Kezdjük egy csodával. 2007. január 2-án délután Wesley Autrey, az 50 éves, háromgyermekes apa éppen két kisebb gyermekét viszi az anyjukhoz, mielőtt az építkezésre indulna, ahol dolgozik. Wesley sietve tereli a lányait lefelé a 137. utcai metróállomásra, ahol nagy drámába csöppennek. A szinte üres peronon a 20 éves filmművészetis hallgató, Cameron Hollopeter rohamot kap, hanyatt zuhan, és beveri a fejét.
Wesley a haditengerészet veteránja, akit arra képeztek ki, hogy gyorsan reagáljon vészhelyzetekre, ezért azonnal a fiatalember segítségére siet. Elhúzza a peron széléről, és egy tollal kinyitja a száját, nehogy lenyelje a nyelvét. Aztán egy másik férfi utas segítségével erősen lefogja a diákot, amíg elmúlik az epilepsziás roham. Néhány perc múlva Cameron bizonytalanul imbolyogva feláll, köszönetet mond, majd megtántorodik, oldalra dől, és ráesik a sínekre.
A metróállomás csendjét megtöri a közeledő vonat robaja. Ahogy az egyik utas segítségért kiált, egy másik pedig a segélyhívó telefonhoz rohan, Wesley a sínek között vergődő Cameronra mered, miközben megszólal a fejében egy hang, és azt mondja: „Bolond, menj oda és segíts!” És a középkorú, háromgyerekes apa a közeledő vonat elé ugrik, hogy megmentse egy ismeretlen életét.
A vonat ekkor robog be az állomásra, és a fényszórója megvilágítja a sötétséget. Wesley megpillant egy vízelvezető csatornát a sínek között – úgy kalkulál, hogy ott talán elférnek. Megragadja Cameront, és mindkettőjüket bepréseli a résbe; eközben a 190 tonnás szerelvény átsüvít felettük.
A szerelvény mindössze egy centivel vétette el a két férfit, vastag zsírcsíkot hagyva Wesley kék gyapjúsapkájának tetején. Az immár zsúfolásig megtelt peronon az emberek örömujjongásban törnek ki. Hős született. Wesley később Cara Buckley-nak, a New York Times munkatársának azt mondta:
„Nem csináltam semmi látványosat; csak láttam, hogy valaki segítségre szorul, így azt tettem, amit helyesnek éreztem.”
Hős és rejtély születik
De a fenti magyarázat nem volt elég jó azoknak, akik meg akarták érteni, miért tanúsított ilyen bátorságot. Az ezt követő években a történet újra meg újra előkerült, sorra elemezték, miközben igyekeztek a férfi hősiességének természetét megérteni.
2008-ban egyik első TED-előadása során Wesley történetét elmesélte Philip Zimbardo pszichológus, aki a férfit a mindannyiunkban ott rejlő önzetlen, hétköznapi hős példájaként hozta fel. 2012-ben a Harvard Egyetem matematikusa és biológusa, Martin Nowak azt vizsgálta, vajon Wesley cselekedete az evolúcióban gyökerezik-e. Joe Nocera amerikai újságíró úgy vélekedett, hogy Wesley cselekedete talán az úgynevezett járókelő-effektusnak tudható be. Eszerint minél több ember van jelen egy vészhelyzetnél, annál lassabban reagálnak; és fordítva: minél kevesebben vannak, annál valószínűbb, hogy valaki gyorsan cselekszik.
A járókelő-effektus azonban nem tudja megmagyarázni, miért hagyta figyelmen kívül Autrey azt a hétköznapi emberi ösztönét, hogy ne ugorjon a sínek közé. Minden oka megvolt rá, hogy ne tegye. A két kislányával volt, emellett ő volt a családfő a nagy családban: nemcsak idős anyjáról gondoskodott, hanem a család más tagjait is támogatta. Azzal, hogy az életét kockáztatta, minden szerette biztonságát veszélybe sodorta – méghozzá egy vadidegenért.
