1960. október 24-én Charles Dumont zeneszerző kopogott Édith Piaf párizsi lakásának ajtaján, félelemmel a szívében és dalokkal a táskájában. Akkoriban Piaf volt a világ egyik legismertebb énekese. Ugyanakkor az egészségi állapota elég siralmas volt. Bár még éppen csak betöltötte a negyvennégyet, a függőség, a balesetek és a kicsapongó életmód megviselte a szervezetét. De törékenysége ellenére megőrizte hírhedten szeszélyes és lobbanékony természetét.

Dumont-t és a kíséretében érkező szövegíró kollégáját, Michel Vaucaire-t másodrangú zenészeknek tartotta. Aznap üzent is a titkárnőjével, hogy lemondja a találkozót, és először nem volt hajlandó fogadni a két férfit. Órákig várakoztatta őket a nappalijában. De mielőtt ágyba bújt volna, mégis megjelent, és szánt rájuk egy kis időt. Közölte velük, hogy csak egyetlenegy dalt hajlandó meghallgatni. Dumont-t kiverte a víz idegességében, amikor Piaf zongorájához ült, hogy eljátssza a szerzeményét, miközben halkan énekelte hozzá Vaucaire szövegét.

Édith Piaf megkérte Dumont-t, hogy játssza el újra a dalt. Közben hangosan morfondírozott, vajon tényleg a saját szerzeményét adja-e elő. Néhány barátja volt nála látogatóban; őket is odahívta, hogy hallgassák meg. Órák teltek el így: Dumont-nak újra meg újra el kellett játszania a dalt. Piaf felhívta Párizs első számú koncertterme, az Olympia igazgatóját. A férfi pirkadat előtt futott be, hogy ő is meghallgassa a művet.

Nem, az égvilágon semmit.
Nem, semmit sem bánok.
Ki van fizetve, el van törölve, el van felejtve.
Fütyülök a múltra.

Néhány héttel később Piaf már a francia televízióban adta elő a dalt. Decemberben, amikor az Olympiát a csődtől megmentő koncert zárószámaként elénekelte, huszonkétszer tapsolták vissza. A következő év végére lemeze, amely a Je ne regrette rien-t tartalmazta, több mint egymillió példányban kelt el. Ezzel vált énekesnőből ikonná. Három évvel később elhunyt.

"Semmit sem bánok"

Amber Chase 2016 februárjában egy hideg vasárnap reggelre ébredt a nyugat-kanadai Calgary városában. Akkori barátja (mostani férje) elutazott, ezért Amber előző este néhány barátnőjével szórakozni ment. Páran közülük a buli után ott aludtak nála. A barátnők éppen beszélgettek, amikor Chase hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta: „Menjünk el tetováltatni!” Úgyhogy autóba ültek, és elgurultak a Jokers tetováló- és testpiercing-szalonba, ahol a helyi művész két szót varrt Chase bőrére.

Szinte ugyanolyan tetoválása lett, mint Mirella Battistának öt évvel korábban és 3800 kilométerrel odébb. Battista Brazíliában nőtt fel, és a húszas évei elején a főiskolai tanulmányai kedvéért költözött Philadelphiába. Bejött neki az új hely. Az iskola mellett elhelyezkedett egy helyi könyvelőirodában. Sok barátot szerzett. Még össze is jött egy philadelphiai sráccal. Már öt éve jártak együtt, és úgy tűnt, hogy hamarosan összeházasodnak, amikor mégiscsak szakítottak. Ekkor vissza akart térni a régi életéhez, ezért visszaköltözött Brazíliába. Mindenesetre néhány héttel a hazautazása előtt két szót tetováltatott a jobb füle mögé.

Nem tudott róla, hogy bátyja, Germanno Teles szinte ugyanolyan tetoválást csináltatott az előző évben. Telest már kisfiú korában rabul ejtették a motorok. Orvosként dolgozó, fiuk testi épségéért aggódó szülei nem osztoztak a rajongásában, és nem támogatták ezt a szenvedélyt. Ő azonban mindent megtanult a motorokról, amit csak tudott, minden fillért félretett, és végül vett egy Suzukit. Imádta a járgányt. Aztán egy délután oldalról nekiment valaki, megsérült a bal lába, és rövid úton véget ért a motoros karrierje. Nem sokkal később a sérült lábára tetováltatott egy motort. A motor mellé pedig, a sebhelyét követő vonalban, három szót varratott fel.

