A Londoni Szimfonikus Zenekar hangversenye
Km.: Mitsuko Uchida (zongora), karmester: Sir Colin Davis
február 28., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Colin Davis Csajkovszkij nagyobbat szólt © Gramofon

Az első félidőben a világhírű előadók vagy nem tudtak mit kezdeni Mozarttal, vagy félreértelmezték. Sir Colin Davis számára mintha megállt volna az idő; olyan vonásokat fedezhettünk fel a zenekar Mozart-játékában, mintha a hatvanas években járnánk. A bőszen megvibrált forte-hangok vagy a zenei ívek végén „faltól falig” kitartott hosszú hangok ellenére is lehetett volna jó ez az interpretáció, ha nem sütött volna róla a teljes érdektelenség. Miután megismertük témáit, karaktereit, a Titusz kegyelme nyitány „leült”, pedig a mozarti zene olyankor kezd igazán izgalmassá válni, amikor a motívumok vissza-visszatérnek, egymással összeütköznek. Colin Davis nem tudott a királyi nyitány kezdő lendületéből újabb és újabb energiákat felszabadítani, a közönség pedig a hallott produkciónak megfelelően, kelletlen tapssal nyilvánított véleményt.

Hogy a publikum nem rendült meg a produkciótól, mutatja, hogy – némi öniróniát sem nélkülöző – rögtönzött köhögőkoncerttel szórakoztatta magát, amíg a színen meg nem jelent a ritkán játszott C-dúr zongoraverseny (K. 415) szólistája, Mitsuko Uchida. A japán zongoraművésznőről mondhatnánk, hogy – bár negyven éve van a pályán – ő is a nemzetközi zenei élet újabb „sztárja” - ha nem lenne már sztárból is annyi, mint égen a csillag. Muzsikálása most nem tárta fel a hírnév mögött sejtett különleges kvalitásokat. Uchida ahhoz a művésztípushoz tartozik – igen, sajnos típus –, akik Mozartot is úgy játszanak, mintha Chopin lenne. Úton-útfélen lekerekítve azt, amit nem kellene, a zenei poénokat is fájdalmas sóhajokként interpretálják, egyszóval elfinomkodják a darabot. Ez a szépelgés azonban nemcsak stílusidegen, hanem egy idő után végtelenül unalmas is. A harmadik tételben a rondótéma visszatérései előtt Uchida legalább háromszor „sütötte el” ugyanazt az elhalkuló gesztust, s különösen akkor bukott felszínre zenei humorérzékének hiánya, amikor a rondótéma öthangos fricskája jellegtelen trillában folytatódott a tétel vége felé. Uchida nagyon érzi a zongorát, nagy hangvarázsló művész, de Mozart zenéje nem a legmegfelelőbb terep ezeknek a képességeknek a bizonyítására.

A koncert második részében aztán végre – zenei értelemben legalábbis – hazai pályán játszhatott a Londoni Szimfonikus Zenekar. A Csajkovszkij IV. szimfóniájának elején felharsanó, ragyogó hangzású és falat rengető rézkarral Davis akkora lendületet adott az előadásnak, hogy ha nem zenéről lett volna szó – különösen a fátum-téma visszatérése után a fináléban –, az az érzése lehetett a hallgatónak, hogy egyetlen tömbből faragott alkotással találkozott. Azonban nemcsak a formálás, hanem a hangzás tömörsége is imponált a zenekar játékában, és nemcsak a már említett rezeknél, hanem például a vonósok pengetésénél a különleges zenei „effektekre” épülő harmadik tételben. A második tételben a vonós szólamok fület gyönyörködtető hajlékonysággal formálták meg az éneklő dallamot, az első oboistától és -fagottostól pedig gyönyörű szólókat hallhattunk.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely