„Hetek óta nyugtalan vagyok, mint egy felhúzós játék egér. Nem tudok egy helyben ülni, ha dolgozom, a lábam folyamatosan jár, a gondolataimat nehéz egybeterelni. Állandóan úgy érzem, hogy a gyomromban van valami, egy kő vagy még az előző evés maradványa. Ha pihennék, nem megy, képtelen vagyok lazítani. Mindig úgy érzem, hogy kevés a levegő, sóhajtanom kell, de nem tudom megtölteni a tüdőmet elég levegővel. A legrosszabb, hogy folyamatosan azt érzem, kifutnék a világból, magamból. Ha lefekszem, rám tör egy félelemszerű érzés, érzem, ahogy dobog a szívem, és ez zavar. Átfordulok, de akkor meg kényelmetlen, így aztán folyamatosan forgolódom. Bekapcsolok valamit, rádió, tévé, a zene nem jó, mert még nyugtalanabb leszek. Időnként megpróbálok relaxálni, és rájövök, hogy az izmaim teljesen be vannak állva. Rettenetes így létezni. Legrosszabb, ha egyedül vagyok, akkor teljesen eluralkodik ez az egész. A társaság jót tesz, ott nem erre koncentrálok. A munka kevésbé tud lekötni, fáradok, de azért megy. Csak magammal rossz együtt lenni.”

A fenti leírást egy férfi páciensem adta, akinél már majdnem fél éve jelentkeztek az első tünetek. Azelőtt, gimnazista korában volt az első hasonló időszaka, nyolc hónapig tartóan, de azt valahogyan átvészelte, nem kért segítséget, mert azt gondolták, az érettségi miatt van. Azután az egyetemre fogták a folyamatos aggodalmaskodást, testi tüneteket. Most, huszonhat évesen, azért jött el, mert elviselhetetlennek éli meg a helyzetet, attól fél, hogy teljesen megbolondul. Semmi oka a szorongásra, klassz a munkahelye, és a párkapcsolata is rendben, bár a barátnője néha már nem tud vele mit kezdeni, mert hamar „bepöccen”.

A generalizált szorongás típusos esetben a kamaszkor vége felé indul. Jellegzetes tüneteit a fenti páciens kimerítően megfogalmazta: állandó nyugtalanság, feszültség, koncentrálási nehézség, izomfeszülés, fáradékonyság, irritabilitás. A diagnózisához legalább hat hónap fennállási idő szükséges. Ezeknél a betegeknél a szorongás érzése szinte egész nap tart, és semmivel nem hozható összefüggésbe. A folyamatos „készenléti” állapot rendkívüli módon igénybe veszi a betegeket, jelentős szenvedést okoz nekik. Van, akinek emiatt az élete több területén csökken a teljesítménye (iskola, munkavégzés), vagy beszűkül a szociális élete.

A fenti páciensnél szerencsére a társaság jó hatásúnak bizonyult, de gyakori, hogy az érintett visszahúzódóvá válik, mert nem tud oldódni, és nem szeretné, hogy emiatt a társaság többi tagja feszélyezve érezze magát vagy furcsának lássa. Sok beteg marad magára a panaszaival, mert amíg a tünetek nem annyira súlyosak, nem elviselhetetlenek, esetleg nem történik valami, ami miatt fontos lenne meggyógyulni, nem ismerik el, és fel sem, hogy ez egy konkrét, jól körülhatárolt pszichiátriai zavar.

Az élet olyan, hogy mindig rá lehet fogni valamire a szorongást. Hol a tanulás, hol egy szakítás vagy új szerelem, hol a munkahelyi kihívások szolgáltatnak elegendő indokot a félelemre. A baj csak az, hogy ez hosszú ideig nem mehet így. A folyamatos szorongás előbb-utóbb arra készteti a beteget, hogy oldja valamivel. Előkerül az alkohol, a mindenféle recept nélküli, idilli állapotot ígérő pirulák, amelyek ideig-óráig, egy kis placebohatással fűszerezve javíthatnak a helyzeten. De hosszú távon mindez nem megoldás.

A generalizált szorongás okát ma egyértelműen a hippokampusz összeköttetéseinek hálózatában megfigyelhető fokozott aktivitásban, illetve diszregulációban (nem megfelelő szabályozásban) látják. Mindez agyi képalkotó eljárásokkal vizsgálható és bizonyítható, bár a mindennapi orvosi gyakorlatban nem küldjük a pácienseket ilyen vizsgálatra. Kezelés nélkül a betegség nem múlik el végleg, sőt, idővel egyre nagyobb (70-90%!) a valószínűsége, hogy depresszió is kialakul mellette.

"Évekig szorongtam, és semmi nem segített – mesélte egy másik páciensem. – A szüleim nem értették, mi ez, állandóan azt hallottam, hogy nincs mitől félnem, nem értik, mit rontottak el, miért lettem ilyen gyenge. Valahogy végigevickéltem a fősulin, aztán beütött a krach. Hetekig olyan mély gödörbe kerültem, ahonnan nem láttam ki. Fel sem akartam kelni az ágyból, nem ettem, úgy éreztem, végem van. Az addigi szorongás mellé valami mély apátia vagy szomorúság, nem is tudom, hogyan mondjam, társult. Az aktivitásom lenullázódott. Ekkor már látták, hogy baj van, és kerestek egy pszichológust, akihez hetente jártam. Pár hét múlva oldódott, és „csak” a szorongás maradt meg, de valahogy másképp. Bekerült a képbe egy iszonyatos ingerültség, idegesség, belső kattogás és hullámzó hangulat. Azóta van ez így. A pszichológus azt mondta, forduljak orvoshoz, mert ő ehhez már kevés."

A pszichológusnak igaza volt. A kezeletlen generalizált szorongást a depresszió előszobájának szoktuk nevezni, amely többnyire egy később megmutatkozó bipoláris zavar része. Bipoláris zavar esetén visszamenőleg gyakran látjuk, hogy a felnőttkorra kialakuló formát (depresszió és mánia váltakozása egyensúlyi időszakokkal) akár évtizedekkel is megelőzik más tünetek és állapotok (például szorongás, pánik, fóbiák, hangulati hullámzás, hiperaktivitás). A jellemző folyamat tehát ez: évekig szorongás, majd depresszió, és sokszor évek múlva az első hipománia, amit gyakran a hangulatstabilizáló nélkül alkalmazott antidepresszív (hangulatjavító) gyógyszeres kezelés is provokál.

HVG Könyvek

E páciensemnél szerencsére még időben voltunk. A családjában több depressziós is volt, és bipoláris zavarral kezelték az egyik nagymamáját, akinek az apja viszont felakasztotta magát, aminek az oka így visszatekintve valószínűleg a fel nem ismert bipoláris zavar volt. A nagymama fia, páciensem apja alkoholproblémákkal küzd (erős szorongását enyhíti vele). A családnak ezen az ágán tehát látható az érintettség, a sérülékenység.

Mivel a generalizált szorongás hátterében húzódó neurobiológiai folyamatok nagy átfedést mutatnak a bipoláris zavarral, a terápiában is hasonló módszereket alkalmazunk. Gyógyszert minden esetben adunk, amikor már egyértelműen zajlik a betegség, és a páciens állapota a pszichológiai módszerek mellett nem változik. Ilyenkor a hangulatstabilizálók jó eredménnyel dolgoznak, hangulatjavítót óvatosan szoktunk adni, feszültségoldókat pedig csak szükség esetén és átmeneti jelleggel. A pszichoterápia az indokolatlan félelmeket és a testi tüneteket célozza. Az érintetteknek érdemes megtanulniuk valamilyen relaxációs technikát, autogén tréninget, amellyel a testüket és az elméjüket nyugodtabb állapotba tudják hozni. Emellett a gondolkodásmód, a problémák feldolgozásának terápiás megváltoztatása a cél, kognitív, illetve mindfulness jellegű terápiákkal.

A fenti cikk Belső Nóra Félelem, szorongás, pánik című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.