Hayward Gallery

A brit szisztéma európai viszonylatban egyedülálló. Jelentősen eltér például a francia és az olasz gyakorlattól, amelynek keretében a közpénzekből, vagyis adókból származó források elosztása az állami apparátus kezében koncentrálódik, így a rendszer átláthatatlanabb, a politikai kontroll erős, a presztízsprojektekre sokkal több pénz jut (Financing the Arts and Culture in the EU, Brüsszel, 2006).

Bár az ACE elnökét a Department for Culture, Media and Sport (DCMS) minisztere nevezi ki, és meghatározza a rendelkezésre álló pénzkeretet, a Council nem része az állami apparátusnak. Szakmailag független, de stratégiailag szabályozott keretek között működik, részletes beszámolási kötelezettséggel mind a DCMS, mind a nyilvánosság felé (Arts Council Annual Review). A szabályozás szigorú, ám biztosítja, hogy a forrásokat szabadon használják fel, és ne lehessen lobbizni. Így a politikai akarat kevésbé gyakorolhat nyomást a kultúrára.

Tate Modern

Az ACE feladata a pénzügyi finanszírozás elemeinek – állami szubvenció, magánadományok, kereskedelmi bevételek és vállalati szponzoráció – kezelése. Ez a sokféleség nagyobb művészi szabadságot tesz lehetővé, mint ha a terület csak állami forrásokra támaszkodna. Azt egyébként maga a kultúrpolitika – jelenleg a DCMS – is deklarálta, hogy a kultúra, amely az egyik legfontosabb brit gazdasági húzóágazat, nem létezhet szubvencionálás nélkül. A fenntarthatóság és a társadalmi hozzáférhetőség (accessibility) kritériuma rendszeresen bekerül a nyilvánosság számára is elérhető kiadványokba, összegző jelentésekbe. A 2010-ben elkészült tízéves stratégiai tervezeteket (Achieving great art for everyone – A strategic framework for the arts, illetve Culture, knowledge and understanding: great museums and libraries for everyone) megelőző kutatásokra jelentős összeget különítettek el; többek közt a NESTA (National Endowment for Science, Technology and the Arts) számára, amely az innovációs kapacitások felmérésére és növelésére hivatott.

Az állami pénz forrása egyrészt az adóbevételekből származó, meghatározott összeg, másrészt a nemzeti lottóból a korábbi 16-ról 20 százalékra emelt alap (a 2010-ben történt radikális, 30 százalékos költségvetési csökkentés ellensúlyozására), amely a függetlenség egyik biztosítékát jelenti. Az 1970–1980-as években politikai nyomásra megfeleződött a támogatott intézmények és kulturális vállalkozások száma, magánpénzek és vállalati szponzori megoldások felé irányítva a vezetést. De az elvonás sohasem volt akkora, mint 2010-ben, amikor az állami hozzájárulás radikálisan – évi 449 millió fontról 350 millióra – csökkent. (A kultúra egészét, így a felsőoktatási tandíjrendszert is jelentősen befolyásolták az olimpiára elkülönített hatalmas összegek.)

A pénzelosztást bizottságok koordinálják, a National Council és a Regional Councils. A 16 tagú megbízott igazgatóságban a DCMS által kinevezett pártoló tagok ülnek (honorárium nélkül), akik egyben négy évre megválasztott, felelős vagyonkezelők. Kilencen közülük a London-központúság elkerülése érdekében regionális feladatokat látnak el. Mindegyikük a kultúra különböző területét képviselő, aktív szakember a köz- és a magánszférából: intézményvezetők, menedzserek, művészek, egyetemi kutatók, akadémikusok, akik további szakbizottságok (egyebek mellett Arts Policy Committee, Art Investment Committee, Performance and Audit Committee) elnökletét látják el. A minden művészeti területet magában foglaló szakmai lefedettségen kívül az egyéb prioritásokat is megfogalmazó programok (Equality and Diversity vagy Creativity, Culture and Education) segítik, hogy a kreatív szektor résztvevői a gazdasági feltételek rosszabbodása ellenére utat találjanak egymáshoz, és tovább növekedjen a társadalmi részvétel. A kiemelt intézmények – mint a Royal Opera, a National Theatre, a Royal Shakespeare Company vagy a South Bank Centre – külön alapból kapják éves költségvetésük egy részét; a mintegy 60 közintézmény és a pályázók közt a kulturális területek szakmai választmányai osztják szét a pénzt. Az ACE információs felületként és tanácsadóként is működik, például állások, pályázatok, kiállítási felhívások koordinációját végzi. Ezenkívül a nemzetközi tárlatok esetében is aktív programalkotó, vagy kereskedelmi galériák partnereként, támogatójaként jelenik meg.

