Gondolatok a régiektől
Születésnap, évforduló vagy más jeles alkalom ezúttal nem indokolta, hogy Dresch Mihály mérföldkő jelentőségű koncertet adjon olyan muzsikustársaival, akikkel az elmúlt két évtizedben együtt játszott. A MU Színházban rendezett „Élő nád koncert” ennek ellenére remélhetőleg úgy kerül be a Dresch-életrajzba, mint vissza-visszatérő esemény. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense ott járt.
Dresch Mihály és barátainak koncertje
Szeptember 10., MU Színház
Dresch Mihály a MU Színházban. Összefoglalta az eddigieket © Bércesi Barbara |
Még egykori muzsikusi szakításairól is nyíltan szólt. A legkorábbi szakítása Grencsó Istvánnal történt, akivel most, tizenvalahány év után először muzsikált újra együtt. Bizony volt valami torokszorító abban, ahogy a két fúvóshangszer, Benkő Róbert bőgője és Geröly Tamás dobjai, csengettyűi ismét megszólaltak. A gyönyörű, balladisztikus bevezető után szinte ugyanazzal az elsöprő erővel perdítették egy menyegző színhelyére a hallgatót, mint régen. Aki nem hallja Dresch mai zenéjében azt a szabadságfokot, szenvedélyt, szárnyalást, amelyet a nyolcvanas-kilencvenes években hallani vélt, az most megbizonyosodhatott felőle, hogy ő lényegében mit sem változott. Grencsó játéka is éppoly megrendítő és lehengerlő, mint közös kvartettjük létezésekor - meg ma is, amikor az iróniát és az idézőjeles viszonyulást félreteszi. A Jókívánság című darabbal, egy puha sziklagörgeteg-szerű bőgőszólóval, szépséges szaxofonszólókkal és egy lebegő csengettyűhanggal búcsúztak a régi Dresch Quartet tagjai.
Csík János hegedűs, Kunos Tamás brácsás és Bartók József bőgős ezután kárpát-medencei népzenét szólaltatott meg a szopránszaxofonon és furulyán játszó Dresch-sel, aki mielőtt színpadra invitálta volna őket, önnön népzenészi kvalitásainak hiányosságát igyekezett bizonygatni. Ha erről nem is sikerült a hallgatóságot meggyőznie, tény, hogy kollégái könnyed, ízes játéka egészen elvarázsolt bennünket. Borzongató volt az egykor a Dresch-Grencsó-Benkő hármas előadásában lemezre vett doinát most a három kiváló vonós kíséretével, szinte transzba ejtő módon hallani. Nem volt jellemző Dresch zenekaraira a dob nélküli felállás, a következő alkalmi kvartett mégis „csak” Balogh Kálmán cimbalmosból, Kovács Ferenc hegedűs-trombitásból és Szandai Mátyás bőgősből állt, akik valamivel meditatívabb hangulatot festettek, mint egy dobbal kiegészült formáció. A büfébe való elvonulás előtt még egy időre ábrándozásra késztették a közönséget: mi lenne, ha ez is egy létező zenekar volna.
A szünet után elérkeztünk a jelenhez: a hangszerén a szó legteljesebb értelmében játszó Lukács Miklós ült a cimbalomhoz, Szandai Mátyás ismét kézbe vette kistestű, de annál teltebb hangú bőgőjét, az ős-Dresch Quartet tagnak, Baló Istvánnak pedig izzott a kezében a verő (bár játéka halkult az utóbbi években, a benne lévő jófajta feszültség továbbra is tüzeli a zenét). Hosszúra nyúlt az este, a jelenkori Dresch Quartet koncertje önmagában is teljes értékű volt, hiszen elhangzott az Élő nád című lemez több darabja és egy – gyanítom – új szerzemény is: mindez együtt jelentős lelki és szellemi útravalót adott az éjfélig kitartó közönségnek.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
Egy amerikai Zemplénben
A Zempléni Fesztiválon egy sárospataki, de 1956-ban emigrált karmester népszerű művekből összeállított műsort vezényel szülővárosában, a szlovák határtól néhány kilométerre, a Kassai Filharmonikus Zenekar élén. Éppen abban a templomban, ahol majd’ hetven éve megkeresztelték. Tetszetős az elgondolás. A megvalósítás már kevésbé.
Az okvetetlenkedő ünneprontó
A Mahler Ünnepre időzítve adott hangversenyt az amszterdami Concertgebouw Zenekara, Mariss Jansons vezényletével. Mindezek fényében értendő e recenzió címe; a világhírű holland együttes koncertjével kapcsolatban fanyalogni csak az ünneprontás terhével lehet.
Helsinkibe beszökött a jazzvilág
A nyolcvanas-kilencvenes években sokan láttuk a „királyi” televízió felvételeit a Pori Jazzfesztiválról, s a világsztárok mellett egy-egy alkalommal még remek finn előadók játékát is élvezhettük. Tudtuk, hogy létezik Martti „Edward” Vesala, Jukka Perko és Juhani Aaltonen, sőt azt is, milyen kitűnő muzsikusok. De mintha az utóbbi időben kissé lemaradtunk volna a messzi északon élő nyelvrokonaink jazzéletének történéseiről. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense Helsinkiben járt.
Álom és kiábrándult ébredés
Az English Baroque Soloists koncertjének első részében a recenzens gyakran feltette magának a kérdést: mivel magyarázható, hogy napjaink egyik legnagyobb karmester-sztárja Sir John Eliot Gardiner? A második félidő Linzi szimfóniáját hallva aztán kiderült, hogy Gardiner tényleg páratlanul sokat tud a zenéről.
Jazz a sziklák alatt
McBride-ot először a Philip Morris Generations Band tagjaként, Ray Brown pártfogoltjaként láttam Pesten: akkor már Benny Green triójában is feltűnt. Tizenöt év elteltével már nem ígéret, hanem abszolút világsztár lett, nagyobb annál, mint amit akkor sejteni lehetett, hiszen nagybőgősként nem áll annyira az ember reflektorfényben, mint pl. fúvós vagy énekes szólistaként.
