2020 márciusában a világ sok részén nagyon megváltoztak a hétköznapok. Egyik nap hazamentünk, és aztán nemigen mozdultunk ki otthonról hónapokig. Voltak, akik folyamatosan a híreket követték, megpróbáltak tájékozódni, hogy mi is ez a koronavírus, mi az, ami történhet. Megnyugtató válasz nem igazán érkezett, csak egyre növekvő bizonytalanság.

Reziliencia alatt az ellenálló képességünket értjük, amikor kitartunk, nem törünk meg egy-egy kemény élethelyzetben sem. Ilyenkor megvizsgálhatjuk, mennyire vagyunk képesek újra felállni egy-egy ütés után, mennyire könnyen pattanunk vissza (ha visszapattanunk egyáltalán) ismét a nyeregbe.

Első reakcióinkat egyrészt a személyiségünk, másrészt az eddigi tapasztalataink határozzák meg. Ha nyitottak vagyunk, szeretjük a kihívásokat, illetve olyan környezetben nőttünk fel, hogy nem fosztottak meg önbizalmunktól, akkor minden valószínűség szerint könnyebben vesszük a változásokat – ilyenkor megvan a szükséges rezilienciatartalékunk.

Mégis van, hogy a változás nehézkes, bizonytalansággal, rossz érzésekkel tölt el bennünket. A jó hír, hogy bizonyos háttértényezők, folyamatok aktív megerősítésével tudatosan tehetünk azért, hogy magasabb legyen a rezilienciaértékünk, és könnyebben vegyük az akadályokat – hogy a fa, aki mi vagyunk, talán meghajoljon egy-egy orkán idején, de ne törjön el. Vegyünk sorra ezen tényezők közül néhányat!

Fókuszáljunk arra, amire hatni tudunk!

Minden tényező esetében, amelyre a figyelmünket irányítjuk, érdemes egy viszonylag egyszerű kérdést megválaszolnunk: tőlünk függ ez a tényező, vagy sem? Lelombozhat bennünket például az időjárás, de bármennyire bosszantjuk is magunkat, ettől a nap nem fog kisütni.

A legnagyobb hatást a saját életünkben érhetjük el, ezen tudunk finomítgatni a megfelelő tudás, terv és tett hármasának segítségével. A világ politikai helyzetére, a koronavírus-járvány állapotára, az országban végbemenő eseményekre nem lehetünk komoly hatással.

Önmagunkra, a saját hangulatunkra és figyelmünkre viszont tudunk hatni. Ha jól alakítjuk ezt a figyelmet, akkor jobban fogjuk érzni magunkat a bőrünkben, és ezzel már hatni tudunk szűkebb környezetünkre is.

Vegyük figyelembe, hogy mások is vannak a világon!

Kiindulópontunk az legyen, hogy mások is vannak a világon, és ahol tudjuk, segítsük őket. Ez nem utolsósorban nekünk is jól fog esni – a segítségadás alapvető emberi tett, amely mindkét felet megerősítheti. Az tud adni, akinek van miből és van mit. Meggyőződésem, hogy mindannyiunknak van mit adnunk, csak esetleg még nem tudjuk, hogy mi is a tudásunk, értékünk. Ez azonban kis energiaráfordítással kideríthető.

Amikor pro bono előadásokat tartok iskolákban, vagy tanácsot adok a hallgatóimnak, esetleg a partnereimnek, a magam rezilienciáját is erősítem. Érzem, hogy vagyok, hogy adni tudok, és ez jó érzéssel tölt el, megerősít. Soha nem tudhatjuk, kinek kell az az egy jó szó, amely elindítja az úton, ezért ha tudjuk, mondjuk ki, támogassunk, segítsünk.

Hibázzunk, és tanuljunk belőle!

Ha megtanuljuk, hogy idővel elérhetjük a céljainkat, és ennek egyenesen velejárója a hibázás, akkor nem fogunk csalódni, és megerősödhetünk minden egyes eredményünk után. Nem fogjuk azt mondani, hogy gyengék vagyunk fizikából, inkább azt, hogy még nem tanultunk és nem hibáztunk eleget. Ez maga a fejlődési szemlélet, amikor nem azt állapítjuk meg, mire vagyunk képesek, csak azt tudjuk, hogy mindenkiben van potenciál, és már csak az a kérdés, hogy próbára tesszük-e magunkat.

Van, akinek nagyobb az eredendő tehetsége valamihez, mint másoknak, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy a többi ember alkalmatlan a feladatra. A feleségem világéletében úgy „tudta”, hogy ő nem jól rajzol, de aztán elment egy tanfolyamra, ahol megfelelő technikák elsajátítása után olyan rajzot készített, amelyet azóta is mindennap megcsodálunk. Pont azért helyeztük ki a nappalinkba, hogy emlékeztessen bennünket rá, hogy próbálgatással, hibázgatással, sok-sok munkával hihetetlen eredmények érhetők el.

A hibázás szerves velejárója minden tanulásnak. Ha ezt nem fogadjuk el, magát a tanulást nyomjuk el.

