Munkácsy Mihály: Siralomház. Közszemlén

„Könyörgöm, akasszuk fel!” – rimánkodik az egyik csavargó kölyök a többi suhancnak Radványi Géza moziklasszikusában, a Valahol Európában című filmben, megmutatva a nép kivégzésekhez való viszonyulását. A filmben spontán „lakossági” lincselésre készültek, ám Magyarországon évszázadokig az állam volt a fő hóhér. Erről tanúskodnak például Jancsó Miklós filmjei, amelyekben a feszülő kender és a harangozó csizmák a hatalom természetének vizuális mementói. Vagy Lányi András Új földesura, amelyben a forradalmat leverő táborszernagy pompás mintagazdaságot vezet, ahol a piros almák mellett a fákon akasztott emberek is lógnak.

Összesen 110–120 személyt lőttek főbe vagy akasztottak fel hadbírósági eljárást követően az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc után. További mintegy negyven fő (köztük több pap és jegyző) rögtönítélő eljárások nyomán jutott az agyonlövetés vagy a „lekaszabolás” sorsára. 1956 után 1961 nyaráig Kádárék  összesen 230 személyt végeztek ki forradalmi tevékenység miatt. Háborúk, forradalmak idején a megtorlás legbrutálisabb eszköze volt a kivégzés, békeidőben a büntető igazságszolgáltatásé. 1923 és 1941 közötti 19 évben 33 esetben, 1952 és 1956 közöttt 5 évben 80 esetben, 1962 és 1987 közötti 26 évben 118 esetben ítéltek halálra polgári személyeket Magyarországon. 1960 és 1988 közötti 29 évben a katonai bíróságok 66 esetben szabtak ki halálbüntetést.

Ma van a halálbüntetés elleni küzdelem világnapja, amelyet idén először az Európa Tanács tagállamai európai nappá is nyilvánítottak. Fricska, hogy általában ott ünneplik, ahol már eltörölték a büntetést, vagy ahol már évek óta nem hajtottak végre bírósági ítélettel elrendelt kivégzést. A halálbüntetést még alkalmazó államokban az ellenzőknek többnyire nincs lehetőségük véleményük kinyilvánítására, mert az uralmon lévő rezsimek ezt nem engedik. A legtöbbjük diktatúra vagy autokrácia, de akad köztük demokrácia is.

Az Amnesty International (AI) idei éves összefoglalójában idéz az ENSZ egyik jelentéséből, amely szerint „nem állnak rendelkezésre olyan bizonyítékok, amelyek azt igazolnák, hogy a halálbüntetés hatékonyabb eszköze lenne az erőszakos bűncselekményektől való elrettentésnek, mint az életfogytiglani elzárás”.

Ma a világon 90 ország vagy önálló jogszolgáltatással rendelkező országrész (például az Egyesült Államok szövetségi államai közül 12) törölte teljesen jogrendjéből a halálbüntetést. 11 országban kivételes – például háborús – bűnök esetére fenntartották ugyan, de a gyakorlatban évek óta nem alkalmazzák. És 32 olyan van, amelyet a gyakorlatban abolicionista, vagyis bár lehetősége lenne kiemelkedően súlyos bűnök esetén halálbüntetést kiszabni, mégsem teszi. 64 országban része a jogrendnek az „állami halál”, de közülük mind kevesebben élnek vele.

1990 óta különösen sokan iktatták ki ezt a büntetési formát. Tavaly az összes kivégzés 91 százalékára hat országban – Kínában (legkevesebb 1010 fő), Pakisztánban (82 fő), Iránban (177 fő), Irakban (65 fő), Szudánban (65 fő) és az Egyesült Államokban (12 államban 53 fő) – került sor. Afrikában már csak hat országban hajtottak végre halálos ítéleteket, Európában Fehéroroszország az egyetlen, ahol még létezik halálbüntetés, az amerikai kontinensen pedig 2003 óta egyedül az Egyesült Államokban rendel el a bíróság kivégzést.

Azokban az országokban, amelyek felhagytak a halálos büntetéssel, csak kevés helyen tértek vissza hozzá. 1990 óta csak négy állam szakított a tiltással, közülük Nepál és a Fülöp-szigetek aztán újra abolicionista lett, míg Gambiában és Pápua Új-Guineában azóta sem végeztek ki elítélteket.

