Vajon melyik nép a legjobb fociban? Sokan a brazilokra szavaznának, mert ők nyerték a legtöbb világbajnokságot – ötöt. De mi a helyzet az olaszokkal? Ők „csak” négyszer nyertek, de kevesebb mint harmadannyian vannak, mint a brazilok. De még csak nem is az olaszok az elsők, hanem Uruguay. Uruguay népessége mindössze 3,5 millió fő, és mégis kétszer megnyerte a világbajnokságot.

Bár valóban elképesztő ez az eredmény, Uruguay nem csak a fociban rúgott labdába. Politikai és polgárjogi fejlődése is lenyűgöző. A latin-amerikai országok közül elsőként itt hoztak olyan törvényt, 1912-ben, amely lehetővé tette, hogy a nők konkrét indok nélkül is válókeresetet nyújtsanak be. Élen járt a nők szavazati jogának bevezetésében is (1917). A világon először Uruguayban legalizálták a marihuánát, 2013-ban.

Uruguay és a marhák

A focinál, a politikánál és a polgári jogoknál talán kevésbé dicsőséges, de Uruguay a marhahús-előállításban is a világ élvonalába tartozik. Jelenleg itt a legmagasabb az egy főre jutó szarvasmarhák száma. Nemcsak a mennyiség, de a minőség is említésre méltó. Uruguay volt az első ország, amely (2004-ben) minden egyes szarvasmarha életútját végigkövethetővé tette. Uruguay volt az első ország, amely tömeggyártásban állított elő marhahúskivonatot. Eleinte a marhahúslevest sűrítették („folyékony marhahúsnak” is nevezték a terméket), később pedig ebből jött létre az Oxo néven értékesített híres leveskocka.

A marhahúskivonatot 1847-ben Justus von Liebig német tudós találta fel, aki a növények tápanyagellátásának szakértője volt, és a szerves kémia egyik atyjának tekintik. Liebig úgy vélte, a kivonat elérhetővé teszi a marhahúsban rejlő tápanyagokat a szegények számára, akiknek nem telik hentesárura. Sajnos a kivonat előállítása is olyan költséges volt, hogy a legtöbb ember nem tudta megfizetni a késztermék árát, így tizenöt éven át kulináris kuriózum maradt.

Aztán 1862-ben egy Uruguayban dolgozó fiatal német vasútmérnök, Georg Christian Giebert hallott Liebig találmányáról. Felvetette, hogy Uruguayban lehetne gyártani a kivonatot, ott ugyanis (ahogy Argentínában és Brazíliában is) igen olcsó volt a marhahús, mert tulajdonképpen a bőripar melléktermékének számított. Abban az időben ugyanis a húst nem lehetett az Egyesült Államokba vagy Európába exportálni, mivel nem léteztek még hűtött rakterű hajók.

A Liebig Extract of Meat Company (LEMCO) 1865-ben kezdte meg működését Londonban. A termelést az uruguayi Fray Bentosba szervezték ki. A gyárnak saját kutató-fejlesztő laboratóriuma volt, ahol tudományos ismeretek felhasználásával piacképes termékeket és termelési technológiákat fejlesztettek ki. Akkoriban csak a technológiai szempontból élen járó vállalatok működtettek ilyet, mint a német vegyi óriás, a BASF. Sok történész úgy tartja, hogy a később több földrészen (Európában, Dél-Amerikában és Afrikában) leányvállalatokat alapító LEMCO volt a világ első multinacionális élelmiszeripari vállalata.

A LEMCO marhahúskivonatát először Lemco néven hozták forgalomba, és világsiker lett. Kényelmes és olcsó lehetőséget kínált a marhaerőleves főzésére, ha nem is volt olyan tápláló, amilyennek Liebig eredetileg gondolta (kiderült, hogy a gyártási folyamat során elvész a fehérje és zsír nagy része, a bennük oldott tápanyagokkal együtt). A kivonat felhasználása még könnyebbé vált, amikor 1908-tól szárított kockaként kezdték forgalmazni, Oxo néven.

Nem sokkal a népszerű marhahúskivonat piacra dobása után a LEMCO egy másik, világszerte közkedveltté váló termékkel is előállt: a konzerv sózott marhahússal, amelyet 1873-ban kezdtek forgalmazni. A marhahúst már évszázadok, ha nem még régebb óta tartósították Európában sózással. A LEMCO azonban még több ember számára tette hozzáférhetővé ezt a táplálékot, az olcsó alapanyagoknak és az új tartósítási eljárásnak köszönhetően. A már eleve kedvező árú uruguayi marhahúst még kevesebbért kínálhatták, mivel nemcsak a marha drágább részeit használták fel – az eredeti recept szerint ugyanis csak a szegyet sózták le. A LEMCO-nál a húst ledarálták, feltehetően azért, hogy ne lehessen megállapítani, milyen részek vannak benne. A konzervmarha sokkal tovább elállt, mint a csak sózással tartósított hús, így messzebbre lehetett szállítani.

Az Oxo leveskocka és a konzervmarha „alapvető élelmiszer lett az európai munkások számára, akik körében korábban luxuscikknek számított a hús. A termékek olcsó és tartós ellátmányt biztosítottak a búr háborúba vonuló brit katonáknak és az I. világháborúban harcoló brit és német csapatoknak. A II. világháborúban a marhakonzerv fontos fehérjeforrást biztosított nemcsak a brit katonák, hanem a civilek számára is.

A szabadkereskedelem eredettörténete

A sózott marhahúsból készült konzerv neve angolul corned beef. Manapság a „corn” szó hallatán a legtöbben a kukoricára gondolnak, de a konzervet nem azért hívják így, mert kukorica volna benne. A corned beef név a tartósítási eljárásra utal, amelynek során szemcsés sóval szórták be a húst, bár ma már inkább sós páclevet használnak.

Ha belegondolnának, a legtöbb brit rájönne, hogy gyakran találkozhatnak a corn szó régebbi jelentéseivel. Sok városban van Corn Exchange nevű épület, ahol régen a gabonát adták-vették. Középiskolában pedig tanulhattak a Corn Laws nevű törvénycsomagról. Az 1815-ös Corn Laws törvénycsomag célja a brit gabonatermesztők védelme volt, vámok és az olcsóbb külföldi gabona behozatali tilalma segítségével.

Bár Nagy-Britanniában a 15. századtól kezdve több gabonatörvény is született, az 1815-ös különösen ellentmondásos volt, mert az ipari forradalom hajnalán hozták, amikor a gyáripar gyors fejlődésnek indult, és vele rohamosan növekedni kezdett a városok népessége. A kritikusok szerint ha nem lettek volna a gabonatörvények, Nagy-Britannia olcsóbb importgabonát szerezhetett volna, így a városlakók kedvezőbb áron juthattak volna élelemhez. Az olcsóbb élelmiszerek a tőkések számára is nagyobb hasznot hozhattak volna, hiszen a dolgozók bérét alacsonyabban lehetett volna tartani. Így több pénzt fektethettek volna a gyártó iparágakba, amelyek az ország gazdaságát előrevitték. A gabonatörvény ellenzői szerint, ha a döntéshozók nem hozták volna meg ezeket a jogszabályokat, összességében jobban járt volna az ország, bár a földtulajdonosok és a gabonatermelés tőkéseinek bevétele kevesebb lett volna.

A híres Gabonatörvény-ellenes Ligát (Anti-Corn Law League) 1838-ban alapította két parlamenti képviselő, Richard Cobden és John Bright. A Ligát támogatták az ipari forradalomnak köszönhetően egyre népesebbé váló és növekvő hatalmú nem agrár csoportok, így hatékony kampányt folytathatott, és 1846-ban elérte a törvény visszavonását.

A gabonatörvények visszavonása a 20. század legismertebb szabadpiaci közgazdásza, Milton Friedman szerint „a végső győzelmet” jelentette „a kereskedelmet és ipart sújtó állami szigorítások fölött”, ahogy feleségével, Rose-zal közösen jegyzett, Választhatsz szabadon című nagy hatású könyvében írta. Friedmanék szerint a visszavonással „beköszöntött a teljesen szabad kereskedelem háromnegyed évszázados korszaka, amely az I. világháború kitöréséig tartott, és amely alatt befejeződött egy évtizedekkel korábban kezdődött, az állam korlátozott szerepét eredményező folyamat”.

A kapitalizmus történetének uralkodó értelmezése szerint a Nagy-Britannia vezette, szabadpiacra és a tőke szabad mozgására épülő „liberális” nemzetközi gazdasági rend sosem látott globális jólétet eredményezett – amíg sajnálatos módon fel nem borította a két világháború és a nagy gazdasági világválság keltette gazdasági és politikai instabilitás.