Ugyanazt a három szót, amelyet Bruno Santos 2013-ban a portugáliai Lisszabonban. Santos HR-vezetőként dolgozott, és soha nem hallott sem Chase-ről, sem Battistáról, sem Telesről. Egyik délután elege lett a munkájából, és egyenesen egy tetoválószalon felé vette az útját, ahol a jobb alkarjára felvarratott három szót. Négy ember három kontinensen ugyanazt a három szót viseli a testén:

„semmit sem bánok”.

Tetszetős, de veszélyes tanítás

Kevés hitvallás harsog hangosabban a fülünkbe, mint az, hogy a megbánás hiábavaló. A csapból is ez az üzenet folyik: felejtsd el a múltat, koncentrálj a jövőre! Kerüld a keserűséget, élvezd az élet édes ízét! A jó életet a szüntelen előrehaladás és a rendíthetetlenül pozitív beállítottság jellemzi. Márpedig a megbánás mindkettőnek ellentmond. Visszatekintéssel és kínos érzésekkel jár – mérget fecskendez a boldogság vérkeringésébe.

Nem csoda hát, hogy Édith Piaf dala meghódította a világot. Előadóművészek egész sora rögzített „No regrets” (Semmit sem bánok) címmel dalt, a legendás jazzénekesnőtől, Ella Fitzgeraldtól kezdve Robbie Williams popsztáron át a rapper Eminemig. Luxusautómárkák, csokoládészeletek forgalmazói és biztosítótársaságok egyaránt Piaf „Je ne regrette rien” filozófiáját hirdették a tévéreklámjaikban.

A dalokban megénekelt, bőrre tetovált, nagy tudású és híres emberek által hirdetett filozófia annyira magától értetődően igaz, hogy nemigen szokás vitába szállni vele. Miért is ragaszkodnánk a szenvedéshez, ha elkerülhető? Miért idéznénk meg az esőfelhőket, amikor nyugodtan sütkérezhetünk a pozitivitás napsugaraiban?

Ezt a világnézetet ösztönösen elfogadjuk. Csak egy baj van vele: rohadtul nem igaz. Aki arra biztat minket, hogy felejtsük el a megbánást, az nem a boldog élet receptjét kínálja. A megbánás nem veszélyes és nem is abnormális, nem terel le bennünket a boldogsághoz vezető útról. Egészséges és univerzális, emberi létünk szerves része. Ráadásul a megbánás értékes is. Hozzájárul a tisztánlátáshoz. A tanuláshoz. Ha jól csináljuk, nem lehúz, hanem felemel minket.

Ez pedig nem valamiféle lila ködös ábránd, érzelgős próbálkozás a bekuckózásra a rideg és kemény világban. Hanem erre a következtetésre jutottak a tudósok egy több mint fél évszázada kezdődött kutatás során. Könyvem, A megbánásban rejlő erő arról a gyomorszorító érzésről szól, hogy jobb lenne a jelenünk, és fényesebb a jövőnk, ha nem döntöttünk volna olyan rosszul, vagy nem viselkedtünk volna olyan ostobán a múltban.

A kötetben megkísérlem új megvilágításba helyezni a megbánást és bemutatni minket formáló jótékony hatását. Nem kételkedem azoknak az őszinteségében, akik azt állítják, semmit sem bántak meg. Inkább színészeknek tekintem őket, akik szerepet játszanak – mégpedig olyan gyakran és olyan hitelesen, hogy a szerepüket összekeverik a valósággal. Az ehhez hasonló pszichológiai önámítás igen gyakori, és néha akár még egészséges is lehet. A legtöbben azonban a színjáték kedvéért elhanyagolják a valódi boldogság eléréséhez szükséges kemény munkát.

Gondoljunk csak Édith Piafra

Az előadóművész azt állította – sőt hirdette –, hogy semmit sem bánt meg. De ha a negyvenhét évnyi földi pályafutását áttekintjük, akkor tragédiák és szenvedések sorozata tárul a szemünk elé.