Kivégzés Kínában. Újra, hasznosítva © www.verzio.ceu.hu

Már a buddhista Asóka indiai király (i. e. 273–237) eltörölte a halálbüntetést, és Kínában a VIII. században is törvényen kívül helyezték, Európában mégis csak a felvilágosodás óta tekintik erkölcstelennek és romboló hatásúnak. Először 1786. november 30-án, a Toszkán Nagyhercegségben törölték el valóban a halálbüntetést, bár már 97 évvel korábban Angliában is rendelet született a betiltásáról. Mindez persze nem akadályozta meg a nagy francia forradalom, különösen a jakobinus diktatúra idején sorozatban végrehajtott hírhedt nyilvános lefejezéseket, ahogyan a halálbüntetés számos más, a továbbiakban is gyakorolt formáját sem. 

Évről évre egyre kevesebb országban végeznek ki embereket, s több ország moratóriumot vezetett be a kivégzésekre, felfüggesztette végrehajtásukat. Az AI kimutatása szerint a regisztrált kivégzések száma a világon 2006-ban 1591-re csökkent az előző évi 2148-ról, 2004-ben pedig még 3797-ről írtak. A valóságos szám azonban ennek többszöröse is lehet, Kínában például máig államtitoknak számít a kivégzések száma, becslések szerint évente ezreket végeznek ki az ázsiai országban. Harry Vu, az Egyesült Államokban élő emberi jogi aktivista tárta fel a kivégzések és a szervátültetések közti összefüggést, ezek szerint a kivégzettek szerveit „elvtársi segítségként” gyakran a Kínai Kommunista Párt transzplantációra várakozó vezetői kapják meg. De dívik a feketekereskedelem is. Németországban például botrányt kavart a „Plasztinátor” néven ismertté vált Günther von Hagens „képzőművész” ügye. A Spiegel kiderítette, hogy a hírhedett hullagyáros kínai preparátorműhelye is kivégzettek holttestét dolgozza fel.

A kivégzésekénél jóval nagyobb szám a halálos ítéleteké: az AI tavaly 55 országban legalább 3861 ilyet regisztrált. Ma a siralomházakban a kivégzésükre készülődő elítélteket a világon összesen 20–25 ezer főre becsülik.

A kivégzések módozata országonként és kultúránként más-más, noha meg sem közelíti azt a változatosságot, amely a korábbi korokat jellemezte. Extrém esetnek számít például, hogy Szaúd-Arábiában még ma is dívik a lefejezés vagy – Iránhoz és Afganisztánhoz hasonlóan – a megkövezés. A villamosszék amerikai specialitásnak számít, de a méreginjekció már nem, Thaiföldön, Kínában és Guatemalában is alkalmazzák. Az AI különjelentése szerint az ilyen kivégzéseknél az áldozat akár egy óránál is többet szenved, s olyan koktélokat lőnek be neki, amelyeket állatok elaltatásához már betiltottak. Az elítélt kérésére az USA bizonyos államaiban bizarr módon választható az injekcó helyett a gázkamra is.

Az AI különösen súlyosnak tekinti a fiatal- vagy gyerekkorú elkövetők halállal büntetését. 1990 óta tíz országban 58 fő 18 évnél fiatalabb rabot öltek meg hóhéraik; a legtöbbet Iránban és az Egyesült Államokban. (Igaz, utóbbiban azóta 18 évre emelték a halálbüntetés korhatárát.)

A halálbüntetés elleni leggyakoribb jogi érv, hogy az így kirótt büntetés hiba esetén nem korrigálható. Az Egyesült Államokban 1973 óta 124 siralomházban lévő rabról bizonyosodott be, hogy ártatlan, egyedül Floridában 24-ről. Az eljárási hibákon, a nyomozás során elkövetett szakszerűtlenségeken és a hatóságok mulasztásán túl a legtöbb esetben a védelem színvonaltalansága vezetett a súlyos ítéletekhez.

