Hogyan írható felül a természet szűkmarkúsága?
Amikor az iparosodásnak köszönhetően nő a termelőképesség, "varázslatos” módokon kerekedhetünk felül a természet szűkmarkúságán - mutat rá Emészthető közgazdaságtan című könyvében Ha-Joon Chang közgazdász. A kiadványban a szerző összetett történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatokat mutat be a gasztronómia világán keresztül. Részlet a könyvből.
Ázsián és a Földközi-tenger térségén kívül a legtöbb ember valószínűleg leginkább pizzafeltétként találkozik a szardellával. Az így felszolgált halat mediterrán recept szerint filézik, sózzák, érlelik és olajban tartósítják. Dél-Olaszországban tésztaszószba is keverik a pácolt szardellát. A franciaországi Provence lakói kapribogyóval és fekete olívával keverik, majd pépesítik a szardellát. A spanyol tapasbárokban népszerű étel a boquerones en vinagre, vagyis ecetes-olajos szardella.
Ázsiában az apró hal felhasználása még sokoldalúbb. Malajziában és Indonéziában ikan bilis a szardella neve. A szárított halat olajban sütik ki, és a kókusztejben főtt rizs, a nasi lemak mellé szolgálják fel pandanlevéllel. A koreaiak is sok szárított szardellát fogyasztanak, például andzsu formájában (alkoholos italok mellé felszolgált rágcsálnivaló). Japánban és Koreában nyersen is eszik a szardellát.
De bármilyen furcsán hangzik, az amerikaiak a fermentált szardellaszósz legnagyobb rajongói. Még meg is isszák. (Ki iszik halszószt? Pfuj!) Minden pohár Bloody Maryben – amely az Egyesült Államok egyik jellegzetes koktélja – ott rejtőzik a fermentált szardella, Worcestershire-szósz formájában.
Nemcsak ízeket, hanem egyes országokat is gazdagabbá tett
Peru például neki köszönhette gazdasági fellendülését a 19. század közepén, bár bevétele nem a hal exportjából származott. Akkoriban Peru a tengeri madarak guanójából (szárított ürülékéből) gazdagodott meg. A nitrátban és foszforban gazdag, ugyanakkor nem túl büdös trágya igen keresett árucikknek számított. A puskapor gyártásához is felhasználták, hiszen annak egyik fő összetevőjét is tartalmazta, a salétromot.
A perui guanó az ország csendes-óceáni partvidéke mellett található szigeteken fészkelő madaraktól, például kormoránoktól és szuláktól származik. A madarak fő tápláléka a hal, különösen a Dél-Amerika nyugati partjai mentén vándorló szardellarajok, amelyek a Chile déli részétől Peru északi része felé haladó Humboldt-áramlat tápanyagokban gazdag vizében úszkálnak. A madárürülék olyan fontos termék lett Peru számára, hogy a gazdaságtörténészek az 1840–80 közötti időszakot „guanókorszaknak” nevezik.
Nem Peru volt az egyetlen ország, amely kincsnek tartotta a madárürüléket. Az Egyesült Államok kongresszusa 1856-ban megszavazta a Guano-szigetekről szóló törvényt, amely lehetővé tette, hogy polgárai a világ bármely táján birtokba vegyenek olyan szigeteket, amelyeken az értékes trágya fellelhető, ha azokat korábban még nem foglalta el senki, és nem állnak más ország fennhatósága alatt. A törvény jogi hátteret biztosított az Egyesült Államok számára több mint száz csendes-óceáni és karibi sziget elfoglalásához, és így megtörték a perui guanó exportjának brit monopóliumát. Nagy-Britannia, Franciaország és más országok is rátették a kezüket néhány guanóban gazdag szigetre.
Kimerülő készletek, technológiai újítások
A perui guanófellendülés nem tartott sokáig. Harminc évvel a kezdete után a madárürülék exportja csökkenni kezdett, a telepek ugyanis kezdtek kimerülni. A kedvezőtlen folyamatot az 1870-es években egy ideig ellensúlyozta új salétromlelőhelyek felfedezése, ezt az anyagot műtrágya és puskapor gyártására, valamint húsok tartósítására lehet felhasználni.
De Peru gazdagságának a csendes-óceáni háborúval, más néven salétromháborúval (1879–84) leáldozott. Ennek során Chile teljes hosszában elfoglalta Bolívia partvidékét, és Peru déli partszakaszainak mintegy felét. A meghódított területeken hatalmas salétromlelőhelyek és guanótelepek voltak, amelyek immár Chilét gazdagították.
De ez sem bizonyult tartósnak. Fritz Haber német tudós 1909-ben rájött, hogyan lehet a levegőből áram segítségével kinyerni a nitrogént, és ammóniát előállítani belőle, amely a műtrágya alapanyaga lett. Haber tehát gyakorlatilag a semmiből tudott trágyát varázsolni. Meg is kapta érte a kémiai Nobel-díjat 1918-ban, de erről jobb társaságban nem illik beszélni, mert a tudós az I. világháborúban bevetett pusztító mérges gázokat is előállított.
Haber találmányát egy másik német tudós, Carl Bosch kamatoztatta, aki a technológiát megvásárló német BASF vállalatnál dolgozott. Ma Haber–Bosch-eljárásnak nevezik a műtrágya tömeggyártását lehetővé tevő módszert, amely letaszította a guanót a trágyapiac trónjáról. A guanónál is fontosabb nitrátforrás, a salétrom is elvesztette értékét. Chilében a természetes nitrátok (a guanó és a salétrom) kitermelése az 1925-ös 2,5 millió tonnás szintről 1934-re 0,8 millió tonnára zuhant.
A 19. század technológiai újításai más nyersanyagexportőröket is tönkretettek. Németországban és Nagy-Britanniában mesterséges színezőanyagokat kezdtek előállítani, ami az egész világon rosszul érintette a természetes színezékek termelőit. A mesterséges vörös festékek, mint például az alizarin, véget vetettek Guatemala gazdagságának. Akkoriban ugyanis az ország bevételének jelentős része a drága bíborfesték exportjából származott, amellyel a katolikus bíborosok ruháját is színezték.
A festéket a bíbortetű testéből nyerik ki (amely leginkább fatetűre hasonlít). Amikor a BASF 1868-ban kifejlesztette az alizarin szénből történő előállításának technológiáját, a legkeresettebb vörös színt sikerült elkészítenie a legfeketébb nyersanyagból. A szintén népszerű indigó tömegtermelését is ez a vállalat kezdte meg 1897-ben, ami tönkretette India indigóiparát, és sok ottani munkás megélhetését, nem beszélve a csődbe ment brit és más európai indigóültetvényesekről.
Az 1970-es években pedig Malajziára kezdett rájárni a rúd, ahonnan korábban a világ gumiszükségletének felét elégítették ki. A 20. század első felében azonban német, orosz és amerikai tudósok sorra fejlesztették ki a különféle szintetikus gumikat, amelyek egyre erősebb versenytársai lettek természetes elődjüknek. Malajzia ekkor más nyersanyagok, valamint elektronikai cikkek termelésére állt át, de gazdasága azóta sem tért magához a csapás után, amelyet a szintetikus gumi előretörése okozott.
A nyersanyagok (mezőgazdasági termények és ásványkincsek) termelőit nem csak a mesterséges helyettesítő termékek elterjedése fenyegeti. Veszélyt jelent számukra az is, hogy bármikor felbukkanhatnak náluk hatékonyabb termelők, mivel a nyersanyagok előállítása viszonylag egyszerű.
Az 1880-as évekig Brazília monopolhelyzetet élvezett a gumi exportjában. Gumitermelő vidékei úgy meggazdagodtak, hogy azok korabeli fővárosában, Manausban hatalmas operaház épült. A brazil gazdaságra súlyos csapást mért, amikor a britek kicsempészték a gumifa csemetéit az országból, és ültetvényeket hoztak létre Malajziában, Srí Lankán és más trópusi területeken.
A technológiai fejlődés révén felülírhatók a természeti adottságok
Tehát egy nyersanyagot termelő ország pozíciója könnyen meginoghat amiatt, hogy az adott nyersanyagot könnyű előállítani. Ha egy ország képes olyan technológiát kifejleszteni, amely a természetes anyagokat mesterségesekkel helyettesíti, teljesen lerombolhatja a meglevő piacokat (például a guanóét), és helyettük újakat teremthet (ebben az esetben a műtrágyáét).
Vagyis a technológiai fejlődés révén felülírhatók a természeti adottságok. A németeknek nem voltak guanótelepeik, bíbortetveik és indigócserjéik, de mesterséges helyettesítők előállításával megkerülték ezt a problémát.
Hollandia megművelhető földterülete igen kicsi (az egyik legsűrűbben lakott ország, a városállamok és egyes szigetországok kivételével). Mégis a világ második legnagyobb mezőgazdasági exportőre – az Egyesült Államok mögött –, mert különböző technológiákkal sikerült növelnie a termőterületét. Az egyik ilyen megoldás a melegházi növénytermesztés, amely lehetővé teszi, hogy a meglehetősen hűvös időjárás ellenére évente többször is termést takarítsanak be.
Kezdetben egyedül Kínában nőtt a teacserje, most viszont India, Kenya és Srí Lanka is sokat termeszt belőle. Ezek a termékek jól példázzák, hogy amit a „természet ajándékának” hiszünk, sok esetben a gyarmatosítás eredményeképpen került az adott országokba: a gyarmatosítók a világ más tájairól hurcoltak be gazdasági haszonnal kecsegtető növényeket, amelyeket gyakran rabszolgamunkát alkalmazó ültetvényeken termesztettek.
Japán pedig a természetes üzemanyagforrások hiányát a világ élvonalába tartozó üzemanyag-takarékossági technológiák kifejlesztésével ellensúlyozta. A technológiailag kevésbé felkészült országok az 1970-es évek olajválságát csak úgy tudták átvészelni, hogy csökkentették a fogyasztásukat. Japán viszont műszaki megoldásokkal hatékonyabbá tette üzemanyag-felhasználását, és fejlett atomenergia-hálózatot épített ki.
A történelemből megtanulhattuk, hogy magas életszínvonal csak az iparosodással – vagyis az innováció és a műszaki lehetőségek fő forrását jelentő gyártási szektor fejlesztésével – érhető el. Amikor az iparosodásnak köszönhetően nő a termelőképesség, “varázslatos” módokon kerekedhetünk felül a természet szűkmarkúságán: élénkvörös színt nyerhetünk a legfeketébb szénből, szinte a semmiből műtrágyát teremthetünk, és megsokszorozhatjuk a termőterületünket egy másik ország elfoglalása nélkül.
A fenti cikk Ha-Joon Chang közgazdász Emészthető közgazdaságtan című könyvének szerkesztett részlete.
Miért lett a répa narancssárga, és mit tanít ez az innovációról? Miként válhat manapság is „banán-köztársasággá” egy multinacionális vállalatoknak szabályozás nélkül teret adó ország? Hogyan alapozta meg a rozs a világ első jóléti államának kialakulását? Könyvében Ha-Joon Chang közgazdász az összetett történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggéseit úgy elemzi és teszi „fogyaszthatóvá”, hogy a világ minden tájáról származó ételekről szóló történetekkel fűszerezi. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.