MOL Jazzfesztivál Budapest
Művészetek Palotája és Közraktár sátor, 2006. szeptember 13-17.

Esperanza Spalding Benne nem kellett csalódni © Gramofon

Egy összefoglaló igényű, tematikus jazzfesztivál kiváló alkalmat kínál a művészek számára, hogy tudásuk legjavát, műhelymunkájuk eredményeit, vagyis kidolgozott és professzionális produkciót mutassanak be a közönségnek. A szervezők ráadásul a kihívásoktól sem mentes költségvetési viszonyok ellenére is vállalható színvonalú műsort állítottak össze. Michel Portal vagy Tomasz Stanko például az európai jazz autonóm hangvételét meghatározó művészek közé tartozik. Stanko életművének korszakait ismerve, klasszikusan letisztult stílusát élőben hallgatva megkockázatom: itthoni koncertje legalább akkora esemény, mint a korábbi fesztiválok tengerentúli sztárjainak fellépése.

A nyugat-európai jazz fontos helyszíneivel, a francia, belga és holland művészekkel való kapcsolattartás immár több éve kitaposott ösvényen zajlik, és néhány magyar művész személyén keresztül egyre szorosabbá válik. Mindez természetesen nagyon jó, ha a magyar jazznek az európai kulturális életbe való integrálódására gondolunk. A termékeny együttműködésre kínált emlékezetes példát az Alban Darche vezette Trumpet Project, amelyből a gitáros Gadón kívül Laurent Blondiau és Eric Vloeimans trombitán, Sébastien Boisseau bőgőn már visszatérő vendége Magyarországnak. Hasonlóan ihletett koncertet adott a Szakcsi Trió kíséretében a brit trombitás Gerard Presencer – közös hangra találtak a szving és a bop-irányzatok mentén. A kanadai Tom Walsh kísérletező kedvű, de ugyanakkor átgondolt és összefogott harsonakoncertjét pedig Szandai Mátyás bőgőjének és Balázs Elemér dobjainak ritmusszekciója, pedánsan kiegyensúlyozott és koncentrált játéka tette teljessé.

Mindazonáltal az idei fesztivál a nagy meglepetések jegyében zajlott – akadtak szép számmal, a kellemestől egész a hideg zuhanyig. A portugál Maria João zenekara döbbenetesen markáns felütést biztosított a fesztiválnak. A széles hangterjedelmű João az arányok nagymestere, aki indításként lassú balladával jelent meg a színpadon, amelynek extravagáns artikulálása, meghökkentő szövege egy pillanat alatt elvarázsolta a közönséget. A folytatás egyszerre játékos, felszabadult, virtuóz és tudatos, ám a röfögések-böfögések, hangicsálások és gurgulázások közepette is biztosan tudták a zenészek, hogy melyik pillanatban kell visszatérniük a színfalak mögül hangszereikhez. A fesztivál másik énekesnője hasonlóan üdítő, új élményt szerzett hallgatóinak. Esperanza Spalding bőgős és énekes tudása együtt és külön is érdemes lenne a méltatásra. A magabiztos önkíséret csupán az alapja volt a művésznő teljesítményének. Ám amikor a bőgő és az ének szorosabb, ellenpontozott kapcsolatba került egymással, megindult a kezelhetetlen borzongás. Esperanza tökéletes sztárjelölt: fiatal művésznő nagy tehetséggel, bájos megjelenéssel, visszafogott zongorás-dobos ritmusszekcióval, hallgatható zenével.

Sajnos az ajándékok mellett a savanyú produkciókból is kapott a közönség. A Wallace Roney Bandet a nyitó napon a groove-ok és a bop-tempók ösztönös követésén túl kevés más dolog inspirálta. Karcos és autentikus afro-amerikai jazz szólalt meg, ez önmagában nagy élmény, ám alapvetően felkészületlenséget és szerény végiggondoltságot tükrözött a zenekar koncertje. Később Fekete-Kovács Kornél zenekarával, a Modern Art Orchestrával Roney tisztességesen lejátszotta szólamait, improvizációja hanyag ugyan volt, de elegáns aligha. Miroslav Vitoust nemcsak saját maga miatt vártam, hanem mert kíváncsi voltam, mit csinál Dés Lászlóval közösen a színpadon. De sokszor a nagy várakozásokból lesznek a petyhüdt puffanások. Vitous a Weather Reportban teljesítette ki pályáját – a zenei invenciók egész tárházának örökösét várhattuk a színpadra. Ám zenélés, zenekarvezetés helyett csupán félkész kísérleteit tárta a közönség elé, a közreműködő zenészek pedig sokszor tanácstalanul vállaltak közösséget a torzó produkció előadásában. Eleve hitelét veszti a jazzben, ha egy teljes kidolgozott szólam gépből hangzik fel. Így volt ez a billentyűvel – billentyűs nélkül –, amiért a bőgős előtt elhelyezett laptop volt a felelős. Kifejezetten szerencsétlenül alakult ugyanennek az estének a folytatása. Robin Eubanks harsonás képességeiről könnyű meggyőződni annak, aki hallotta már Dave Holland lemezein. Eubanks magyar zenészekkel közös koncertje előtt szólóval kívánta elkápráztatni közönségét, ám az eredményt nem túlzás botrányosnak értékelni. Virtuóz harsonaszólója ugyan hatásos felütést biztosított, ám a produkció gyorsan meddő, ihlet nélküli, gépekkel támogatott kísérletezgetésbe fulladt. A romlás akkor vett végzetes fordulatot, amikor Eubanks egy elektromos dobgépen kezdett ritmusmintákat rögtönözni.

Az ellentmondásokra rákontrázott, amit a Ráday Kultuccás klubkoncerteken hallottam. Itt ugyanis néhány olyan produkció is elhangzott, amelyek a fesztivál nagyszínpadán is gond nélkül megállnák a helyüket. Juhász Gábor gitárosunk újdonsült kvartettje az elsők között vár erre a lehetőségre. Juhász elmélyült zeneszeretete, intelligens esztétikája hallatán újra és újra felkapom a fejem. Találkozása Bacsó Kristóffal a magyar jazz csöndes, de nagyon fontos eseményei közé tartozik. A zenekar további vívmánya az atom-ritmusszekcióként is ismert Borlai Gergő dobos és Papesch Péter basszusgitáros metamorfózisa. A két fiatalt eddig a határokat nem ismerő, szinte agresszív virtuozitás mintájaként ismerte és szeretette a közönség. Ám a döbbenetesen technikás hangszereseket most Juhász irányítása végérvényesen művészekké avatta – játékuk apró finomságait, zenei árnyalatait is végre élvezhette a lelkes közönség.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely