú játékkultúrájából. A művet két koncertária keretezte, de a szintén ünnepelt énekes sztár hírében álló Bernarda Fink nem tett rám különösebb hatást. Lehet, hogy színpadi megjelenése zavart meg: a sikerben fürödni vágyó díva pózában, büszkén emelt fővel, fájdalmat színlelően összevont szemöldökkel énekelte el Mozart két koncertáriáját (Ch’io mi scordi di te; Vado, ma dove?), amelyek világától teljesen idegennek éreztem ezt az őszintétlen habitust. Összességében az első félidő alatt nem éreztem, hogy a világ egyik legjobb régizenei együttesét hallom; a hangzás korántsem volt annyira tiszta, plasztikus és elementáris erejű, mint ahogyan azt lemezeiken hallani. A második félidő viszont meggyőzött. Ekkor ugyanis a brit zenekar nem csupán egy-egy pillanat erejéig, hanem bő fél órán át tartotta a publikumot azon az élményszinten és hőfokon, amelyben a közönség hazai koncertteremben csak ritkán részesül.
Elképesztő az a profizmus, amivel Gardiner kivitelezi saját olvasatát. Rendkívül jól ismeri a darabot, s – ahogy mondani szokták – „átvilágítja a partitúrát”. Ha egy új motívum, ritmusképlet jelenik meg, azt rögtön felmutatja, játssza bár a máskor elhanyagolt trombita vagy az üstdob. Értelmezi a művet: ízekre szedi, mégis egyetlen organizmus marad, élő szervezet, amely a fülünk hallatára tökéletes egységben jelenik meg. Áttetszővé válik, és benne még a bonyolult polifónia is játszi könnyedséggel szólal meg. Bámulatra méltó az a kidolgozottság, ami a zenekar játékán minden egyes pillanatban érződött, a hangszínek, a vonásnemek, az artikuláció sokfélesége, egyszóval mindaz, amit Kati Debretzeni játékában is megcsodálhattunk. Érdekes volt egy olyan művet hallani, amelyben az előadók az érzelmek tagadásával, profizmussal párosult hideg objektivitással és racionalitással hoztak létre valami olyat, ami végül – a finálé utolsó ütemeinek fokozásával – katarzishoz vezetett.
Bár az ünneplő közönség nem tágított, mégsem esett jól a ráadás. Mint Herreweghe és együttese idén májusban, Gardinerék is eljátszották az utolsó tételt a közepétől a végéig. Ami végképp kiábrándított: mintha gombnyomásra indult volna el a zene a már egyszer megcsodált árnyalatokkal, gesztusokkal. Az álom véget ért.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely
Egy amerikai Zemplénben
A Zempléni Fesztiválon egy sárospataki, de 1956-ban emigrált karmester népszerű művekből összeállított műsort vezényel szülővárosában, a szlovák határtól néhány kilométerre, a Kassai Filharmonikus Zenekar élén. Éppen abban a templomban, ahol majd’ hetven éve megkeresztelték. Tetszetős az elgondolás. A megvalósítás már kevésbé.
Tiszadobi érzelmes utazás
Ez egy impresszionista beszámoló lesz. Semmi billentéstechnika, magasrendű értelmezés – a hely, az idő és a körülmények indokolják az „érzelmes utazást”. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense Tiszadobon járt, ahol kilencedik alkalommal rendeztek Zongorafesztivált.
A Simple Acoustic Trio eloldotta a földtől hallgatóit
A legtöbben talán az ő koncertjüket várták a 2006-os Sziget Fesztivál jazzszínpadának fellépői közül, de mivel a Művészetek Palotája névadó szponzori megjelenésének köszönhetően idén minden eddiginél gazdagabb és nemzetközi nevekkel leginkább tűzdelt lehetett ez az egy augusztusi, együttlevős hét, nem is volt olyan könnyű választani annak, akinek legfeljebb egy napijegyre akadt kerete.
A megkerülhetetlen domb
Augusztus utolsó hétvégéjén rendezték meg, immár harmadszor, a pannonhalmi Arcus Temporum (Időívek) fesztivált. Bár a három év egy fesztivál történetében nagyon rövid idő, mégis bátran kijelenthetjük, hogy ami Pannonhalmán augusztus utolsó hétvégéjén évről-évre megtörténik, az a mai magyar kulturális életben (a kultúrát tessék nagyon-nagyon tágan értelmezni) példa nélküli.
Fülcsemege elvitelre
Rögtön két jó előjel: a Manhattan Transfer szabadtéren játszhatott Veszprémben; nem kellett az időjárás miatt fedett helyszínre költözni. A másik, hogy a koncert fellépői közül először Yaron Gershovski tojásfeje bukkant ki a kulisszák közül. A zongorista évtizedek óta a Manhattan „zeneigazgatója”; alázatos ötödik tagja ennek az intézménynek, jelenléte garancia a színvonalra.
Jazz a sziklák alatt
McBride-ot először a Philip Morris Generations Band tagjaként, Ray Brown pártfogoltjaként láttam Pesten: akkor már Benny Green triójában is feltűnt. Tizenöt év elteltével már nem ígéret, hanem abszolút világsztár lett, nagyobb annál, mint amit akkor sejteni lehetett, hiszen nagybőgősként nem áll annyira az ember reflektorfényben, mint pl. fúvós vagy énekes szólistaként.
