– Harmincéves a Knoll Galéria, ez a kerek évforduló alkalmat nyújt a visszatekintésre, az összegzésre. Ezt meg is teszik, az eredményeket pedig egy kiállítás keretében osztják meg a szélesebb közönséggel. Gondolom, a kezdeti idők – a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje – is helyet kapnak a tárlat anyagában, az a korszak, amikor Budapesten még nem volt piacuk a kereskedelmi galériáknak. Hogyan látott munkához egy ilyen terepen?

– Létezett piac, de valóban teljesen más összetételű volt, mint a mai. Az első budapesti kiállítást 1989-ben rendeztem Joseph Kosuth munkáiból. Egy emblematikus művésszel szerettem volna indulni, aki képes rávilágítani arra, hogy a hatvanas évek periódusa milyen jelentős volt a kelet-európai és a magyar művészet szempontjából. Olyan időszakról van szó, amikor az absztrakt és a konceptuális művészeten keresztül az innen érkező alkotók is kapcsolódni tudtak a nyugati tendenciákhoz. Szerettem volna tehát visszanyúlni a konceptuális művészet gyökereihez, és rámutatni a Kelet és a Nyugat közti összefüggésekre. Tisztában voltam azzal, hogy nincs aktív művészeti piac, ezért Kosuth nyomataiból válogattunk a tárlatra, mert ez a műfaj könnyebben értékesíthető volt az adott körülmények között. Mivel az volt a célom, hogy minél többen tapasztalhassák meg, milyen műtárgyat birtokolni, olyan árakat kellett meghatározni, amelyek a magyarországi közönség számára is elérhetők voltak. Bár már többször elmeséltem, de röviden összefoglalom, hogy miként gondolkodtunk akkor az árképzésről: minden egyes munkát az adott vásárló pénznemében ezer egységért értékesítettem, és ehhez ellenőriztem a vevők útlevelét. Ez a projektünk elindított egyfajta mozgást az – akkor még nem igazán létező – piacon. Sokan jöttek el a kiállításra, és sokan vásároltak, de meggyőződésem, hogy a legtöbben nem voltak tisztában azzal, mit is vesznek.

– Kik voltak a vásárlói? Milyen közeget ért el egy akkor – ezek szerint – ismeretlen tevékenységgel?

– Sokukat nem ismertem, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbb vevőm a művészek közül került ki. Az első tárlat során, de a későbbiekben is – amikor nagyon kedvező árért kínáltunk nemzetközileg is jegyzett munkákat – ők ismerték fel elsőként, és értették meg leghamarabb, hogy mit is csinálunk.

– Mielőtt a művészek reakciójára kitérnénk, kérem, mondja el, hogy Bécs után miért Budapesten nyitott galériát!

– Akkoriban Magyarország volt a legnyitottabb ország a keleti blokkban. Ugyanezt Kelet-Európában máshol nem lehetett volna véghezvinni. Akkortájt senki sem számított a változásra, de visszatekintve mégis azt kell mondanom, hogy itt benne volt annak a lehetősége a levegőben. Prágában például egyértelmű volt, hogy aki a múzeumok és egyéb kulturális intézetek élén állt, a párthoz tartozott. A szakmai munkát természetesen nem az említett vezetők végezték – a szakemberek gyakorlatilag név nélkül, a háttérből hatottak az adott intézmény működésére. Ők nagyrészt nyitott szemléletű emberek voltak, többen nyugati kapcsolatokkal is rendelkeztek. De az, hogy kortárs kereskedelmi galériát nyisson az ember, egyedül Budapesten volt elképzelhető. Igaz, a nyugati barátaim azt mondták, őrült vagyok, hogy egy szocialista országban tervezek galériát nyitni. Azt vizionálták, hogy mindent el fogok veszíteni, és hamarosan börtönben találom magam. Én azonban nem hallgattam rájuk. Hadd tegyem hozzá, hogy a nyolcvanas évek végén a nyugati művészeti színtéren is változások mentek végbe – képlékeny idők járták akkor. Én pedig szívesen ismerkedtem a szomszédos keleti országok művészeti színterével, magyar és cseh művészek munkáiból rendeztem csoportos kiállításokat.

– Ezeket, ugye, a bécsi galériájában szervezte?

– Igen, azt azonban fontos tudni, hogy kelet-európai művészek munkáit Nyugatra szállítani és ott kiállítani nagyon bonyolult folyamat volt akkoriban. Hivatalosan banki garanciát kellett vállalni a művek kiszállításáért, illetve a minisztérium vagy a nemzeti galéria egyik munkatársának kíséretével lehetett mindezt lebonyolítani. Én azonban nem engedhettem meg magamnak ilyen jellegű anyagi ráfordítást, ezért alternatív megoldásokkal éltem. Volt, hogy a táskámban szállítottam a munkákat, mert a kiállításokat mindenképpen szerettem volna megrendezni.

– Hogy változott mindez 1989 után?

– A rendszerváltás nagy fordulatot hozott Budapesten, és Bécsben is. A galéria szinte összeomlott, mert nem voltunk felkészülve ekkora változásra. Mi voltunk ugyanis azok, akiknek valós rálátásunk volt a kelet-európai színtér működésére. Így amikor megindult az aktív kommunikáció Nyugat és Kelet között, a nyugati szakemberek a mi támogatásunkat kérték annak megismeréséhez. Mivel a kelet-európai intézmények jelentős pozícióit nem a megfelelő személyek töltötték be – amivel sajnos ma is sok helyen találkozunk –, az intézetek nem voltak felkészülve a nyugati nyitásra. Nem rendelkeztek olyan tudással és infrastruktúrával, ami kiszolgálhatta volna a nyugati szakemberek igényeit. Mivel a nyugatiak hozzánk fordultak, mi képeztünk hidat a két terület, Nyugat és Kelet művészeti színtere között. Olyan szakembereknek adtam tanácsot, mint Kasper König vagy Harald Szeemann.

Szakmailag mindez szenzációs volt, financiálisan azonban nagyon megterhelte a galériát, és annak strukturális működését is megbolygatta. Több embert is foglalkoztatnom kellett azért, hogy a nyugati kurátorokat, múzeumigazgatókat és szakírókat megismertessem a kelet-európai színtér művészeivel. A nyugati mintához szokott szakemberek esetében fel sem merült, hogy ezt a szolgáltatást honorálják, hiszen Nyugaton a jelentős intézmények várták, fogadták és kiszolgálták őket. Számomra ez kihívást jelentett, de mindenre volt megoldás. Volt, amikor öt nap alatt négy fővárosban adtam tanácsot. Hogy időt spóroljak, éjszaka utaztam, vonattal. Mivel a különböző nemzetiségű vasúti kocsikban eltérő árképzésű helyeket lehetett foglalni, többféle valutával is rendelkeztem. Bár a komfortfokozat is változott, általában a legolcsóbb román kocsikat választottam. Ez is egyfajta megoldás volt a nehezebb időszakok átvészelésére.

Folytatás a Műértő 2019 októberi lapszámában...