Az alábbi gyakorlatok akkor segítenek a legtöbbet, ha mélyen megéljük őket. Így azonban mindenféle érzést előcsalogathatunk a mélyből. Az is előfordulhat, hogy sírni, zokogni fogunk. Örüljünk neki, hiszen ez mutatja, hogy érző emberek vagyunk. Ha abból indulunk ki, hogy sírni csak a győztesnek szabad, állíthatom, hogy a gyakorlatok elvégzésével biztosan győzni fogunk, mert a megértő szeretet tölti majd el szívünket.

1. Gondoljuk át szüleink életét a családi anekdotákon keresztül!

Léteznek olyan családi történetek, amelyeket sokszor hallunk, és olyanok is, amelyeket homály fed. Tekintsük át ezeket a történeteket (testvérünkkel, szüleinkkel vagy párunkkal), lássuk bennük őseink erényeit, hibáit, szüleink életének pozitív és negatív eseményeit. Tárjuk fel a titkokat és a tabukat, amelyek nemcsak a szüleinkre, de ránk, a mi gyerekeinkre, a következő generációkra is hatnak.

2. Szabaduljunk meg a szüleinkkel kapcsolatos sérelmeinktől!

Ha gyermekkori sérelmeink miatt nehéz meglátnunk szüleink értékeit, először meg kell szabadulnunk fájdalmunktól, dühünktől, haragunktól. Írjunk leveleket a szüleinknek, és kicsi önmagunknak, amelyeket nem küldünk el. Először írjunk levelet annak a szülőnknek, aki bántott bennünket. Fogalmazzuk meg benne az összes fájdalmunkat, mindazt a rosszat, amit elszenvedtünk. Írjuk le, mit tehetett volna szülőnk a történtek helyett. Ha minden dühünket kiadtuk, rituálisan égessük el a levelet. A szálló füst és pernye jelentheti megszabadulásunkat negatív érzéseinktől.

Ezután írjunk hasonló levelet a másik szülőnknek. Vele kapcsolatban is lehet bennünk harag (még ha elfojtva is), mert nem védett meg bennünket. Ezt is égessük el.

Majd írjunk válaszlevelet mindkét szülőnk nevében. Képzeljük magunkat szülőnk akkori helyzetébe, éljük meg az érzéseit. Próbáljuk megérteni viselkedése okait. Ezt a levelet se küldjük el. Ezek a fiktív levelek a belső munkát – megmerevedett szemléletünk és vele fájdalmaink feloldását – segítik.

Írjunk levelet a bennünk lévő kicsi önmagunknak, gyermeki énünknek is. A megélt szégyen gyakran önmegvetéssé alakul át: gyermeki önmagunkat sújtjuk megvetéssel a szülőnk helyett vagy mellett. Szeretgessük meg a bennünk lévő gyermeket, írjuk meg neki, milyen nagyszerű és mennyire szerethető. Ezeket a gyakorlatokat ismételjük mindaddig, amíg erősek bennünk a negatív érzelmek. Ha mentesülünk rejtett érzelmeinktől, az mélyen megváltoztatja szülő-gyerek kapcsolatunkat.

3. Mondjuk ki sérelmeinket, fájdalmainkat!

Tegyünk ki egy üres széket magunkkal szemben. Képzeljük oda szülőnket, és mondjuk el „neki” minden fájdalmunkat! Utána „cseréljünk helyet”, vagyis üljünk az üres székbe, és szülőnk nevében válaszoljunk előző felvetéseinkre! Nem egyszerű, de felszabadító ez a gyakorlat is. Gyermeki énünkkel is folytathatunk hasonló párbeszédet.

4. Írjuk át fájdalmas gyermekkori emlékeinket!

Ellazult állapotban képzeljük el a fájdalmas gyerekkori helyzetet, amely miatt még mindig haragot érzünk (például, félve apánk indulatától, szekrénybe elbújva rettegtünk). Éljük meg akkori érzelmeinket, majd menjünk oda felnőttként, segítsünk kicsi önmagunkon, adjuk meg neki mindazt, amire akkor szükségünk lett volna. Ez a gyakorlat segít elfogadni gyermeki önmagunkat és szüleinket, hiszen sem a múlt történéseit, sem azok gyakran torzított emlékeit, sem őket nem tudjuk már megváltoztatni, de saját mély érzéseinket igen.

5. Szeretgessük az anyánkban/apánkban síró, sebzett kisgyermeket!

Lazult állapotban képzeljük el egyik majd másik szülőnket kisgyermekként, akit valamikor a már általunk is megismert lelki sérülések értek. Figyeljük meg a ruháját, mozgását, mindennapjait, fájó érzéseit! Képzeljük el, hogy felnőtti szeretetünkkel meggyógyítjuk a lelki sebeit! Adjunk meg neki mindent, amire szüksége lett volna! Öleljük, szeressük, jókedvűen játsszunk vele. Éljük át mélyen az „együttlét” minden érzését! Most azt képzeljük el, hogy a gyermek felé sugárzott szeretet energiája visszasugárzik ránk, és meggyógyítja a mi sebeinket is.

