Ha valakit túl gyorsan vagy túl erélyesen próbálunk szembesíteni a traumájával, még mielőtt kialakítaná a kezeléséhez szükséges védekező mechanizmusokat, az illető könnyen újraélheti a traumatikus élményt.

Ezt 2001-ben saját tapasztalatból tanultam meg. Az ikertornyok lerombolását követő napokban a Vöröskereszt megkereste a városban dolgozó pszichológusok egy csoportját, és megkért bennünket, hogy segítsünk a túlélőknek. Sok más kollégámmal együtt a következő napokat és heteket az áldozatokkal töltöttem, meghallgattam és biztattam őket, hogy újra és újra mondják el a történetüket.

Ahogy teltek a napok, rá kellett jönnünk, hogy ez a fajta beavatkozás nem vezet eredményre. Arra késztettük őket, hogy újra átéljék az élményt, nem pedig lehetőséget teremtettünk számukra, hogy kigyógyuljanak belőle. Újratraumatizáltuk, ahelyett, hogy támogattuk volna a betegeket. Túl gyorsan vágtunk bele; ők ugyanis még mindig a traumában éltek.

Íme néhány, a poszttraumás növekedéssel kapcsolatos gyakori tévhit:

Tévhit: A trauma mindenki számára ugyanazt jelenti

Nincs két ember, aki egyformán élné meg a traumát, és a felépülésük sem egyforma. A trauma és a gyógyulás egyaránt szubjektív jelenség: mindenkinek megvannak a maga egyéni válaszai arra, ahogyan a nehézségekkel szembenéz, és meggyógyul belőlük.

Tévhit: A traumából soha semmi jó nem származhat

Ez a téves elképzelés abból az orvosi modellből ered, amely kizárólag a trauma tüneteit és negatív következményeit veszi alapul. Amely arra irányul, ami hiányzik. A modell minden traumát betegségként kezel, amit kizárólag gyógyszerekkel, intenzív terápiával és gyakran kórházi ápolással lehet meggyógyítani. Ezzel viszont figyelmen kívül hagyja mind a követéses vizsgálatok adatait, mind a gyakorlati megfigyeléseket, amelyek újra meg újra azt mutatják, hogy a traumát átélt emberek az élmény után bölcsességet és növekedést is tapasztalhatnak.

Tévhit: Az idő minden sebet begyógyít

Ez a közhely hamis képet táplál a gyógyulásról. Nem az idő gyógyítja be a sebeket, vagy enyhíti a fájdalmat és a szenvedést. Nem elég, ha egyszerűen hagyjuk múlni az időt, az számít, amit ez idő alatt teszünk. Úgy jutunk el a fájdalomtól a gyógyuláson át a növekedésig, hogy végigküzdjük magunkat a folyamaton.

A trauma váratlan ajándéka

HVG Könyvek

Tévhit: A PTN csak illúzió

Egyesek úgy gondolják, hogy a trauma utáni növekedés csupán szubjektív dolog; csak maga a traumatikus élményen átesett személy érzi úgy, hogy fejlődik. Valójában azonban rengeteg bizonyíték van rá, hogy a poszttraumás növekedés tényleg bekövetkezik. A PTN nem azt jelenti, hogy a viselkedésünk megváltoztatásával elkendőzzük a traumát, vagy a szőnyeg alá söpörjük a tüneteket, és kijelentjük, hogy megszűntek. A növekedéshez szembe kell néznünk a traumánkkal, és kapcsolatot kell létesítenünk vele.

Tévhit: A PTN ugyanaz, mint a reziliencia

Egyáltalán nem. Újabban nagyon népszerű úgy emlegetni a rezilienciát, mint a trauma legyőzésének egyik módját. A reziliencia azonban nem abban segít, hogy növekedjünk a nehézségek következtében, hanem abban, hogy megbirkózzunk velük. A reziliencia az a képesség, hogy egy stresszes eseményt követően visszapattanunk az eredeti állapotba; megküzdési mechanizmus, amelyet azért alakítunk ki, hogy az ilyen helyzeteket hatékonyabban kezelhessük.

A PTN ezzel szemben alkalmat teremt arra, hogy meghaladjuk a korábbi állapotot; nem a trauma ellenére, hanem ennek köszönhetően. A reziliencia néha egyenesen akadályozza a PTN elérését, ugyanis a reziliens emberekre a jelek szerint csak minimális mértékben hat a trauma. Azokban viszont, akik végigmennek
a trauma utáni növekedési folyamaton, a gyógyulás és átalakulás felé vezető út során reziliencia is kialakulhat.

Tévhit: A PTN-nek köszönhetően rózsaszín szemüvegen át láthatjuk a világot

Bár sokaktól hallottam, hogy visszatekintve úgy érzik, a tapasztalatuk „a legjobb dolog, ami velük valaha történt”, fontos megjegyeznünk: ezzel egyáltalán nem azt akarják mondani, hogy a tragédia és a veszteség nem volt fájdalmas számukra.

Harold Kushner rabbi, az Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel – Egy bölcs rabbi tanácsai című könyv szerzője bevallotta, hogy miután a fia, Aaron tizennégy évesen meghalt, a veszteség miatt megértőbb tanácsadó, együttérzőbb rabbi és szeretetteljesebb ember lett. Ugyanakkor azt is mondta:

„Mégis gondolkodás nélkül lemondanék minden efféle előnyről, ha visszakaphatnám a fiamat. Ha volna választásom, veszni hagynám az átélt eseményekből fakadó lelki fejlődést és elmélyülést, s inkább lennék az, aki tizenöt éve voltam… egy okos, vidám kisfiú apja. De nincs választásom.”

Tévhit: A PTN magányos utazás

Bár hinnünk kell a trauma utáni növekedés lehetőségében és az erre való képességünkben, a gyógyulás nem olyasmi, amire egyedül képesek vagyunk. Szükségünk van valakire, aki utat mutat, és olyan környezetet biztosít, ahol biztonságban érezhetjük magunkat. A traumánk kapcsolati jellegű, rendszerszintű és kulturális; azért következik be, mert elszakadunk önmagunktól, a többi embertől
és a világtól. A gyógyuláshoz és az átalakuláshoz ennek megfelelően újra kell kapcsolódnunk, meg kell találnunk a valahová tartozás érzését. Ahhoz, hogy növekedhessünk a traumából, meg kell engednünk magunknak, hogy elfogadjuk mások – a családunk, a barátaink, vagy akár a tágabb kulturális környezet – támogatását.

A fenti cikk Edith Shiro amerikai traumaterapeuta A trauma váratlan ajándéka című könyvének szerkesztett részlete.

A több mint 25 éve praktizáló szerző poszttraumás stressz zavarban szenvedőkkel, szexuális bántalmazás áldozataival, háborús menekültekkel végzett munkájának tapasztalatai alapján bemutatja, hogyan gyógyítsuk lelki sérüléseinket, teret engedve a traumával való megküzdés nyomán kialakuló pozitív változásoknak. A kötetet itt rendelheti meg kedvezménnyel.