Hamis hősök
HVG Könyvek
2006-ban, egy évvel azelőtt, hogy Wesley megmentette Cameron életét, a Kieli Egyetemen egy Stefan Stürmer vezette kutatás az alábbi következtetésre jutott: „Noha minden… ember [a vizsgálatban] rokonszenvezett a bajbajutottal, csak akkor voltak hajlamosak segíteni, ha a rászoruló személyre a saját »csoportjukba tartozóként« tekintettek.”
Wesley középkorú, munkásosztálybeli fekete volt; Cameron fehér egyetemista Massachusettsből. Semmi közös nem volt bennük, és a metróban találkoztak először. Vagyis egy tisztán önzetlen hőstettről beszélünk, amely elég magasra teszi a lécet ahhoz, hogy minden mást ehhez mérjünk. Nevezzük el a jelenséget „Wesley-tényezőnek”, és miután megtettük, térjünk vissza arra a 2007-es januári napra!
Két órával azután, hogy a két férfit kiszabadították a szerelvény alól, és kiengedték a kórházból, Wesley-t a bejárat előtt egy bulvárlap újságírója és fotósa várta, akik megpróbálták rábeszélni, hogy vegyen fel egy Superman-jelmezt. Erre ő csak annyit mondott, hogy „Elkések a munkából!”. Aznap este már minden hírcsatornán ott virított az arca. Másnap reggelre a leghíresebb amerikai építőmunkássá vált, és amikor kilépett az otthonából, tévékamerák fogadták, és idegenek próbáltak pénzt tuszkolni a kezébe.
New York polgármestere, Michael Bloomberg kitüntette Wesley-t a bronz emlékéremmel, és e mellé egy minden kiadást fedező utat is felkínált Disneyworldbe neki és lányainak. Ugyanezen az estén Autrey a Late Show with David Letterman című műsor vendége volt, ahol kiderült, hogy nemcsak nemzeti ikon, de egy kedves pasas is.
Amerika csak egy hősre várt
2007 januárjában Amerika nem volt valami boldog hely. A gazdaság gyengült, a munkanélküliség nőtt, az ingatlanpiaci buborék kipukkadt, és a nemzet egy csúnya közel-keleti háborúban rekedt. Bonnie Tyler szavaival élve Amerika egy hősre várt, és Wesley lett ez az „utcai Herkules, aki dacol az egyre romló esélyekkel”. A nemzetnek, amely úgy érezte, utat tévesztett, a férfi bátorsága egy másik, noha képzeletbeli korról és országról beszélt. De mindennél jobban megtestesítette a leghatásosabb hollywoodi sztorit: a semmiből előbukkanó átlagemberét, aki menti a menthetőt.
Ám akadt egy kis probléma. Autrey nem tervezte, hogy hős lesz, nem is várt jutalmat a bátorságáért. Egyszerűen csak ösztönösen és jó szándékúan cselekedett, Amerika most mégis megpróbált hírességet faragni belőle. A dolgok kiszámítható fordulatot vettek. Autrey-t meghívták Montel Williamshez, Oprah Winfrey-hez, Ellen DeGenereshez és más beszélgetős műsorokba, ahol aztán elhalmozták ajándékokkal. Nagy márkák álltak sorban nála, hogy bundát, edzőcipőt és parfümöt kínáljanak neki. Beyoncé meghívta az egyik koncertjére, míg a blueslegenda, B. B. King térdre ereszkedve azt mondta neki: „Nem is tudja, mit tett Amerikával és Amerikáért”. Még arra is felkérték, hogy nyissa meg a New York-i tőzsdét, hogy aztán máris George W. Bush elnök legyen a vonalban, aki áthívta a Fehér Házba.
Bushnak – akárcsak a Wesley-t szintén pénzzel jutalmazó Donald Trumpnak – kellett valami, ami növeli a népszerűségét. Wesley Autrey hősiességében százalékpontok rejlettek, és miután Bush találkozott vele a Fehér Házban, meghívta, hogy díszvendégként vegyen részt a január 23-i országértékelő beszédén, ahol a beszéde vége felé lerótta tiszteletét újdonsült barátja előtt:
„Ragaszkodik hozzá, hogy nem hős. Azt mondja: »Fiaink és lányaink vannak a tengerentúlon, akik a szabadságunkért áldozzák az életüket. Szeretetet kell mutatnunk egymás iránt.« Van valami csodálatos abban az országban, amely olyan bátor és szerény embert szül, mint Wesley Autrey.”