Batthyány Lajos kivégzése. Felelősség

Magyarországon az Alkotmánybíróság (AB) állásfoglalása nyomán 1990. október 24-én törölték el a halálbüntetést. Az Amnesty szerint hazánk időrendben a harminchatodikként mondott le az alkalmazásáról, ezzel megelőzött több uniós államot, például Olaszországot (1994), Spanyolországot (1995), Belgiumot (1996) vagy Nagy-Britanniát (1998). „A pozitív jogon túlmenő üzenet volt abban is, hogy a halálbüntetés kérdésében az Alkotmánybíróság határozata az élethez és a méltósághoz való jog egységét fejtette ki, s az ennek megfelelő monista emberkép mellett foglalt állást, azaz elvetette a test–lélek dualizmusát. Ez […] sürgető figyelemre-felhívás arra, hogy élet és halál kérdésében a jogalkotás nem szorítkozhat praktikus kérdésekre és közvetlen társadalmi igényekre” – büszkélkedik Sólyom László még 2001-ben publikált alkotmánykommentárjában.

Az AB egykori elnöke párhuzamba állította a testület két, az élethez való jogot érintő „látványos” döntését, a halálbüntetést eltörlő, illetve a művi abortuszt – megszorításokkal ugyan, de engedélyező – határozatát. Az európai országokban sokáig az abortuszt ellenző magzatvédők halálbüntetés-pártiak, míg a művi vetélést a nők magánügyének tartók abolicionisták voltak. Mindkét tábor az élet és az emberi méltóság védelmére alapozta érvelését; a magyar taláros testületnek azzal sikerült a gordiuszi csomót átvágnia, hogy nem találta levezethetőnek, hogy az alkotmány bizonyosan embernek tekinti a magzatot. A halálbüntetést pedig azért iktatta ki, mert érvelése szerint az ember jogállása attól lesz sajátosan emberi, hogy a jog nem rendelkezhet totálisan felette. Van egy határ, amelyet sem az állam, sem más személy nem léphet át, így az államnak nincs joga az emberi élet felett rendelkezni, a halálbüntetés „fogalmilag önkényes”, így alkotmányellenes.

Az igazsághoz tartozik, hogy az utolsó állampárti parlament 1989. június 1-jén – 15 nappal Nagy Imréék temetése előtt – már törölte az állam elleni bűncselekményeknél kiszabható halálbüntetést. Azért 18 deliktumnál még érvényben maradt – 1990 októberéig.

A köztudatban úgy él, hogy az AB döntése idején a magyar kormány már aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amely kizárja a halálbüntetés alkalmazását, noha ez valójában két héttel később, 1990. november 6-án történt meg, és az egyezményt csak 1993 áprilisában hirdették ki. Ráadásul akkor még a konvenció nem tiltotta a halálbüntetés alkalmazását háború idején. Ezzel együtt az AB indoklásában hivatkozott az egyezménynek a kivégzést tilalmazó 1983. évi hatodik kiegészítő jegyzőkönyvére, és kijelentette, hogy a „magyar alkotmányfejlődés ugyanebbe az irányba mozdult el”.

A döntés súlyához képest akkoriban nem keltett különösebb izgalmat a magyar közvéleményben, de utóbb többen vitatták. Jogászi körökben elsősorban azért, mert nem a parlament, hanem a taláros testület döntött. Már a határozat egyetlen ellenszavazó bírája, Schmidt Péter felvetette különvéleményében, hogy az alkotmány két rendelkezése részben ellentmond egymásnak, és az egyik, a nyolc hónappal korábbi az életnek csak az önkényes elvételét tiltja. Az alkotmánybíró szerint egyedül az Országgyűlésnek a joga és kötelezettsége az „egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása”, nem pedig az AB-é. Ezen az állásponton volt Kónyáné Kutrucz Katalin, az MDF és Bauer Tamás, az SZDSZ politikusa is. Akkoriban a politikai szalonokban terjedt az a pletyka, miszerint Antall József nem bízott abban, hogy az MDF-frakció megszavazna egy abolicionista alkotmánymódosítást, márpedig az Európa Tanács tagságára pályázó Magyarországnak előbb-utóbb úgyis rendeznie kellett volna a kérdést, a kormányfő pedig szerette volna, ha hazánk éltanuló marad a rendszerváltó kelet-európai demokráciák között.

