Minden munkahelyen érik meglepetések az embert. A legfontosabb alkatrész elromlik. Egy közlekedési baleset miatt meg kell változtatni a szállítási útvonalakat. Egy ügyfél felhív, hogy mi nyertük el a megbízást – de a tervezettnél három hónappal hamarabb teljesítenünk kell a megrendelést. Ha volt már ilyenre példa, akkor lehet, hogy a munkaadónk kész vészforgatókönyvvel rendelkezik. De a legjobb szervezetek sem tudnak mindenre felkészülni. Ilyenkor rögtönözni kell, hogy elérjük a kívánt célt – vagy legalább mérsékeljük a veszteséget.

Ez alól az elnöki munkakör sem kivétel, eltekintve attól, hogy napi szinten, gyakran csőstül jöttek a meglepetések. És az első év, 2009 tavasza és nyara folyamán, miközben a pénzügyi válsággal, két háborúval, valamint az egészségügyi reform bevezetésével küzdöttünk, számos váratlan fordulat nehezítette az amúgy is súlyos terheinket.

Áprilisban jelentést kaptunk egy aggasztó influenzajárvány kitöréséről Mexikóban. Az influenzavírus általában a népesség sérülékeny rétegeit – az időseket, a gyerekeket és az asztmásokat – sújtja a legerőteljesebben, de úgy tűnt, hogy ez a törzse fiatal, egészséges felnőttek között terjed – és a szokásosnál nagyobb százalékban tizedeli őket. Heteken belül az Egyesült Államokban is megjelent a vírus: elkapta valaki Ohióban, ketten Kansasban, nyolcan New York Cityben – utóbbiak mind ugyanannak a queensi középiskolának a tanulói voltak.

null

A hónap végére a Járványügyi és -megelőzési Hivatalunk (CDC) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is megerősítette, hogy a H1N1-vírus egyik változatával állunk szemben. A WHO júniusban hivatalosan kihirdette, hogy – negyven év óta először – világjárvány tört ki.

A H1N1-ről nem csupán felszínes ismeretekkel rendelkeztem, a szenátusban az Egyesült Államok járványügyi felkészítésén dolgoztam. Emiatt konkrétan frászt kaptam a hír hallatán. 1918-ban ugyanis a H1N1 egyik spanyolnátha néven ismertté vált törzse becslések szerint félmilliárd embert fertőzött meg és 50–100 millió ember halálát okozta – ez a világ akkori népességének durván négy százaléka volt. A járvány a rengeteg haláleseten és a gazdasági visszaesésen kívül további következményekkel is járt: későbbi kutatások feltárták, hogy akik a járványt még magzat korukban élték át, azoknak felnőtt korukra alacsonyabb lett a jövedelmük, az iskolai végzettségük és nagyobb arányban éltek testi fogyatékkal.

Korai lett volna megmondani, hogy mennyire lesz halálos ez az új vírus. De nem kívántam kockáztatni. Aznap, amikor Kathleen Sebelius megkapta egészségügyi és szociális miniszteri kinevezését, küldtünk érte egy repülőgépet Kansasba. Felkértük, hogy bonyolítson le egy kétórás konferenciahívást a WHO tisztviselőivel és a mexikói, valamint a kanadai egészségügyi miniszterrel. Néhány nappal később összehívtunk egy csapatot annak értékelésére, hogy mennyire van az Egyesült Államok felkészülve a legrosszabb eshetőségre. A válasz az volt, hogy semennyire sem.

Kiderült, hogy az éves rendes influenzaoltás nem nyújt védettséget a H1N1 ellen, és mivel nem jelent komoly nyereségforrást a gyógyszervállalatoknak, a néhány létező amerikai vakcinagyártónak korlátozott kapacitása volt arra, hogy felpörgesse egy új oltóanyag előállítását. Azután szembesültünk olyan kérdésekkel is, hogy hogyan terjesszük a vírusellenes gyógyszereket, milyen irányelveket alkalmazzanak a kórházak az influenzás esetek kezelésére, és még azzal is, hogy hogyan kezelnénk az iskolák bezárását és a karantén elrendelését, ha jelentősen rosszabbra fordulnának a dolgok.

A Ford-kormány 1976-os sertésinfluenza-járvány kezelésében részt vett stábjának több egykori tagja figyelmeztetett minket arra, milyen nehéz egy járvány kitörése előtt túlreagálás és pánikkeltés nélkül cselekedni. Ford elnök határozottan akart fellépni az újraválasztási kampány kellős közepén, ezért felpörgette a kötelező védőoltást, még mielőtt meghatározták volna a járvány súlyosságát. Végül több amerikainál lépett fel az oltás mellékhatásaként idegrendszeri rendellenesség, mint ahányan belehaltak az influenzába.

Egyszerű utasításokkal láttam el Kathleent és a közegészségügyi csapatot:

a döntéseket a tudomány legújabb állása alapján hozzuk meg, és minden lépésünket el fogjuk magyarázni a közvéleménynek – beleértve azt is, hogy mit tudunk és mit nem.

A következő hat hónap során éppen ezt tettük. A H1N1-esetek nyári csökkenésének köszönhetően időt nyertünk, hogy a gyógyszergyártók együttműködhessenek és új folyamatokat dolgozzanak ki a gyorsabb vakcinagyártás érdekében. Készleteket halmoztunk fel egészségügyi eszközökből minden régióban, és növeltük a kórházak rugalmasságát arra az esetre, ha az influenzás megbetegedések száma ugrásszerűen megnövekedne. Értékeltük – és végül elvetettük – az iskolák bezárásának ötletét az év hátralévő részére, de együttműködtünk a tankerületekkel, a vállalkozásokkal és az állami és önkormányzati tisztviselőkkel annak biztosítására, hogy járvány esetén mindenki rendelkezzen a helyzet kezeléséhez szükséges erőforrásokkal.

HVG

Bár az Egyesült Államok nem úszta meg sértetlenül a járványt – több mint 12 ezer amerikai veszítette életét –, de szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a H1N1-nek ez a törzse a szakértői előrejelzéseknél kevésbé bizonyult halálosnak. Amikor a vírus 2010 derekán újra megjelent, már nem is került az újságok címlapjára a hír.

Mindenesetre rendkívül büszke vagyok a munkatársaim teljesítményére. Különösebb csinnadratta és cirkusz nélkül hozzájárultak a vírus terjedésének megállításához, ráadásul fokozták a készültségünket a jövőbeli közegészségügyi vészhelyzet esetére – ami nagyon sokat számított évekkel később, amikor az ebolajárvány nyugat-afrikai kitörése okozott hatalmas pánikot. Rájöttem, hogy ilyen ez az elnöki hivatás: néha a legfontosabb eredményeinket észre sem veszik.

A fenti cikk az Egy ígéret földje című könyv szerkesztett részlete. A könyv egy bensőséges és hiteles önelemzés – történet egy emberről, aki szerepet vállalt a történelem alakításában, egy közösségszervezőről, akinek a világpolitika porondjára kilépve kellett próbára tennie a hitét. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.