Strauss-panoráma, avagy koncert csukott szemmel
Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar Richard Strauss hatalmas életművéből adott nagyszabású keresztmetszet-hangversenyt. A kivitelezés gondossága magasrendű zenei élményt adott, a kiválasztott darabok megközelítése, értelmezése azonban zárójeles megjegyzésekre bíztatta a kritikust.
Budapesti Fesztiválzenekar
Km.: Zempléni Szabolcs (kürt), Jane Eaglen (szoprán), Robert Dean Smith (tenor), Virgine Pochon (szoprán), Claudia Mahnke (mezzo), Valerie Codoluci (szoprán), karmester: Fischer Iván
március 18., Zeneakadémia
Fischer Iván Szünetre felhevítve © Gramofon |
A Till partitúrájának egykor döbbenetes merészsége ma kevésbé tűnik fel. Hozzászoktunk, sőt, tanítani valóan briliáns és letisztult munkának tartjuk. A Fesztiválzenekar előadása minden mozzanatában a briliáns hangszerelőt és a formát virtuózan kezelő komponistát állította előtérbe, a hallgató figyelmét inkább (vagy csak) a részletek kacagtató vagy rémisztő vonásai kötötték le. A taps alatt a szólisták felállítását (kürt, klarinét, hegedű) ritkán éreztük annyira jogosnak, mint éppen most. A II. kürtverseny tapasztalatainak összefoglalását is - bár Zempléni Szabolcs teljesítményét nem érheti különösebb kritika - a zenekar dicséretével, különösen a vonóskar produkciójának méltatásával kell kezdenünk. A nagy létszám ellenére kamarazenekari tisztasággal, áttetszően szólt az együttes, a lassútételben ismét meg kellett állapítani, hogy ennek a gazdag tónusú vonószenekari hangzásnak Magyarországon még mindig nincs párja. Zempléni Szabolcs szólója elegáns és magától értődő volt. Inkább pontosságra törekedett, és kevésbé az egyes hangok finomra csiszolására. S hogy a mű könnyedsége mennyire csak látszólagos, azt a fáradás számlájára írható apró megingásokból lehetett észrevenni a harmadik tételben. Az első rész Salome táncával ért véget. Fischer a szünetre felhevített állapotban szerette volna elengedni közönségét, s ezt valószínű, hogy el is érte. Megközelítése, a részletek kimunkálásának igénye a Till interpretációját idézte. Nagy zenekar próbált elhelyezkedni a Zeneakadémia színpadán, a hangok orgiáját szinte a bőrünkön éreztük - s eközben szunnyadt a lélek. Kíváncsi lettem volna, hogy miként szólalt meg ez a részlet egy nappal korábban, a Művészetek Palotájában?
A szünet után szellős színpadkép fogadott, kamaraegyüttes és nemzetközi hírű énekes szólisták adták elő az Ariadne Naxosban zárójelenetét, melyet a koncerten Ariadne áriája, az Es gibt ein Reich (Van egy ország) vezetett be. A címszerepet Jane Eaglen énekelte. Nagy hang, szép csúcsokkal, döbbenetes, erőteljes és tiszta mélységekkel. Ám nem Ariadne állt a színpadon, hanem egy éneklő ember. Nem Eaglen valóságos megjelenése és a képzeletbeli Ariadne közötti különbség volt a döntő az illúzió elmaradásban, hanem az, hogy Eaglen áriát énekelt és nem szerepet formált. A három nimfa (Virgine Pochon – Echo, Claudia Mahnke – Dryade, Valerie Condoluci – Najade és rövid megszólalás erejéig Zerbinetta) viszont megpróbálta a gála és a színházi előadás között megtalálni a középutat. A Bacchust éneklő Robert Dean Smith vokális produkciója nagyon meggyőző volt, érkezése színházi illúziót keltett, de a nagy kettősben játéka Eaglen magatartásához igazodott. Sok minden elveszett Strauss darabjából, de csukott szemmel hallgatva a lelke mégiscsak jelen volt.
Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely
Birkózás Mozarttal
Hogy a publikum kezdetben nem rendült meg a produkciótól, mutatja, hogy rögtönzött köhögőkoncerttel szórakoztatta magát. Mozart zenéjével nehezen birkóztak, Csajkovszkij muzsikájában viszont otthon érezték magukat a Londoni Szimfonikus Zenekar világszerte elismert művészei.
Carmen: import vagy hazai?
A Carmen népopera, a Köztársaság téren a helye – gondolják az aktuális igazgatók. 1982, 1993, 2000 – Bizet Carmenjének legutóbbi felújításai az Erkel Színházban. Most megint felújították a dalművet, a címszerepben a figyelemre méltó Vizin Viktóriával.
Szerb rezesek tündöklése és bukása
Marjan Krstic esete tipikus: az ember hiú reményeket fűz egy kissé megkopott kultuszú műfaj új előadójához. Tíz évvel ezelőtt Boban Markovic, a Kocani Orkestar vagy a román Fanfare Ciocarlia által képviselt zene a balkáni kultúra húzóágazatát jelentette. Marjan Krstic bandájáról más jut az eszünkbe. Pillanatkép a szerb színesfém exportkilátásairól.
Mezítlábas, füstszűrőtlen ünnep
A varázsfuvola Sarastróját mostanában favágó méretű finn basszisták szólaltatják meg a legideálisabban. Mit tehet egy rendező-tanár, akinek növendékei között épp a legmélyebb fekvésű hang birtokosa nem szálfatermetű? Például egy létra tetejére ülteti. Talán nem nagy ötlet, ha csak egy ilyen jut az előadásra. De Ascher Tamás és tanítványai a létrás Varázsfuvola egészét a színház ünnepévé avatják.