Texasi kivégző helyiség. Elfekvőben © AP

A kritikák utóbb egyre szaporodtak. A magyar közvélemény – a történelmi előzményeket nézve meglepő módon – ugyanis masszívan halálbüntetés-párti; 1991-ben 77 százalékunk támogatta az akasztást, míg a Medián kutatása szerint 2006 tavaszán 63 százaléknyian továbbra is így gondolkodnak. Büntetőjogászok közül többen is nyíltan bírálják az AB döntését, a politikusok pedig időről időre felvetik, hogy támogatnák a „végső megoldás” feltámasztását. A közhangulat változását nem csak a közvélemény-kutatások igazolják, hanem az is, hogy az „alulról jövő” népszavazási kezdeményezések könnyen utat találnak. Eddig négy komolyan vehető próbálkozás volt, közülük a legemlékezetesebb Tóth Tamás sárszentmihályi polgármesteré, akinek fiát 1992-ben brutálisan meggyilkolták, s aki politikai támogatás nélkül állítólag 165 ezer aláírást gyűjtött össze; igaz, ezeket az OVB nem hitelesítette.

Az évek során több büntetőjogászi nyilatkozat is született, amelyek nyíltan kiálltak a halálbüntetés mellett. Földvári József professzor, aki az AB szakértőjeként 1990-ben még abolicionista volt, 2002-ben a HVG-nek már azt mondta: „a korábbival ellenkező értelmű szakvéleményt írnék az AB-nek (…) a társadalom még ma sincs felkészülve a halálbüntetés mellőzésére”. Pálinkás György büntetőbíró szerint, aki másodfokon eljárva csaknem tíz halálos ítéletet hagyott jóvá, a talárosok azért is dönthettek az eltörlésről, mivel a testület csupa olyan jogtudósból állt, „aki közül egy sem állt szemtől szembe gyilkossal”. Mire Szabó András, a döntést jegyző egyik akkori alkotmánybíró azzal riposztozott, hogy „nem kell térdig gázolni a reális alkotmányismerethez”. (HVG, 2002/23.) Azóta változott a testület összetétele, s ma ott ül a bírák közt egy vérmes antiabolicionista is. Strausz János még a Legfelsőbb Bíróság tanácselnökeként egyenesen azt állította: „Ilyen korszakban prédikálni a halálbüntetés eltörlése mellett cinkosság a bűnnel, kvázi bűnpártolás.” (HVG, 1996/25.) Bihari Mihály, az AB jelenlegi elnöke pedig még szocialista képviselő „korában”, 1996-ban vetette fel, hogy népszavazást kellene kiírni a halálbüntetésről.

Praktikus érvekre, a „lakossági igényekre” hivatkozott Pokol Béla, amikor még jogtudósként a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazta. Utóbb a Kisgazdapárt szakértőjeként bizonyosan szerepe volt abban, hogy a bitó felélesztése – „az emberi élet védelmében” – pártprogrammá emelkedett. De akkor már nagy volt a tolongás más népszerűségre vágyó politikusoknál is. Boross Péter, Horn Gyula kormányfők is megfontolásra ajánlották a végső eszköz alkalmazását, utóbbi azt is elmondta egy nagygyűlésen 1996-ban, hogy egy népszavazáson maga is igennel szavazna. Utóda, Orbán Viktor – a móri vérengzés és a közelgő választás hatása alatt – 2002-ben vetette fel, hogy „Magyarország egy olyan pontra érkezett, amikor igen kell mondani a halálbüntetésre. (…) Tehát ne Brüsszelben mondják meg, hogy egy országban lehet-e ilyen büntetés, hanem minden parlament maga határozhasson efelől. Ezt a jogot kell majd visszaszereznünk, és úgy gondolom, hogy ennek eljött az ideje.” (HVG, 2002/22.)

Valójában azonban ma sokkal nehezebb lenne anélkül feléleszteni – ahogy az 1878. évi Btk. indoklása fogalmazott – „a középkori borzadalmas büntetést”, hogy ki ne iratkoznánk a civilizált európai államok klubjából. Csak akkor lehetne visszahozni, ha országunk egyoldalúan felmondaná a nemzetközi szerződéseket, és a parlament kétharmados többséggel módosítaná az alkotmányt. Hiszen azóta már 2004-ben törvénybe iktattuk az Európa Tanács vilniusi jegyzőkönyvét is, amelyik minden körülmények között eltörölte a halálbüntetés alkalmazását. Az AB pedig 1999-ben megalapozottnak minősítette az OVB jogértelmezését, amely szerint népszavazással nem lehet feléleszteni a halálos büntetési nemet.

