Az emberi lénynek a túléléséhez számos egyetemes fizikai igénye van, de léteznek bizonyos alapvető társas motívumok is, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, érzelmeinket és kapcsolatainkat. Ha ezeket sikerül kielégíteni, akkor általában jól érezzük magunkat. Ha viszont sikertelenül próbálkozunk ezzel, esetleg a körülmények miatt ezek szembekerülnek egymással, akkor stresszesnek, boldogtalannak érezzük magunkat. Susan Fiske, a társas megismerés területének egyik úttörő kutatója írta le e motívumok leglényegesebb csoportját.

1. Valahová tartozás

A társas életet irányító motívumok közül a legfontosabb a valahová tartozás: a vágyunk, hogy stabil, értelmes kapcsolatokat tartsunk fenn másokkal. Vágyakozunk arra, hogy beilleszkedjünk. Ez a mélyen gyökerező társas motívum az oka annak is, hogy a hosszú, nem a saját döntésünkön alapuló elszigeteltségi időszakok nemcsak kellemetlenek, hanem pszichésen is károsak: depressziót, szorongást és önpusztító hajlamot ébresztenek.

Kevésbé szélsőséges szinten a társas elszigeteltség érzése miatt az emberek elveszítik képességüket érzelmeik szabályozására, valamint, hogy irányítsák figyelmüket, viselkedésüket és impulzusaikat. Az elutasított, kizárt diákok általában rosszabbul teljesítenek a vizsgákon, több egészségtelen ételt esznek és agresszívebben viselkednek, mint azok a diákok, akik úgy érzik, hogy egy csoporthoz tartoznak.

Ha az emberek úgy érzik, hogy a hovatartozásuk érzését fenyegetik, vagy az csökken, azzal megváltozik az is, ahogyan az információkat feldolgozzák és értelmezik: egyfelől nyitottabbá válnak a másokkal való interakcióra, másfelől jobban tartanak majd az elutasítástól – és ezáltal túlérzékennyé válnak mások viselkedésével szemben.

Az igény, hogy tartozzunk valahová, a konformitást és a zökkenőmentes kapcsolatokat is segíti, és ebből ered számos szokásunk is. Gondoljunk csak a zenére. Miért alakított ki minden ismert kultúra valamiféle éneket, táncot, ritmust vagy dallamot? Ez csupán az evolúció mellékterméke lenne, amelynek nincs különösebb értéke? Ismerve a zene egyetemességét, ez a válasz kevéssé valószínű. A zene inkább azért létezik mindenütt, mert oly módon képes az egyéneket összehangolt csoporttá vagy csapattá szervezni, ahogyan semmi más, mivel egyszerre sok embernek adja át az információkat a csoport hangulatáról vagy szándékáról.

2. Mások megértése és a pontos előrejelzés

Az emberben erős késztetés él, hogy pontosan olvassa és megértse a többieket és a helyzeteket, legalábbis elég pontosan ahhoz, hogy biztonságosan és a kapcsolatainkat optimalizálva mozogjunk a világban. Szeretnénk megjósolni, mi történik majd, és megérteni azt, ami már megtörtént. Amikor azonban ez az értelmezésre serkentő motívumunk meghiúsul, a bennünk feltámadó bizonytalanság nyugtalanságot kelt; ha azonban egy helyzet szilárd és biztos, akkor képesek vagyunk felkészülni, alkalmazkodni és továbblépni.

A bizonytalanság miatt elveszve érezzük magunkat, képtelenek vagyunk felkészülni arra, ami jön. Olyannyira, hogy még akkor is jobban érezzük magunkat, ha biztosan tudjuk, hogy valami rossz vár ránk, mint ha csak sejtjük, hogy talán valami rossz történik.

Egy kutatásban a résztvevők videójátékot játszottak, miközben egy áramütés-generátorra és a stressz-szintjüket figyelő monitorra kötötték őket. Enyhe, de fájdalmas áramütést kaptak a kezükre minden alkalommal, amikor megfordítottak egy virtuális követ, és alatta egy virtuális kígyót találtak. Ahogy a játékosok haladtak előre a játékban, egyre jobban képesek voltak megjósolni, hogy melyik szikla alatt rejtőzik kígyó, és így előre tudták, mikor kapnak áramütést; az áramütést ugyan nem tudták elkerülni, de tudták, mikor jön. Néhány játékosnál azonban folyamatosan változtatták a kígyó megtalálásának esélyét, így kiszámíthatatlanul kapták az áramütéseket. Azoknak a játékosoknak, akik biztosak voltak abban, hogy kígyót fognak találni, szignifikánsan alacsonyabb volt a stressz-szintjük, mint azoknak, akik bizonytalanok voltak.

3. Kontroll

A bizonyosság, még a boldogtalan bizonyosság is, kielégít egy harmadik erős társas motívumot: a kontroll iránti igényt − azt az érzést, hogy megvan ahhoz az önállóságunk és kompetenciánk, hogy irányítsuk saját cselekedeteinket és elintézzünk dolgokat. A dolgok feletti kontroll érzése hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, mert azt az érzést kelti bennünk, hogy megvan a kezdeményezőkészségünk és a kompetenciánk bizonyos dolgok elvégzéséhez. Az az érzés, hogy elvesztettük a kontrollt, kellemetlen és hosszú távon egészségtelen.

Bruce McEwen megállapította, hogy azok az emberek és más főemlősök, akik a társadalmi hierarchia alsó fokán állnak – azaz viszonylag kevéssé tudják irányítani saját életüket, és kiszolgáltatottabbak egy nagyobb, dominánsabb majom vagy egy főnök kénye-kedvének –, hajlamosak a stresszhez köthető legtöbb betegségben szenvedni, és lényegesen korábban halnak meg, mint magasabb státuszú társaik.

Sok ember számára az irányítás érzése olyannyira központi szerepet játszik az elégedettségében, hogy még akkor is úgy tesz, mintha ő irányítana, amikor a már elveszítette a kontrollt. Egy ilyen ember sokkal inkább vonakodik megválni egy lottószelvénytől, ha ő maga választotta ki a számokat; és úgy gondolja, hogy ha a dobás előtt jó erősen megrázza a kockákat a kockajátékban, akkor magasabb számok jönnek ki.

4. Az igény, hogy számítsunk

Az emberek erősen vágynak arra az érzésre, hogy sokra tartsák őket, és saját közösségükben megkapják a nekik kijáró társadalmi státuszt és jó hírnevet. Azt akarják, hogy az életük számítson – akár egy másik ember, akár a családjuk, akár a világ számára; Fiske ezt az „énfelnagyító” motívumnak nevezi. Valóban, az, hogy mennyire érzünk csodálatot magunk iránt, közvetlenül hat arra, hogy meglátásunk szerint mások mennyire értékelnek bennünket.

Ez a motívum sokféleképpen nyilvánul meg: kezdve azzal, hogy megpróbálunk magunk jobbá válni, egészen addig, hogy a közösségünket tesszük jobbá, aktívan részt veszünk a politikában, megmutatjuk másoknak vagyonunk és státuszunk jeleit, vagy apró jótetteket viszünk véghez.

Ezzel szemben, amikor az emberek úgy érzik, hogy nem számítanak – amikor azt érzik, hogy a társadalmat nem érdekli, hogy élnek-e vagy sem, ha a munkahelyek, amelyek stabilitást és értelmet adtak nekik, megszűnnek –, az eredmény kétségbeesés vagy dühös tiltakozás lehet.

5. Bizalom

HVG Könyvek

Társas lényként képtelenek lennénk életben maradni, ha nem bíznánk másokban. Bár az evolúció felruházott bennünket a negativitási torzítás eszközével – „a rossz erősebb, mint a jó” hatással –, mégis erős bennünk a motívum, hogy bízzunk abban, hogy a világ egy biztonságos, jóindulatú és igazságos hely.

Noha a bizalommal vállaljuk annak kockázatát, hogy kiszolgáltatottá tesszük magunkat, általában elvárjuk, hogy mások – különösen, akik hasonlítanak hozzánk – ne okozzanak kárt nekünk. Mint minden társas motívum esetében, az emberek abban is különböznek, hogy mennyire bíznak másokban és a világban, és ezt részben egyéni vérmérsékletük, részben pedig a korai gyermekkori tapasztalataik határozzák meg.

Ugyanakkor, annyira hajlamosak vagyunk a bizalomra, hogy meglepődünk, feldühödünk és megbántódunk, ha mások becsapnak vagy megtévesztenek minket, ha bízunk másokban, az egyszerűbbé és kellemesebbé teszi az interakciókat; nem kell azon aggódnunk, hogy mások a vesztünkre törnek vagy a hátunk mögött kipletykálnak, ha felfedjük valódi énünket.

Ahogy a többi társas motívum esetében, a bizalom esetében is gyakran torzítjuk el a világról alkotott képünket, hogy kielégítsük az iránta táplált vágyunkat, és fenntartsuk a jóindulatú világba vetett hitünket. Ha velünk vagy ismerősünkkel történt már olyan, hogy kiraboltak, megerőszakoltak, megtámadtak, vagy más trauma ért, akkor pontosan tudjuk, hogy ez milyen felkavaró élmény. Ennek oka pedig az, hogy az eset a sokk és fájdalom mellett átmenetileg még azt a feltételezésünket is romba dönti, hogy a világ biztonságos, igazságos és méltányos hely. A bizalmunk megrendült.

Ilyenkor gyakori, de szerencsétlen kísérletet teszünk arra, hogy jobban érezzük magunkat, és biztosak legyünk abban, hogy ilyesmi soha nem történhet meg velünk. Ez oda is vezethet, hogy az áldozatot hibáztatjuk, és azzal a magyarázattal állunk elő, hogy az áldozat tehetett olyasmit, ami kiváltotta ezt a bánásmódot.

A fenti cikk Elliot és Joshua Aronson A társas lény című könyvének szerkesztett részlete.

Miért gondoljuk, hogy kevésbé vagyunk elfogultak, mint mások? Hogyan válhat egy becsületes ember korrupttá? Miért keresünk bűnbakokat? A szociálpszichológia alapművének tekintett könyv bővített kiadása – amelyet Elliot Aronson a fiával írt – összefoglaló a társadalom-lélektan legizgalmasabb jelenségeiről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.