Képzeljük el a következő helyzetet: egy fontos állásinterjúra kell átautóznunk a városon. A parkoló felé menet rájövünk, hogy késésben vagyunk az interjúról, ezért elkezdünk rohanni. Amikor az autónkhoz érünk, megdöbbenve látjuk, hogy defektet kaptunk. Hosszas rángatás után végre sikerül levennünk a régi kereket, felrakjuk a pótkereket, meghúzzuk a kerékcsavarokat – majd megdöbbenve látjuk, hogy a pótkerék is lapos! Egyre növekvő frusztrációval sétálunk vissza a kollégiumba. Szobánkba belépve a szobatársunk meglát bennünket, az önéletrajz a kezünkben, izzadtak vagyunk, koszosak és elgyötörtek. Azonnal felméri a helyzetet, és viccesen megkérdi: – Hogy ment az interjú? Hát nem teszi jobban, ha fedezéket keres?

Ha valaki akadályba ütközik a céljához vezető úton, az ebből fakadó frusztráció növeli az agresszív válasz valószínűségét. Ezt a frusztráció-agresszió kapcsolatot szemléltette Roger Barker, Tamara Dembo és Kurt Lewin klasszikus kísérlete. Kisgyermekeknek okoztak frusztrációt azzal, hogy mutattak nekik egy remek játékokkal teli szobát, ahová aztán nem engedték be őket. A gyerekek egy drótháló túloldalán álltak, onnan nézték a játékokat, remélve, hogy játszhatnak velük, de képtelenek voltak bejutni. Fájdalmasan hosszú várakozás után végül a gyerekeket beengedték a játékokhoz. A kísérlet kontrollcsoportjában a gyerekek minden további nélkül játszhattak a játékokkal, őket semmiféle frusztráció nem érte. Ez a csoport örömmel játszott a játékokkal. A frusztrált csoport azonban, amikor végre beszabadult a játékokhoz, tört-zúzott. Íme, a bizonyíték, a frusztráció agresszióhoz vezet!

Több tényező is fokozhatja a frusztrációra adott dühös reakciókat

Tegyük fel, éppen készülünk beleharapni egy Big Macbe, amikor valaki kiveszi a kezünkből. Ez feltehetően jobban frusztrálna minket – és inkább vezetne agresszív reakcióhoz –, mint ha valaki megállított volna minket útban a McDonald’s felé. Ezzel analóg terepkísérletet végzett Mary Harris. Diákokat vett rá arra, hogy tolakodjanak be a sorba olyan emberek elé, akik jegyet akartak váltani valahová, vagy egy étterem előtt vagy egy szupermarket pénztáránál álltak sorban; néha a sorban második, néha a sorban tizenkettedik ember elé furakodtak be. A sorban mögöttük következő emberek sokkal agresszívebbek lettek, amikor a diákok a sor második helyére pofátlankodtak be. A frusztráció általában akkor magas, ha a cél már éppen elérhető közelségbe és látótávolságba kerül, és ilyenkor akadályozzák az embert a megvalósításában.

Amikor úgy zavarnak meg bennünket, hogy az váratlan vagy jogtalannak tűnik, a frusztráció tovább fokozódik, ahogy azt James Kulik és Roger Brown kísérlete is bizonyította. A résztvevőknek azt mondták, hogy azzal kereshetnek pénzt, ha telefonon jótékonysági célú adománygyűjtésben vesznek részt, és ígéreteket kapnak felajánlásokra. A telefonálók egy része arra számított, hogy magas lesz az adományozók aránya, mivel nekik azt mondták, hogy a korábbi hívásoknál a gyűjtők majdnem a hívások kétharmadában sikerrel jártak; mások sokkal kisebb arányú sikerre számítottak. Amikor a potenciális adományozók nem voltak hajlandóak adományt felajánlani, és mivel mindannyian így tettek (az adományozók ugyanis a kísérletezők beépített emberei voltak), azok a telefonálók, akiknek magasabbak voltak az elvárásaik, keményebben beszéltek velük, és erősebben csapták rájuk a telefont. A kísérletezők azt is változtatták, hogy a beépített embereik milyen indokkal utasítják vissza a telefonálót: ezek között akadt olyan, amelyik elfogadhatónak hangzott („Nem engedhetem meg magamnak az adományozást”), néha azonban teljesen légből kapott, semmivel sem igazolható okokkal utasították vissza a telefonálókat („A jótékonysági szervezetek csak az időmet pocsékolják, és amúgy is átverés az egész”). Azok az emberek, akik indokolatlannak hangzó elutasításokat hallottak, agresszívebbek lettek.