Szaddám Huszein kivégzése. A hóhért akasztják © AP

Persze különutasok mindig akadnak, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága például 1972-ben alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést, hogy aztán négy év múlva – sokak szerint a növekvő bűnözéstől kijózanodva – visszakozzon, mondván, a halálos szankció „nem minden formája kegyetlen”. Azóta az államok maguk döntenek a büntetési nemet illetően, és a Nyugat legtöbb gyilkosságát továbbra is Amerikában követik el.

A szenvedélyes abolicionisták várakozásai ellenére a gyilkosságok száma 1990 után nálunk is megnőtt, s míg a szándékos emberölést és annak kísérletét a 1989-ben és 1990-ben kb. évi 300-at követtek el, ez a szám 1999-ig felment 400-450-re, s többen éppen a halálbüntetés eltörlésében találták meg a magyarázatot. Tévesen. Tudnivaló ugyanis, hogy az összbűnözés sokkal nagyobb arányban nőtt. A rendszerváltás két éve pedig az öngyilkosságok tekintetében is páratlanul kedvező időszaknak számít, a közhangulat ugyanis bizakodó volt. Nem beszélve arról, hogy a nyolcvanas években a fenti bűncselekmények száma több évben is meghaladta a 400-at, 2005-ben és 2006-ban viszont ismét évi 300 körülire csökkent.

Az olaszok különösen aktívak a halálbüntetést ellenzők között. Idén februárban Budapest is csatlakozott a Róma által januárban meghirdetett Európai városok polgármestereinek felhívása a halálbüntetés ellen elnevezésű kezdeményezéshez. Az olasz kormány az ENSZ Biztonsági Tanácsánál kezdeményezte, hogy a halálbüntetések végrehajtására világméretekben vessenek ki moratóriumot. A római Colosseum minden alkalommal fényárban úszik, amikor valahol a világban megváltoztatnak egy halálos ítéletet, vagy egy ország törvényhozása eltörli a legsúlyosabb büntetés kiszabásának a lehetőségét. A műemlék ma, a világnapon is díszkivilágítást kap.

Az olasz aktivitás talán annak is köszönhető, hogy a tételes abolicionisták atyamestere éppen egy itáliai, Cesare Beccaria márki volt, aki már 1764 számba vette a legkegyetlenebb büntetés elleni érveket. Nekünk, magyaroknak is megvannak az abolicionista hőseink. Itt van mindjárt Deák Ferenc, akinek Szemere Bertalan alapvetései nyomán kidolgozott, ám hatályba nem lépett 1843-as büntető törvénykönyve mellőzte a halálbüntetést. (Szemere utóbb a forradalom belügyminisztereként, később miniszterelnökeként már „nem idegenkedett” a halálbüntetéstől, igaz, akkor hadiállapot volt.) Őket követte Vámbéry Rusztem ügyvéd és jogtudós, aki az 1932-ben alapított, a statáriális eljárások ellen fellépő Halálbüntetés Ellenes Szövetség elnöke volt. A társaság több aláírásgyűjtési akciót is kezdeményezett, s hogy ez a korszakban nem volt éppen veszélytelen mulatság, azt az is mutatja, hogy az egyik akcióban szerepet vállaló József Attila, Illyés Gyula, Szimonidesz Lajos és Berény Róbert nyakába három évig tartó pert akasztottak.

A halálbüntetés magyar ellenzői közül kétségtelenül Arthur Koestler a nemzetközileg legismertebb, aki az abolicionista mozgalom vezérlakja volt az Egyesült Királyságban, de előtte még a spanyol polgárháború idején halálra ítélték, és száz napot töltött Francóék siralomházában. Az abolíció panteonjában feltétlenül hely illeti meg Horváth Tibor jogászprofesszort is, aki 1990 januárjában a Halálbüntetést Ellenzők Ligája nevében terjedelmes indítványban kérte a halál mint büntetési nem alkotmánybírósági megsemmisítését. Neki – szokatlan módon – az AB határozata is emléket állít azzal, hogy a testület gyakorlatától eltérően név szerint említi indítványozóként.

Zádori Zsolt