Marjan Krstic & The Serbian All Stars
március 8., A38 hajó

Szerb rezesek Túltermelési válság világzenéből © Gramofon

Tavaly jelent meg a Fanfare Ciocarlia történetét és egyik németországi koncertjét bemutató DVD. A dokumentumfilm nyitójelenetében ködmönös fiúcska evickél a befagyott tó jegén valahol egy román falu határában. A távolról felvett képkockákon látjuk, hogy óvatosan lehajol, benyúl a nyilván dermesztően hideg vízbe, és óvatosan kihúz belőle egy tubát… Elnézve az egész filmet, a hatása alatt hallgatva a döbbenetes erejű zenét, és összevetve a balkáni rézfúvós zene mostani leszálló ágával, rádöbbenek, micsoda remek időzítéssel jelent meg az a kiadvány akkor. Kihozták a vállalkozásból a maximumot, még egy utolsót lobbant a zenekar és a műfaj nyomán egykor izzó kultusz. A rezesbandák európai aranykora véget ért – ma már mi is úgy vagyunk vele, mint legyintő erdélyi ismerősöm, aki azóta ezt hallgatta a román rádiókban, mióta az eszét tudja.

A szomorú az, hogy így van ez a világzenével nagyon sok esetben. Talán éppen ez az igazi műfaji vízválasztó a társadalmi közegéből kiragadott világzenei szenzáció, illetve a zenei hagyományokon biztosan nyugvó, és ilyen értelemben valóban klasszikus és autonóm Európán kívüli zenekultúrák között. A balkáni lakodalmas zene a vesztesek közé tartozik: hatása kifulladt, leeső állunkat megtaláltuk és visszatoltuk a helyére. A továbbiakban aki igazi revelációt szeretne, szíveskedjék meghívót szerezni a legközelebbi balkáni faluban esedékes sátras lagziba.

A fellengzős nevű Marjan Krstic Serbian All Stars zenekar koncertje mindezek alapján nem sok jó kilátással kecsegtetett. Mégis, a végkifejlet alapján kijelenthető, hogy a zenekar osztályrésze akkor is a szomorú felsülés lenne csupán, ha a három nagy ászhoz képest testhossznyi előnnyel indult volna egy rézfúvós bajnokságon. A zenekarral az az igazi baj, hogy ami a nagy elődöknél erénynek volt értékelhető, az náluk már zavaró tényező. A hangerő például a rezesek esetében az átfogó és átütő zenei erőnek csupán az egyik kelléke. Jó esetben nemcsak virtuozitással párosul, de olyasfajta könnyedséggel is, amely meglepő és rendkívül feszes ellentettje a hangszerek és az általuk okozott hangzás robosztus jellegének – éppen ez a jelenség a művészi színvonal garanciája.

Mindez tökéletesen hiányzik Marjan Kristic zenekarából: a banda őrült hangos, de emellett folyamatosan hamisan játszott, a roma muzsikusokra egyáltalán nem jellemző ritmikai pontatlanságokat pedig félórás bemelegítés után sem sikerült gatyába rázni. A túlméretezett, háromszemélyes ütőhangszeres szekció tagjai valójában egymás korlátainak bizonyultak – az egyféle ritmusalap nulla féle variációval pillanatok alatt unalmassá vált. Az igazi virtuozitást még a zenekarvezető szólói is nélkülözték, a háttérkíséret obligát hangszerelése a trombitától a tubán át a helikonig jól betanult sémákat játszott, amelyek a magyar közönség számára már semmi újdonságot nem kínálnak. A fülsértően karcos intonálás azt a szomorú és hallgató-üldöző üzenetet közvetítette, miszerint a Serbian All Stars nem más, mint egy rakás színesfém által okozott ipari zajszennyezés. Nyoma sincs a hétországra szóló roma jókedvnek, a cinkos mosolynak, a bájos humorérzéknek. Az egymás után ledarált számokat csupán azok bravózták a félházas közönségből, akik szerint a jó és a rossz zene között a különbség néhány pohár rövidital. 

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely