Caesar katonai győzelmeiről számos krónika áll rendelkezésünkre, de a feljegyzések közt az is megbúvik, hogy epilepsziás volt, illetve több kisebb agyvérzése lehetett. Gondokkal, kétségekkel küszködött, állandóan kockáztatott, és hibákat követett el. Nem volt tökéletes, hiszen ő is ember volt.

Az ismert történelmi személyiségekről szóló írások inkább a sikereket mesélik el, és kevésbé szólnak azokról az időszakokról, amikor a befolyásuk hanyatlott, a jelentőségük csökkent. Mindannyian ismerjük az említett hadvezérek hőstetteit, de keveset olvashattunk arról, mi történt velük azután.

Hajlamosak vagyunk tehát a vezetőket a valósághoz képest kedvezőbb fényben feltüntetni. És hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kiválónak születtek, hogy kivételes képességekkel rendelkeznek, hogy kevesebb bennük a kétely. Ha ez az elmélet megállná a helyét, akkor jogos lenne azt állítani, hogy a vezetők a beosztottaik felett állnak.

A valóságban tökéletes vezetők nem léteznek

Persze, sikerük vagy hírnevük attól még lehet, de mindegyiküknek, rejtőzzenek bármilyen álarc mögé, egyaránt vannak jó képességeik és erősségeik, ugyanakkor gyengeségeik és hiányosságaik is.

Ha bármely potenciális vezetőre megmentőként, minden problémát megoldani képes emberként tekintünk, azzal nemcsak hihetetlen nyomást helyezünk rá, hanem mindenki mást felmentünk a felelősségvállalás alól. Ha kizárólag a vezetőkön múlik, hogy mi történik a szervezetekben, a társadalomban, akkor nekünk, többieknek nem sok tennivalónk marad. Végül is a döntés nincs a mi kezünkben, nem igaz?

A mítoszteremtés kártékony dolog, a vezető felmagasztalása rontja a vezetés minőségét. Sokkal egészségesebb felismerni, hogy minden ember, pozíciótól vagy funkciótól függetlenül, bizonyos dolgokban kiválóan teljesít, egyebekkel pedig küszködik.

A folyóiratok, a könyvek vagy akár ők maguk is személyes PR-juk révén persze gyakran a valósághoz képest kedvezőbb fényben tüntetik fel őket, illetve magukat, de ha közelebb kerülünk hozzájuk, és sikerül velük közvetlenebbül elbeszélgetni, akkor kiderül, hogy mint minden embernek, nekik is vannak kételyeik.

Külön kategóriát jelentenek azok a vezetők, akik a pszichopátia tüneteit mutatják. Tanulmányok szerint a vállalati világban ötből egy csúcsvezető a pszichopátia valamely formájában szenved. Több kutatás is létezik, amely szerint a nárcisztikus tulajdonságokkal rendelkező emberek 29%-kal nagyobb valószínűséggel kerülnek vezetői pozícióba, mint azok, akik nem rendelkeznek ilyen jellemvonásokkal.

Az összefüggést egyéb tanulmányok is megerősítik, amelyek szerint ezek az emberek könnyebben jutnak csúcsvezetői pozíciókba, mint a többi versenyző. Szervezeti kultúráinkban ideálként jelenik meg a tökéletesség, ezt pedig különféle, a hatalom felhalmozására törekvő emberek a saját javukra próbálják fordítani.

A tökéletesség színlelése visszafelé sül el

A tökéletesség színlelése mind a nárcisztikusok, mind a többi vezető számára hosszú távon kontraproduktív stratégiává válik, hiszen a kudarc a tanulás elengedhetetlen része. Az optimális tanuláshoz sokféle tapasztalatra van szükségünk, de a tökéletesség hamis képének fenntartása kizárja a kudarc lehetőségét.

A tökéletesség illúziójában megrekedt vezetők és szervezetek nem tudnak fejlődni, sőt, teljesítményük valós kiértékelésére sem lesznek képesek. Ez pedig hosszú távon jelentős károkat okoz.

Egy vezetőnek sincs mindenre válasza. Nem tőle származik minden ötlet, benne is megfogalmazódnak kétségek, és nem tud minden problémát megoldani. Megpróbálhatja megteremteni ezt az illúziót, de az csak ideig-óráig maradhat fenn.

Mivel nincsenek tökéletes, abszolút vezetőink, a felelősség sem lehet teljesen az övék. A vezetőnek nem a beosztottai fölött kell állnia – bár eltérő felelősségi és szerepkörökkel rendelkezik, de ő is ugyanolyan ember, mint bárki más.

Együtt az asztalnál

Amikor a vezető nem tekinti magát többnek, de álszerényen kevesebbnek sem a többieknél, megteremtődik a kapcsolódás, a kommunikáció és az együttműködés lehetősége. A vezető ebédnél együtt ül le az asztalhoz a beosztottaival. Így a hivatalos tájékoztatások mellett sok olyan információhoz is hozzájut, amelyek apróságnak tűnhetnek, de összességükben sokat nyomnak a latban.

Amikor a vezető pont úgy kezeli önmagát, mint a csapatának bármely más tagját, megteremti annak az esélyét, hogy mindenki felvállalja e felelősséget a csapat működéséért. Így a csapat nem erőviszonyok, hanem a bizalom talaján működik. Senkinek sem kell maszkot hordania, és a problémák abban a pillanatban kerülnek terítékre, amelyben megjelennek.

Sorsfordító küzdelmeink

HVG Könyvek

Az a vezető, aki nincs kapcsolatban a beosztottaival, képtelen lesz megalkotni egy jól alkalmazható stratégiát, ehelyett fenntarthatatlan terveket fog készíteni, amelyek nem a valós helyzeten és a megfigyelésein, hanem üres képzelgéseken alapulnak.

Ha vezetőként kíváncsian meghallgatjuk a beosztottainkat, akkor van esélyünk megérteni, hogy a szervezet eredményei nemcsak a mi elképzeléseinktől, hanem a csapatunk tagjainak viselkedésétől is függnek. És ha a szervezeten belül egy bizonyos viselkedésmintát szeretnénk meghonosítani, akkor kommunikálnunk kell, bizalmat kell építenünk, és a szervezet küldetését is úgy kell megfogalmaznunk, hogy abban az embereink hinni tudjanak.

Hogyan hasznosíthatjuk a hadseregben elsajátítható vezetői elveket és módszereket az üzleti szférában? A Sorsfordító küzdelmeink című könyvet megrendelheti itt.