Tetszett a cikk?

„Minden haszon nélküli” óriási mocsarak övezték a Balatont. Az állam döntött, mégis száz évig tartott a szabályozási folyamat. A vitázó felek a közérdekre hivatkoztak. Lecke arról, hogy a köz- és magánérdek határát nehezebb megvonni, mint a Balatonét.

A török kiűzését követően nem egyből vált fontossá az áthatolhatatlan mocsaras területek csökkentése, a tó szabályozása. Azt csak a gyors népességnövekedés és az átalakuló gazdaságpolitika kényszerítette ki. A lecsapolás, kiszárítás, vízszintszabályozás ügye azonban bár a XVIII. századi uralkodók, tehát az állam szerint közérdeknek számított, egyáltalán nem tekintette mindenki saját ügyének, és hol a jogszabályok szabotálásával, hol lobbizással ott tett keresztbe neki, ahol tudott. Majd’ száz év kellett ahhoz, hogy a Sió-csatorna zsilipjének 1863. október 25-iki megnyitásával a Balaton vízszintjének szabályozását végre megnyugtatóan megoldják, és a Balaton melletti hatalmas lápvidék eltűnjön – derül ki Halász Imre történész tanulságos cikkéből, amelyet a legújabb História közöl. A lapszám témája a víz és a társadalom viszonya – lám kiderül, azért nem mindig a víz az úr. 

De nem csak az. Hanem az is, hogy az állam által azonosított közérdeknek, még ha az adott pillanatban nyilvánvalónak is tűnik, a történelem sokszor nem igazolja vissza helyességét. Botorság lenne túlaktualizálni a Balaton lecsapolása körül történteket, mégis mindezt adaléknak érzem a mostani közéleti vitához, amely Orbán Viktor október 23-iki beszéde nyomán bontakozott ki, hogy ugyanis ki mondja meg, hogy mi a közérdek, és mi különbözteti meg azt a magánérdektől. A kormányfő arról beszélt, hogy „mi olyan országot látunk maguk előtt, ahol a mi időszámításunk és a mi közös mércénk szerint történnek a dolgok. Ahol erős állam védi a közérdeket, levágja a polipkarokat, széttépi az álca- és csapdahálókat.”

 

©

Ennél azért valamivel bonyolultabb a dolog. Nem mindig, de sokszor a köz szerencséjére. Mint például a Balaton lecsapolása esetében, amelynél ha az 1834-es, az állam által felkarolt tervek valósulnak meg, ma nem 600, hanem csak 336 négyzetkilométer lenne a tó vízfelülete. Pedig akik akkor megakadályozták a szükségesnek tetsző munkálatokat, nem az eljövendő nemzedékeket, hanem nyilvánvalóan saját „önös” érdekeiket féltették. Mindenekelőtt a malomtulajdonosok, akik gátjaikkal feltartóztatták a Balaton vízének lefolyását, visszaduzzasztották a tavat, s alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a Balaton–Sió–Sárvíz vízrendszer három összefüggő mocsársorozatot is táplált.

A temérdek malomgazda – köztük tán a legfontosabb a veszprémi káptalan, amelynek molnára a Balaton–Sió torkolatnál duzzasztotta fel szüksége szerint a tó vizét – egyáltalán nem akart sem vízszabályozást, sem azt, hogy malmaikat a közérdek oltárán feláldozzák. De meglepő módon a megyék és a földtulajdonosok sem, mert – meglehet, rövidlátó módon, de földbőség idején némi okkal – semmi kedvük nem volt a kiszárított területek futóhomokjával bíbelődni.