De ahogy minden hasonló történet, úgy a szabadkereskedelem „eredettörténete” is tele van pontatlansággal és mítoszokkal. Valójában ugyanis nem Nagy-Britannia volt az első szabadkereskedelmet folytató ország. A megtisztelő cím a latin-amerikai államokat illeti, amelyek jó pár évtizeddel megelőzték a briteket, és már 1810 és 1830 között bevezették a szabadkereskedelmet.

A latin-amerikai nemzetek tehát a szabadkereskedelem úttörőinek tekinthetők, de ez a „szabad” piac nem szabad akaratból született. Miután a 19. század első felében függetlenedtek a spanyol és portugál gyarmatosítóktól, az európai nagyhatalmak Nagy-Britannia vezetésével egyenlőtlen szerződéseket kényszerítettek rájuk. Egyebek között a szabadkereskedelmet is rájuk erőltették azzal, hogy megfosztották őket a vámautonómiától, vagyis attól a joguktól, hogy megszabják saját vámtarifáikat.

Az 1830-as évektől kezdve további független, de gyengébb országokat is egyenlőtlen szabadkereskedelmi megállapodások aláírására kényszerítettek, mint például Törökországot (Oszmán Birodalom), Thaiföldet (akkori nevén Sziám), Iránt (Perzsia) és Kínát. Japán is így járt 1853-ban, amikor az Egyesült Államok haditengerészete Perry sorhajókapitány közreműködésével az „ágyúnaszád-diplomáciával” rávette az országot a kereskedelmi nyitásra. A megállapodás az 1910-es évekig szólt, utána Japán gyorsan szakított is a szabadkereskedelemmel, és átlagosan 30%-os vámot vetett ki, hogy növendék iparágait védje a fejlettebb külföldi versenytársaktól.

A latin-amerikai államok is így tettek a rájuk vonatkozó egyezmények lejártakor, az 1870-es és 1880-as években. Miközben a fejlődő országokat a 19. században és a 20. század elején világszerte szabadkereskedelemre kényszerítették, Észak-Amerika és a kontinentális Európa nemzetei jellemzően protekcionista gazdaságpolitikát folytattak (kivéve Hollandiát és Svájcot).

Tehát az az időszak, amelyet Friedmanék „a teljesen szabad kereskedelem háromnegyed évszázados korszakának” neveztek, a szó általános értelmében nem tekinthető „szabadnak”. Észak-Amerika és Európa néhány tucat olyan országa közül, amelyek megválaszthatták, hogyan kereskednek, csak Nagy-Britannia, Hollandia és Svájc gyakorolt szabadkereskedelmet. Az összes többi szabadkereskedő nemzet csak kényszerből lépett erre az útra: Ázsia és Latin-Amerika gyengébb országai számára egyenlőtlen szerződésekben kötötték ki, hogy így tegyenek; az ázsiai és afrikai gyarmatokat pedig a gyarmatosító európai hatalmak kötelezték rá.

A szabadkereskedelem helyzete manapság

A szabadkereskedelem szószólóinak szerencséjére ma már nem szennyezi be a nemzetközi kereskedelmet az efféle „nem szabad szabadkereskedelem”. Az 1950-es években az utolsó egyenlőtlen szerződések is lejártak. Az 1980-as évekre a legtöbb népesebb gyarmat felszabadult, bár még ma is meglepően sok (mintegy hatvan) terület áll gyarmati uralom alatt. Ami még fontosabb: 1995 óta a nemzetközi kereskedelmet a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization, WTO) szabályozza, amelyben minden tagországnak egyenlő szavazati joga van.

Ez nem azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelemben tökéletes a hatalmi egyensúly. Bár már nem olyan nyíltan és erőszakosan teszik, mint régebben, az erősebb országok még mindig felhasználják a hatalmukat, hogy a nemzetközi kereskedelmi rendszert saját érdekeiknek megfelelően alakítsák és irányítsák. A WTO megalakulásakor az erősebb országoknak sokkal több beleszólásuk volt a kezdeti tárgyalások menetébe, amikor a szabályokat kialakították, és gondoskodtak róla, hogy azok nekik kedvezzenek.

Ráadásul az írott szabály egy dolog, de az már más kérdés, hogyan alkalmazzák. Nézzük meg például a WTO vámtarifákra vonatkozó rendelkezéseit, amelyek alapvetően a fejlődő országoknak kedveznek, mivel számukra a szervezet magasabb tarifákat engedélyez. A gyakorlatban azonban csak korlátozottan tudják ezt az előnyt érvényesíteni, hiszen a gazdag országok nem hagyják nekik. Ezt gyakran pénzügyi erejükkel érik el: a kereskedelem liberalizálását a fejlődő országoknak nyújtott támogatások alapfeltételeként írják elő – legyenek azok bilaterális segélyek, vagy a gazdag országok irányítása alatt álló multilaterális pénzügyi intézményektől, például a Világbanktól és az IMF-től kapott kölcsönök.

Máskor „puha” (vagy szebben mondva: eszmei) hatalmukat vetik be a tudományos körökben, a nemzetközi médiában és a kutatóközpontok műhelyein keresztül, hogy meggyőzzék a fejlődő országokat a szabadkereskedelem előnyeiről. Mindezek következtében a szegény országok ténylegesen alkalmazott vámtarifái manapság átlagosan 10% körül vannak, pedig a WTO szabályai szerint (országtól függően) 20%-os, 30%-os vagy akár még magasabb vámot is kivethetnének.

Az emberek láthatóan kielégíthetetlen éhségének és a tartósítási eljárások fejlődésének (kivonatkészítés, konzervgyártás, hűtés) köszönhetően a marhahús az utóbbi másfél évszázadban az egész világot meghódította. A marhahús előállítása hatalmas terhet ró a bolygóra az üvegházhatású gázok kibocsátása, az erdőirtás és a vízfelhasználás miatt. A marhahús olyan fontos helyet foglal el az élelmezési rendszerben, hogy az említése nélkül lehetetlen lenne a húsfogyasztás társadalmi és gazdasági vonatkozásairól beszélni.

A kapitalizmus és a hozzá társuló szabadpiaci-szabadkereskedelmi gazdasági ideológia térnyerésével a „szabadság” is legalább ennyire domináns fogalommá vált a társadalommal és gazdasággal kapcsolatos gondolkodásban. Minden, amiben benne van a „szabad” vagy a „szabadság” szó, csak jó lehet – szabadkereskedelem, szabadpiac, szólásszabadság, sajtószabadság, szabadságharcosok és így tovább. Ugyanakkor minden ezzel ellentétes dolgot primitívnek, elnyomónak és elmaradottnak tekintünk.

A szabadság különböző felfogásai

HVG Könyvek

Ám a szabadságnak sok különböző felfogása van, és nem mondhatjuk, hogy mindegyik egyértelműen jó lenne mindenkinek. A szabadkereskedelemben például a „szabad” összetevő azt jelenti, hogy a határokon átívelő kereskedelmet folytatókat a nemzeti kormányok nem korlátozhatják szabályozással (például importtilalmakkal) vagy adókkal (például vámokkal). Nem jelent ennél se többet, se kevesebbet.

Ebből fakadnak az olyan faramuci helyzetek, mint amikor a szabadkereskedelem első korszakában (a 19. században és a 20. század elején) szinte kizárólag „nem szabad” országok folytattak „szabad” kereskedelmet, amelyeket a gyarmatosítás és az egyenlőtlen szerződések megfosztottak attól a joguktól, hogy meghatározzák saját jövőjüket.

Ám még ha formálisan egyenlők is a nemzetek, mint a szabadkereskedelem jelenlegi (második) korszakában, a szabadkereskedelem akkor sem feltétlenül jár mindenki számára ugyanolyan előnyökkel, hiszen az erősebb országok határozzák meg és alakítják a nemzetközi kereskedelem szabályait, és bizony maguk felé hajlik a kezük. Csak akkor érthetjük meg a látszólag mindenkinek egyértelműen hasznos dolgokkal, például a szabadkereskedelemmel kapcsolatos vitákat, ha tisztában vagyunk a nemzetközi kereskedelmet meghatározó hatalmi egyenlőtlenségekkel, és nem hagyjuk, hogy megszédítsen a „szabad” jelző.

A fenti cikk Ha-Joon Chang közgazdász Emészthető közgazdaságtan című könyvének szerkesztett részlete.

Miért lett a répa narancssárga, és mit tanít ez az innovációról? Miként válhat manapság is „banán-köztársasággá” egy multinacionális vállalatoknak szabályozás nélkül teret adó ország? Hogyan alapozta meg a rozs a világ első jóléti államának kialakulását? Évtizedek óta a szabadpiacot tartjuk ideális gazdasági berendezkedésnek – az egysíkúság azonban, ahogy az étkezésben, úgy a gondolkodásban sem egészséges. Könyvében Ha-Joon Chang közgazdász az összetett történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggéseit úgy elemzi és teszi „fogyaszthatóvá”, hogy a világ minden tájáról származó ételekről szóló történetekkel fűszerezi. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.