Összefoglalva: a frusztráció akkor a legszembetűnőbb, ha a cél elérhető közelségben van, ha az elvárások magasak, ha a méltányosság szabályai sérülnek, és ha a cél elérését indokolatlanul akadályozzák. Ezek a tényezők segítenek különbséget tenni frusztráció és depriváció között. Azok a gyerekek, akiknek nincs játékuk, nem lesznek feltétlenül dühösek vagy agresszívak. A játékkísérlet sokkal inkább azt támasztja alá, hogy azok a gyerekek, akik joggal számítottak arra, hogy játszani fognak a játékokkal, frusztráltnak érezték magukat, amikor ez a várakozás meghiúsult − ez a meghiúsult remény volt az, ami a gyerekek destruktív viselkedését kiváltotta. Az ehhez hasonló kísérletek és az országos szintű szociológiai vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a frusztrációt gyakran nem az egyszerű depriváció váltja ki − az ok a relatív deprivációban keresendő, azaz abban a deprivációban, amelyet akkor érzünk, amikor azt látjuk, hogy mások jobb helyzetben vannak, vagy amikor megfosztanak minket valamitől, ami az elvárásaink szerint járt volna nekünk.

Repülési düh

HVG Könyvek

Ha valaha is utazott valaki egy repülő turistaosztályán, az feltehetően érti, miről beszélek. Miután sorban álltál, hogy átessél a biztonsági ellenőrzésen, majd a beszállókapunál arra vártál, hogy a többi utas beszálljon előtted, végigsétálsz az első osztály ülései között, hogy eljuss a saját helyedre. Eközben azon morfondírozol, hogy lesz-e hely az ülés fölött a kézipoggyászodnak, nem is beszélve arról, hogy ki tudod-e majd nyújtani a lábadat az egyre szűkebb ülésekben – nos, ekkor meglátod az első osztályon utazókat, akik a viszonylagos luxust élvezik, pezsgőt isznak és pirított mogyorót ropogtatnak, miközben egy olyan a légiutas-kísérő lesi a kívánságaikat, aki láthatóan őszintén örül, hogy a fedélzeten lehet. Milyen érzéseid vannak ilyen helyzetben?

A „repülési dühöt”, azaz a repülők utasai által mutatott ellenséges és bántalmazó viselkedést tanulmányozó kutatások is arra jutottak, hogy ebben a helyzetben nem vagyunk túl boldogak; sokkal jobban éreznénk magunkat, ha egyáltalán nem lenne első osztály a repülőn. Katherine DeCelles és Michael Norton egy nagy nemzetközi légitársaságtól gyűjtötte be a több év alatt a gépek fedélzetén lejátszódott „repülési düh” eseteket, és azt az eredményt kapták, hogy négyszer annyi agresszív eset történt a turistaosztályon utazók körében, ha a gépen volt első osztályú kabin is, s különösen igaz volt ez akkor, ha a turistaosztály utasainak a gép elején kellett felszállniuk, majd végig kellett sétálniuk az első osztályú ülések között.

Relatív depriváció

A relatív depriváció a magyarázat a társadalmi forradalmakkal kapcsolatos egyik visszatérő rejtélyre is: ezeket általában nem olyan emberek robbantják ki, akik arccal a porban fekszenek. Legtöbbször olyan emberek a kezdeményezők, akik valamivel korábban emelték fel fejüket a porból, körbenéztek, és azt látták, hogy mások jobban boldogulnak, mint ők, és a rendszer igazságtalanul bánik velük. Azokban az országokban,ahol a jövedelmi különbségek a legnagyobbak, magasabb az emberölések és az egyéb agresszív cselekedetek aránya, ha a polgárok úgy látják, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek igazságtalanok.

Az 1960-as években az afroamerikaiak körében nem azokon a földrajzi területeken törtek ki a leghevesebb lázadások az Egyesült Államokban, ahol a szegénység a legnagyobb volt, hanem Los Angelesben (Watts) és Detroitban, ahol a feketék gazdasági és társadalmi helyzete közel sem volt olyan rossz, mint az ország sok más részén. De rossz volt ahhoz képest, ahogyan ezekben a közösségekben a feketék a saját helyzetüket látták a fehérekéhez képest. Ahogy Alexis de Tocqueville írta több mint 150 évvel ezelőtt: „A szenvedés, amelyet az emberek szó nélkül elviselnek, midőn helyzetük kilátástalan, tűrhetetlenné válik, mihelyst a szabadulás reménye felcsillan.”

A fenti cikk Elliot és Joshua Aronson A társas lény című könyvének szerkesztett részlete.

Miért gondoljuk, hogy kevésbé vagyunk elfogultak, mint mások? Hogyan válhat egy becsületes ember korrupttá? Miért keresünk bűnbakokat? A szociálpszichológia alapművének tekintett könyv bővített kiadása – amelyet Elliot Aronson a fiával írt – összefoglaló a társadalom-lélektan legizgalmasabb jelenségeiről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.