6. Hajtsunk fejet anyánk és apánk előtt!

Ha erős bennünk a harag, akkor a haraggal épített, egyre vastagabb képzeletbeli falon nem tudnak áthatolni a negatív érzelmek, de a pozitívak sem. Ettől mi válunk szeretetlenné, és rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. Képzeljük egy székre magunk elé a szülőnket. A rituálét azzal a szülővel kezdjük, akivel szemben kisebb harag él a szívünkben. Mondjuk ki hangosan, átéléssel: Elfogadom, hogy te vagy az anyám/apám. Megszabadítom magamat a vádaktól, a szemrehányásoktól. Elismerem, hogy szerettél, de tudom, hogy csak azt tudtad adni, amit te is kaptál, és mindent megadtál, amire képes voltál. Meghajlok előtted, ezzel megadom neked a tiszteletet. Érezzük át szavaink tartalmát. Ezzel együtt hajtsunk fejet a képzeletbeli szülő előtt, és becsüljük önmagunkat a rituáléért, mert nagy lépést tettünk a fejlődés útján.

7. Fogadjuk el szüleink nagyságát!

Amikor ítélkezünk a szüleink fölött, akkor egy kicsit föléjük helyezzük magunkat. Azonban a szülő-gyerek viszonyban mindig a szülő a nagy és a gyerek a kicsi, ha már felnőtt is. Egy gyerek akkor tud felnőttmódon együttműködni a szüleivel, ha elismeri nagyságukat. Képzeljük magunk elé őket, és mondjuk ki átéléssel: Én vagyok a kicsi, te vagy a nagy… Tudom, minden tőled telhetőt megadtál nekem, ám sorsod megakadályozott abban, hogy szeretetedet megfelelően kimutasd… Köszönöm az életet! Felnőttként már magamnak kell biztosítanom a szükségleteimet, a szeretetet, a megbecsülést, az elfogadást önmagam számára. Az átélt rituálé hihetetlen változást eredményez bennünk és szüleinkhez fűződő kapcsolatunkban. A szüleink és köztünk lévő viszonyt persze nem teszi tökéletessé, de segít, hogy szakítani tudjunk a kisgyermekként még természetes önzéssel, daccal, énközpontúsággal, a mérhetetlen fontosságérzettel.

8. Teremtsünk kapcsolatot szüleink pozitív oldalával!

Kissé lazult állapotban képzeljük el, hogy egyik, majd másik szülőnk pozitív oldalával kapcsolatot teremtünk. Ismételjük lazult állapotban néhányszor: Kapcsolatot teremtek apám/anyám pozitív oldalával… Várjuk nyitottan, mi jön elő. Lehet egy kép, hang vagy érintés. Például, ahogy édesapánk vagy édesanyánk eljött értünk az óvodába, táncolt az esküvőnkön vagy segített a házunk építésénél. Mindegy, hogy mi, csak pozitív legyen! Hiszen mindenkinek, így a szüleinknek is vannak pozitívumaik a negatívumaik mellett, és azok is a mi gyökereink.

10. Menjünk végig az elfogadás lépcsőfokain!

Keressünk a közelmúltból egy, a szüleinkkel átélt feszült helyzetet vagy megoldhatatlannak látszó problémát, és gyakoroljuk az elfogadást! Szabaduljunk meg a haragunktól, jussunk el a megbocsátáson át a mély érzelmi megnyílásig! Ennek lépései a következők:

1. Ne akarjuk megváltoztatni a szüleinket! Az elfogadás egyik legfontosabb eleme a szüleink megváltoztatásáról szőtt reménytelen elképzeléseink feladása.
2. Szabaduljunk meg a haragunktól, egyedül vagy segítséggel! Gyermekkori sérelmeink miatt nehéz meglátnunk a szüleink értékeit.
3. Vállaljuk saját fájdalmunkat! Az elfogadás együttműködést is jelent, amit leginkább őszinte érzelmi megnyílással tudunk segíteni, ha a helyzettel kapcsolatos érzéseinket megfogalmazzuk szüleinknek is, anélkül, hogy szidalmaznánk, bántanánk őket.
4. Ismerjük el szüleink értékes vonásait! Ha bizonyos szituációkban helytelennek tartjuk is szüleink viselkedését, attól még őket magukat elfogadhatjuk, megláthatjuk értékes vonásaikat, pozitív szándékaikat.
5. Közösen keressük a nehéz helyzetek megoldását! Az elfogadáshoz az is hozzátartozik, hogy a felmerülő problémákra felnőttként már közösen keressünk megoldásokat – egymás hibáztatása, negatív minősítése, címkézése helyett.

11. Kérjük szakember segítségét, ha sokat sérültünk!

Különösen agresszor szülők gyermekeként nehéz a szerzett sérüléseket egyedül feldolgozni: szükségünk lehet egy szakember vagy elfogadó önismereti csoport segítségére. Velük együtt kedvező változásokat indíthatunk be, amelyek nyomán nőhet kapcsolatainkban az intimitás, a meghittség, fejlődhetnek képességeink az empátia, az elfogadás és önelfogadás, a frusztrációtűrés terén. Személyiségünk fejlesztése, önismeretünk mélyítése, a gyermekkori sérüléseink feldolgozása által jobban érezzük majd magunkat, és hatékonyabbá válunk kapcsolatainkban. A segítség kérése pedig mindig a belső erő jele.

A fenti cikk L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve című könyvének szerkesztett részlete. A klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta könyvében különféle példákon keresztül ismerteti az egyes szülőtípusokat, bemutatja a keveredő típusok hatásait a gyermekekre, a felnőttkori életükre, kapcsolataikra, és segít felismerni a szülők nevelési stílusát. L. Stipkovits Erika további könyveit itt rendelheti meg kedvezménnyel.