Rögtön szögezzük le, egy valamiben teljesen azonosak céljaink. Szeretnénk, ha a magyar és amerikai közvélemény a lehető legjobb véleménnyel lenne a másik országáról, ezt szolgálják a kölcsönösen megrendezett kulturális események, hivatalos látogatások, a médiában megjelenő hirdetések, és ezt szolgálja, nem utolsó sorban, a turizmus. Magyarország kitárt karokkal fogadja az amerikai turistákat, és elvárná, hogy hasonló bánásmódban legyen része az oda látogató magyaroknak is.

Tudjuk jól, szeptember 11. hatalmas traumát okozott az Egyesült Államoknak, és azóta alaposan megszűrik a beutazókat. Ezen kívül tartanak az illegális bevándorlástól, és Magyarországot – okkal, ok nélkül – a „rizikós” országok közé sorolják, minthogy a kiutazók átlagosnál nagyobb százalékának utasítják vissza a vízumkérelmét, attól tartva, hogy az illetők kinn maradnak és illegálisan vállalnak munkát. Mivel itt öngerjesztő folyamatról van szó, megbízható adatok a kinn maradókról pedig nincsenek, nehéz egyetérteni a besorolással. Önkéntelenül felvetődik a kérdés: a naponta illegálisan beáramló többezer, javarészt mexikói bevándorlóhoz képest mit számít az a néhány magyar babysitter, aki valóban nem tér időben haza…

Főleg, mindez semmiképpen sem indokolja azt a megaláztatást, kiszolgáltatottságot, amiben a szegény magyar vízumkérőknek része van. Az első akadályok viszonylag könnyen vehetők: telefonon kell kérni és kapni egy időpontot, amikor a vízumkérő elviheti a követségre a szükséges dokumentumokat (általában három hétre előre minden időpont foglalt, ezért érdemes ezt a műveletet a legelején megejteni). Be kell fizetni a külkereskedelmi bankban a 100 dolláros vízumdíjat, erről igazolást kérni (ha mégsem kapja meg az illető a vízumot, a pénz elveszik). Ki kell tölteni a hálón vagy hagyományosan a vízumkérő űrlapot megcsináltatni a különleges méretű fényképet. Be kell szerezni a szükséges bizonyítékokat, hogy az illetőnek Magyarországon „szoros gazdasági, szociális, és családi kötődése van”. Ezért ha alkalmazott, csatolni kell a munkahelyi igazolást (mennyi a keresete, mennyi időre kapta a fizetett, netán fizetetlen szabadságot), ha vállalkozó, az üzleti érdekeltség igazolását (cégkivonat vagy vállalkozói igazolvány), bizonyítékot, hogy a cég sikeresen működik (adóbevallás, pénztárkönyv, számlakönyv). Csatolni kell továbbá az erős családi kötődést igazoló házassági anyakönyvi kivonatot, a kiskorú gyerekek születési anyakönyvi kivonatát, továbbá meggyőző dokumentumokat, hogy megfelelő az anyagi fedezet (bankszámlakivonat előnyben). Ingatlanvagyont és egyéb tulajdont is igazolni kell. Amerikai meghívótól származó levéllel kell alátámasztani az utazás célját.

Ezeknek a papíroknak a beszerzése önmagában sem kis feladat, de az igazi megpróbáltatás ezután következik, akkor, amikor az utazni vágyó a megjelölt dokumentumokkal, a kívánt időpontban megjelenik az amerikai követség épületénél. Gyakran előfordul, hogy a megjelölt időponthoz képest csúszás van, ilyenkor a vízumkérő jó darabig kívül várakozik, esőben, hóban, fagyban. A vízumkérőnek ilyenkor van ideje elgondolkozni azon, hogy esetleg akkor is visszautasítják kérelmét, ha minden dokumentuma előírásszerűen megvan. A konzuli tisztviselő saját hatáskörben dönthet arról, hogy az illető elég megbízható, tehát időben hazatér, avagy túl nagy kockázatot jelent beengedése az Egyesült Államokba, ezért biztos, ami biztos, kérését el kell utasítani.

Ha valaki végre, alapos motozás után, bejut a követség épületébe, akkor jönnek csak az újabb akadályok. Először is egy tisztviselőnek leadja a behozott dokumentumokat, ezután megadja magát sorsának, várakozik az interjúra, ahol minden eldől. Néha órákig kell várakozni, de kevés az ülő alkalmatosság. A tömeg viszont egyre nő, nagy a tolongás, mindenki arra vár, hogy nevén szólítsák, és a kijelölt ablakokhoz mehessen. Általában két-három ablak „dolgozik”, mögöttük a konzuli osztály egy-egy tisztviselője üldögél, ők döntenek a vízum kiadásáról. Az interjú során hol könnyed, formális, hol pedig kemény, izzasztó kérdések hangzanak el. Egy biológust, aki egy nemzetközi konferenciára ment, arról kérdezték, ért-e a biológiai fegyverekhez? Leggyanúsabbak a viszonylag alacsony keresetű, pályakezdő fiatalok, akikről feltételezik, hogy könnyen „eltévelyednek”, és kinn akarnak karriert építeni. Rengeteg elutasított, csalódott ember távozik a követségről, őket azután nehéz lesz meggyőzni az amerikai demokrácia vívmányairól. Más lenne a helyzet, ha az amerikai életmódot, értékek képviseletét személyesen megtapasztalnák. Ha valaki meg is kapja a vízumot, még egy kört futnia kell. Néhány óra elteltével vissza kell jönnie, akkor már a hőn áhított pecsét végre útlevelében van.

Mekkora paradoxon, hogy az „átkosban” a kommunista diktatúra gátolta a magyarok kiutazását Amerikába, manapság pedig az Egyesült Államok biztonságát joggal féltő, ámde túlzásokba eső washingtoni hatóságok. Javasoljuk tehát az amerikai külügyminisztériumnak, vessen véget a magyar állampolgárok ilyetén való megaláztatásának, gombolják újra a kabátot, alakítsák át a procedúrát, teremtsenek emberhez méltó viszonyokat az amerikai követség vízumosztályán.