Még véget sem ért a beszéd, a 137. utcai csoda egyfajta átokká kezdett válni. Wesley a hírneve következtében egy másfajta figyelemben is részesült. Míg korábban az emberek azért mentek oda hozzá, hogy pénzt adjanak neki, immár azért keresték, mert feltételezték, hogy gazdag ember lett belőle. Az apja, aki három évtizede nem tartotta vele a kapcsolatot, egyszer csak a semmiből rácsörgött. Egyszer sem kérdezte meg, jól van-e ő vagy a kislányok, csak annyit mondott: »Lesz egy családi összejövetel, és ha jössz, hozz a pénzből is, amid van.«”
Wesleynek egy idő után a rengeteg dicséret kezdett a fejébe szállni. Amikor Oprah Winfrey aznapra hívta meg őt a chicagói stúdiójába, mint amikor az Áll az alku műsor készítői Los Angelesben akarták vendégül látni, Wesley felhívta új legjobb barátját, az amerikai elnököt, és megpróbált kölcsönkérni tőle egy lopakodó repülőgépet.
Időközben nagy ötletekkel előhozakodó „üzlettársai” akadtak. Szó esett forgatókönyvről és filmről, amelyben Wesley-t Eddie Murphy, vagy esetleg Brad Pitt alakítaná, aki meghiúsít egy terrortámadást a metróban. Amikor Wesley rájött, hogy a megállapodások szerint csak 50 százalékos részesedésre lenne jogosult, és az „üzlettársai” hatalmas összegeket kértek az újságíróktól, hogy a találkozók létrejöjjenek, a bírósághoz fordult.
Arisztotelész úgy vélekedett, hogy a tragikus hős szerepe mindig a bukás, mert csak ezen a sorson keresztül tudják a hősök a halandó emberi tapasztalat félelmeit és tragédiáját visszatükrözni. Lényegében ez a céljuk. A görög istenek utálták a hencegőket, és rendre elgáncsolták a nagyratörő hősöket. Amikor a hős Odüsszeusz hazaindul a trójai háború után, a büszkesége eredményezi bukását. A nagyjából egyhetes út végül tíz évig tart, és mind a tizenkét hajójának legénysége vízbe fullad, az embereit pedig megölik… vagy éppen megeszik.
Miközben Wesley a saját hírneve odüsszeiáját élte át, 21. századi sorsát a napi tévéműsorok szirénhangja és az üres celeblét egyszemű küklopsza pecsételte meg. Bukásának pillanata 2007. május 21-én jött el a Howie Mandel vezette Áll az alku című műsorban. A műsor klasszikus „mindent kockáztass a nagy nyereményért” formátummal fut. Wesley pedig visszautasította a „bankár” 305 ezer dolláros ajánlatát, és így mindössze 25 dollárt nyert. A közönség vidám, Spielberg-féle finálét várt, ehelyett egy szomorú Lars von Trier-féle befejezést kapott. Az emberek arcára kiülő kifejezés mindent elárult: eddig tartott Wesley 15 perces hírneve.
Nem kétséges, hogy Autrey rendkívüli dolgot vitt végbe azon a 2007-es januári reggelen. Megmentette egy másik ember életét anélkül, hogy a saját biztonságára gondolt volna. A legmagasztosabb hőssé vált és maradt is. De azt a pillanatot bemocskolták. A nagy hatalmú emberek kihasználták, az amerikai média beszippantotta és kiköpte, a média egyszerűen ráunt, és továbblépett.
A fenti cikk Otto English Hamis hősök című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.
A könyv szórakoztató stílusban tárja fel, hogy a történelmi hősök megszületésének legalább annyi köze van a sztárkultuszhoz és a szelektív emlékezethez, mint a mítoszgyártás iránti igényünkhöz. Miközben a valódi hősök köztünk járnak, mégsem hallottunk felőlük, számos történelmi példaképünk kreatív hazudozó és profin építi fel a saját imázsát.