Tizenhét évesen gyereket szült, de nem gondozta, hanem másokra bízta, és a kicsi még hároméves kora előtt meghalt. Vajon egy csipetnyi bűntudatot sem érzett gyermeke halála miatt? Felnőtt életében alkoholista, majd morfinista volt. Vajon nem sajnálta, hogy ezek a függőségek korlátozták a képességeit? Enyhén szólva viharos volt a magánélete: első házassága katasztrofálisan sikerült, egyik szerelme meghalt, a második férjére pedig tetemes adósságot hagyott. Vajon nem bánta meg legalább némelyik kapcsolatát? Nehezen képzelhető el, hogy Édith Piaf a halálos ágyán elégedett lett volna a döntéseivel, főleg mert ezek vitték a sírba évtizedekkel idő előtt.

Vagy gondoljunk a tetovált ismerőseinkre! Elég néhány szót váltani velük, hogy nyilvánvalóvá váljon: homlokegyenest eltérő a magukra varratott hitvallás és a tapasztalatuk. Mirella Battista például hosszú éveket szentelt az életéből egy komoly kapcsolatnak. Amikor szakítottak, borzasztóan érezte magát. És ha újrakezdhette volna, valószínűleg másként csinálta volna. Ez a megbánás. Ugyanakkor elismerte, hogy nem a legjobb döntéseket hozta, és okult a hibáiból. „Minden egyes döntés hozzájárult ahhoz, amilyen vagyok, és ahová eljutottam” – osztotta meg velem. Ez a megbánás pozitív oldala. Battista nem törölte ki a megbánást az életéből. És nem is bagatellizálta, hanem optimalizálta.

A negatív érzelmek pozitív hatása

HVG Könyvek

Az ember érzelmek egész tárházával rendelkezik. Érzelmi portfóliónk pozitív érzelmeket (például szeretet, büszkeség, áhítat) és negatívakat is tartalmaz (például szomorúság, frusztráció, szégyen). Általában hajlamosak vagyunk túlértékelni az előbbi és alábecsülni az utóbbi kategóriát. Mások tanácsára és saját intuíciónkra hagyatkozva pozitív érzelmekkel töltjük fel a portfóliónkat, és igyekszünk megszabadulni a negatívaktól. Ez a megközelítés azonban elhibázott.

A pozitív érzelmek természetesen létfontosságúak, hiszen nélkülük elveszettek lennénk. Előnyös, ha mindennek meglátjuk a jó oldalát, bizakodóak vagyunk, és észrevesszük a fényt az alagút végén. Az optimizmus még a testi egészségünkre is áldásos hatással van. Az öröm, a hála és a remény érzései jelentősen hozzájárulnak a jóllétünkhöz. Rengeteg pozitív érzésre van szükség a portfóliónkban. Több pozitívra, mint negatívra.

Ám ha az érzelmeink tárházában nagyon erős pozitív túlsúly uralkodik, az hordoz magában bizonyos kockázatokat. Az egyensúlyvesztés gátolja a fejlődést, visszafogja a növekedést és korlátozza a bennünk rejlő lehetőségek kibontakozását. A negatív érzések is létfontosságúak, hiszen segítenek a túlélésben. A félelem űz ki minket az égő házból, és az késztet óvatos lépésekre, hogy kikerüljük a kígyókat. Az undor óv meg minket az ételmérgezéstől és a helytelen viselkedéstől. A düh figyelmeztet arra, ha mások fenyegetően vagy provokatívan lépnek fel velünk szemben, és ez erősíti fel az igazságérzetünket.

A túl sok negatív érzés leszívja az energiáinkat, de a túl kevés sem visz előre. Ilyenkor fordulhat elő, hogy kígyót melengetünk a keblünkön, és újra meg újra kihasználnak minket. Ha pedig seregszemlét tartunk a negatív érzéseink fölött, amelyek csapatában a szomorúság, a neheztelés és a bűntudat egymás mellett sorakoznak, nyilvánvalóvá válik, melyik közülük a láthatóbb és legerőteljesebb. A megbánás.

Könyvem azzal a céllal íródott, hogy felhívja a figyelmet a megbánás fontosságára – és megmutassa, hogyan aknázhatjuk ki ebben a nélkülözhetetlen érzelemben rejlő energiákat annak érdekében, hogy jobb döntéseket hozzunk.

A fenti írás Daniel H. Pink A megbánásban rejlő erő című könyvének szerkesztett részlete. A kötetet itt rendelheti meg kedvezménnyel.