Az ACE 2005-ben független konzultánsok, közgazdászok bevonásával felülvizsgálta a kortárs vizuális művészetek reprezentációját (Sara Selwood, szerk.: The UK Cultural Sector: Profile and Policy Issues). Felmérték a művészeti színtereket, ezek jellegét, intézményeit és közönségét is, mert érzékelhető volt, hogy a művészeti szcéna jelentős változáson ment át az 1990-es évektől – mind a kortárs irányokat, mind a gazdasági működés feltételeit és hatását tekintve. Az új kulturális diverzitás letéteményesei galériák, múzeumok, gyűjtemények, aukciósházak, előadótermek, tanácsadók, kiadók, művészeti iskolák és más oktatási vállalkozások. Ezért több kiemelt kortársművészeti intézmény mellett (ICA, Hayward, Barbican, Whitechapel) a kereskedelmi szektor, például a Visual Arts and Galleries Association is jelentős támogatást kap.

Az elmúlt évek történetét számos, kritikát kiváltott esemény is árnyalja: Liz Forgant, az ACE korábbi elnökét (a Guardian szerkesztőjét, a Channel 4 tévécsatorna egyik alapítóját, a British Museum igazgatósági tagját) Jeremy Hunt, a jelenlegi kulturális miniszter lemondásra kérte első mandátuma végén – ebben közrejátszott az is, hogy Forgan túl közel állt a korábbi munkáspárti kormányhoz. Január végén Peter Bazalgette tévéproducer lépett a helyére, akinek preferenciái egyelőre bizonytalanok; a sajtó szerint a populárisabb megoldások felé irányulhatnak.

Tavaly nem csak az adminisztráció radikális csökkentése valósult meg. A kereskedelmi bevételek szintén nagy ellenállásba ütköző növelése érdekében az ACE „utasítást kapott” a kormánytól, hogy gyűjteményéből értékesítsen néhányat olyan művészek alkotásai közül, mint Anish Kapoor, Sarah Lucas, Mark Wallinger és Damien Hirst. Az 1946-ban alapított kollekció 7500 darabból áll, modern és kortárs anyaga mindig is azt a célt szolgálta, hogy jelentős (nemzetközi) kiállításokhoz kölcsönözzön a közmúzeumok és kiállítóhelyek részére.

A kultúra egyes színterei nem önmagukban létező, más területektől elzárt egységek, hanem vállalkozások vagy állami tulajdonú, ám kereskedelmi összefüggéseknek (múzeumturizmus, látogatottság) kitett intézmények. Ezért az ACE a csökkenő háttértámogatások ellensúlyozására új koncepcionális, üzleti modellek felállításával segíti a művészeti szervezeteket. (A Tate Modern Nicholas Serota-féle látogatottságnövelő mintája vita tárgya ugyan, de életképesnek látszik, a helytörténeti vagy specifikus szakmúzeumok számára azonban más megoldásra van szükség.) Az innovatív működés érdekében kamatmentes hitelek, vissza nem térítendő támogatások formájában nagy összegeket különítenek el a vállalkozások számára. Folyamatos a turizmusban rejlő lehetőségek kiaknázása; a Visit England elsődleges stratégiai partner.

A brit közélet és a művészeti szcéna is sok kritikát fogalmaz meg mindezzel kapcsolatban: valóban jóval kevesebb a támogatás, az oktatásban a kreatív tárgyak visszaszorulnak, a pénzek sok esetben a tőkeerősebb galériákhoz áramlanak. De az együttműködési hálóban mindenki eséllyel alakíthatja a maga helyét. Az Egyesült Királyság gazdasági környezete méreteit tekintve nem hasonlítható a magyarországihoz, a problémákat itt a túlnőtt, már átláthatatlan adminisztráció és a széteső szakmai diskurzusok okozták. Egy dolog nem vonható kétségbe: bár az állam 2010 óta erőteljesen kifelé hátrál a kultúra és az oktatás minden területéről, megoldásokban azonban gondolkodik – anélkül hogy ideológiai irányvonalakat rajzolna fel. Ezt nem is tehetné meg, mert a magántőke erős mozgatórugó, és a szféra szellemi függetlenségét is biztosítja.

Az összehasonlításokban gyakori a hivatkozás az Egyesült Államok példájára: a brit rendszer azonban sokkal inkább támaszkodik az üzleti modellekre, mint az amerikai, ahol a filantróp szemlélet hagyományosan jobban érvényesül (sokkal több az alapítvány is). Ennek oka, hogy az Egyesült Királyságban egyelőre nincs adókedvezmény magánszemélyek számára. Néhány kivétel azonban akad az adományozásra (Anthony d’Offay kereskedő 2008-ban féláron adta el 125 millió fontot érő gyűjteményét a Tate-nek és a National Galleries of Scotlandnek; John Sainsbury 25 milliós adományban részesítette a British Museumot).

Itt, ahol igen erős a kontraszt a kultúra tárgyainak árucikké válása, hatalmi pozíciója és a piacon kívül maradt értékek létjogosultsága között, a polarizálódást a nyilvánosság, a kommunikációs formák nyitottsága tompítja. Nemcsak az adatbázisok, beszámolók elérhetőségéről van szó, hanem az internetes honlapok strukturáltsága is egyértelműen mutatja, milyen fontos a különböző funkciójú platformok demokratizáló ereje.

Cseh Szilvia