Célok

A céljaink a terveink a jövő azon részére, amelyre hatni kívánunk. Ahhoz, hogy bármilyen megingás után továbbra is előrenézzünk, hogy folytatni akarjuk, kell, hogy legyen valami irány, hogy merre akarunk haladni. Jobb, ha ez a cél nem olyan, ami egykönnyen elérhető, hanem meg is kelljen érte küzdenünk, mert ettől a megelégedést sóvárgó énünk megnyugszik, sokkal jobban motiválhat, és ha elérjük, jobban lehetünk tőle – és ami a legfontosabb, így látni fogjuk, hogy mire vagyunk képesek.

Fontos, hogy kövessük is a fejlődésünket, legyen visszajelzés. Lássuk, mit terveztünk, és mit értünk el: ennyi és ennyi munkát fektettük be, majd ez és ez lett az eredmény. Ez a fajta monitoring ismét jó szolgálatot tehet, illetve pozitív automatizmusokat alakíthat ki, erősíthet meg bennünk. Ezek igencsak jól jönnek, amikor olyan eseménnyel találjuk szembe magunkat, amelyet senki nem jósolt előre, mert a korábbi tudásunk alapján nem volt megjósolható.

Semmi multitasking

Az új norma: légy mindig naprakész egy olyan világban, amely állandóan változik! Megyünk az árral, kevesebbet alszunk, hogy „mindenre” legyen idő.

De nem lehet egyszerre mindenhol az ember, és már arra is alkalmatlan, hogy befogadjon ilyen mennyiségű információt. Automatizmusainkat is beleszámítva lehetséges, hogy egyszerre akár négy-öt dolgot is végezzünk, de ezek szinte erőfeszítés nélkül történnek. A tudatos cselekedetek esetén viszont nincs multitasking, vagyis nem tudunk egyszerre több dologra is igazán odafigyelni.

A multitasking fogalma alapvetően a számítógépek megjelenésével lett széles körben ismert, és a számítógép esetében értelmezhető is a fogalom. Az emberek viszont, amikor egyszerre szeretnének több munkán dolgozni, apró ugrásokkal ide-oda váltogatnak a teendőik között, és ez nem olyan hatékony, ráadásul fárasztó is. Fáradtan pedig több hibát ejtünk, magasabb lesz a stressz-szintünk, romlik a lényeglátásunk.

Ha kell, menjünk szembe az árral: kapcsoljuk ki, sőt tegyük el a telefont, szánjuk az időt a folyamatra, és meglátjuk, menni fog. Sokkal jobb lesz a mindenkori ellenálló képességünk, ha nem alkalmazzuk a multitasking energiaölő, lényeglátásunkat csökkentő gyakorlatát, hanem a tudatos szinten egyszerre csakis egy dologgal foglalkozunk.

Menedékek adatbombázás idején

HVG Könyvek

Rezilienciánk erősítésének további sarokköve, hogy mindig arra összpontosítsunk, azzal a tevékenységgel foglalkozzunk, amelyben benne vagyunk. Ne kalandozzon el a figyelmünk ide-oda a múlt és a jövő között, a jelen legyen a fontos. Figyelmünket sok irányból akarják lerabolni, sokszor úgy érezzük, túl sok mindennel akarunk vagy kell foglalkoznunk. De ha mindig csak arra összpontosítunk, ami előttünk van, akkor hatékonyabbak leszünk, és kevésbé fáradunk ki.

Remek módszerek vannak arra, hogy a fókuszunkat tartani tudjuk, hogy ne ugráljon a figyelmünk – ilyenek például a meditációs, illetve összpontosítást segítő gyakorlatok. Ami biztos, hogy az online lét, a YouTube, a Facebook, az Instagram világa gyors adatbombázásával gyengíteni fogja a koncentrációnkat, míg a könyvek olvasása például segíti.

Ahhoz ugyanakkor, hogy ne ugráljon a figyelmünk, a környezetünkre is ügyelnünk kell. Vannak helyek, környezeti elemek és leginkább emberek, amik és akik negatívan fognak hatni a rezilienciánkra, gyengítik az erőnket. Éppen ezért a megfelelő reziliencia létrehozása érdekében lényeges, hogy a környezetünk tápláljon, erősítsen bennünket, és ne kelljen napi harcot vívnunk azért, hogy éljünk, hogy a magunk normái szerint létezzünk.

Közvetlen és közvetett szellemi környezetünk is hatással van a rezilienciánkra. Nem mindegy, kinek az előadásait hallgatjuk, kinek a könyvét olvassuk, honnan inspirálódunk. Ha összeesküvés-elmélettel van teli a környezetünk, akkor minden mögött valamilyen konspirációt fogunk látni. Sokszor segíthet, ha olyan gondolatokat ízlelgetünk, amelyek nem mindig válaszokkal, inkább kérdésekkel látnak el, amelyektől rájövünk, mennyi mindent nem tudunk.

A fenti cikk Kenyeres András Figyelemkontroll című könyvének szerkesztett részlete. Mennyiben tükrözi egy napunk azt, ahogy éppen élni szeretnénk? Mennyire tudunk a hétköznapjainkban önazonosak lenni? Tényleg szánunk-e elég figyelmet azokra, akiket és amiket fontosnak tartunk? Kenyeres András mentáltréner-tanácsadó könyvében azt javasolja: szánjunk időt arra, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk az életünkön, és figyelmünket azokra a dolgokra irányítsuk, amelyek lényegesek számunkra.