A súlyos szegénység és a KNDP államapparátusának extrém politikai elnyomása bizonyosan gondoskodik róla, hogy Észak-Korea a világ egyik legélvezhetetlenebb, legélhetetlenebb helye legyen. Amióta persze Kim Dzsongun hatalomra került, a rezsim igyekszik kellemesebb képet kialakítani magáról. A kormány különös gondot fordít új vidámparkok és síparadicsomok kiépítésére is. Ám az ilyesmik továbbra is elérhetetlenek a többség számára.

Akik Phenjanban élnek, és akiknek van egy kis pénzük, ellátogathatnak egy bowlingpályára vagy egy víziparkba, de egy Kangvon tartományban élő szegény parasztnak az ilyesmi elképzelhetetlen. A közlekedési hálózat olyan elmaradott, hogy az emberek többnyire a szülővárosukban rekednek. Az átlagembernek magának kell gondoskodnia a szórakozásáról.

Bárki, aki járt már Észak-Koreában, megmondhatja, hogy ez gyakran egyetlen dolgot jelent: alkoholt. Akárcsak elhidegült déli testvéreik és nővéreik, az észak-koreaiak is nagyon tudnak inni. Többnyire szodzsut és pancsolt szeszt, a gazdagok pedig importált szeszt fogyasztanak. Észak-Korea sörválasztéka meglehetősen széles, mivel minden városnak van legalább egy saját sörfőzdéje.

Az umdzsugamu – ivás, dalolás és táncolás – immár évszázadok óta része a koreai örökségnek, úgyhogy amikor az észak-koreaiak inni kezdenek, biztosak lehetünk benne, hogy a zenére sem kell sokat várni.

Mivel töltik az észak-koreaiak a szabadidejüket?

Az észak-koreaiaknak kevés szabadidejük van, és annak a kevésnek az eltöltésében sem nagyon válogathatnak a lehetőségek közül. Észak-Koreában ugyanis hatnapos munkahét van. Vannak, akiknek még vasárnap is részt kell venniük közösségi munkákban, így például aszfaltozásban, utcaseprésben vagy földművelésben. Sok észak-koreai a hétvégét is munkanapnak tekinti, épp csak az már otthoni feladatokkal telik, mosással, takarítással, kertészkedéssel. 

Egy egykori katona, Jun Mina szerint - aki 2010-ben szökött meg Észak-Koreából - az észak-koreai totalitárius rendszerben nem sok lehetőség kínálkozik a szórakozásra. Az ő gyerekkorában, a kilencvenes években például a tévé olyannyira ritkaságszámba ment, hogy városonként csak egy-két háztartásban akadt.

"Minden este gyerekek hada zsúfolódott be a házunkba, nekem meg a folyosó mellett kellett állnom, mint egy jó portásnak. Csak azokat hívtam meg, akiket kedveltem. Így aztán sok környékbeli gyerek igyekezett a kedvemben járni. Finomságokkal vesztegettek meg, például kukoricapalacsintával, barnarizs-falatokkal, gesztenyével és fenyőmaggal" - emlékszik vissza gyerekkorára Jun Mina.

Azóta jobban elterjedt a tévé, és ma már a legtöbb háztartásban találni készüléket. Csakhogy Észak-Koreában naponta csupán két-három óráig van áram, és a feszültség akkor is meglehetősen alacsony.

Ráadásul Észak-Koreában egyetlen nagy csatorna van, a Csoszoni Központi Műsorszóró Csatorna. Ezt azonban mindenki unja, mert általában Kim Ir Szenről vagy Kim Dzsongilről szól, esetleg valami más propagandacélú műsor megy. Az emberek inkább DVD-t néznek – általában észak-koreai, kínai, orosz filmeket.

Az utóbbi időben a külföldi média megállíthatatlan betörése új mániát adott a fiataloknak: a dél-koreai halljut. A fiatalok dél-koreai sorozatok és K-popzenék tömegéhez jutnak hozzá a becsempészett pendrive-okon. Az emberek két okból merik fogyasztani ezeket a tiltott gyümölcsöket: egyrészt azért, mert a pendrive-okat könnyű elrejteni, másrészt azért, mert a tisztviselők egyre korruptabbak, így egy kis kenőpénzzel még az esetleges elfogásukat is megúszhatják.

A fenti cikk Daniel Tudor Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvének szerkesztett részlete.

Ki vezethet autót Észak-Koreában? Mit tud az átlagember a fogolytáborokról? Nyaralhatnak az észak-koreaiak? Kritizálják-e a Kimeket a zárt ajtók mögött? Daniel Tudor disszidensekkel készített interjúk alapján mutatja be, hogyan élnek, dolgoznak, szeretnek és tanulnak a hétköznapi emberek Észak-Koreában. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.