Hogy mégis megindultak a szabályozási munkálatok, az megint csak egy „magánérdeknek” köszönhető. Az uralkodó által megszemélyesített birodalmi akarat kényszerítette ki. Mária Terézia és II. József törekvését, hogy a birodalom iparosodott területeit olcsó magyar gabonával lássa el, a mocsarak akadályozták. Az abszolutista célokat aztán a gabonakonjunktúrát élvező rendek is támogatni tudták, minden bizonnyal személyes érdekeiktől nem teljesen függetlenül. Ezért idővel a fő cél a szállítást és az okszerű mezei gazdálkodást korlátozó lápi területek csökkentése lett. Krieger Sámuel vagy Beszédes József tervei és tevékenységük természetesen nagyon fontosak a Balaton mai arculata szempontjából, de maga az éghajlatváltozás is hozzájárult, hogy a XIX. század első felében sokat javult a helyzet.

Mégsem ment minden simán, mert az 1810-et követően létrejövő vízrendező magántársulások folyamatos ellenállásba ütköztek előbb a malomtulajdonosok részéről, később pedig – a tó turisztikai jelentőségének növekedése köszönhetően – az ellenérdekű fürdőegyesületekkel kényszerültek viaskodni. Az is állandó vitatéma volt, hogy szárítsanak-e, vagy inkább a vízszintet szabályozzák-e csatornák révén; a XIX. században ugyanis nagy keletje volt annak az elképzelésnek, amely minden állóvizet haszontalannak és egészségtelennek tartott. A kompromisszum végül jól sikerült, a tó nagyobb része megmaradt, de a pontot az i-re ismét a magánérdek (?) nyers érvényesítése tette fel. A Budát és az Adriai-tengert vasúttal összekötő Déli Vaspálya Társaság még aszályos időszakban vásárolta meg a Balaton melletti területet, így a síneket gyakorlatilag ártérre fektették le, 1860-ban és 1862-ben meg is rongálódott a pályaszakasz. A cég azonban lobbizni kezdett a kancelláriánál (éppen a neoabszolutizmus éveit éltük), hogy épüljön meg a Sió-csatorna, amely képes a tó vízszintjét állandósítani. És lőn. Így lett hát újból a magánból közérdek.

 

©

Történelmi példázatunk a Balatonról éppúgy nem igazolja egyértelműen a magántulajdonért rajongó filozófus Locke nézetét, amely szerint az erényes ember felvilágosult önérdeke valójában a köz érdeke, mint ahogy Rousseau-ét sem, aki szerint ha valaki vonakodik engedelmeskedni a mindig helyes közakaratnak, az erőszakkal rákényszeríthető, „kényszeríthető arra, hogy szabad legyen”. A szabadság a francia gondolkodónál az államnak való engedelmesség „jogát” jelenti, s Orbán polipkaszabolós beszédében is ez a szemlélet köszön vissza. De nem csak ott. „Annak érdekében, hogy a közakarat kifejeződhessék, elengedhetetlen, hogy ne legyen parciális közösség az államon belül, és hogy minden polgár csak a maga gondolatát gondolhassa.” Az idézet a nem a Nemzeti együttműködési nyilatkozatból való, bár a logika feltűnően hasonló, hanem Rousseau-nak A társadalmi szerződésről c. művéből (1762).

Pedig a közérdek, mint láthattuk, nem abszolút, hanem erősen relatív kategória, már csak azért is, mert utólag, a döntést elszenvedők se képesek mindig és egyértelműen megfogalmazni, hogy az valóban ország érdekeit szolgálta-e. S hogy az állam révén megfogalmazott közakarat mindig a közösség javára válik? Helyes volt-e például a lecsapolási munkálatok érdekében a farkasok kiirtása vagy egyáltalán a mocsarak drasztikus visszaszorítása? A természetvédők ma azt mondhatják, nem. Mások (tán a többség – de még ez sem biztos) meg azt, igen. A megítélésben a távlatok és az árnyalatok döntőnek bizonyulnak. Nem irigylem a bíróságokat, amikor egy-egy vitás kérdésben, amelynél kellően akceptálható érdekek feszülnek egymásnak, ma dönteniük kell.

Egy biztos, azoknak a kiátkozása, akik egy sztrádaútvonal kijelölése, az iskolarendszer vagy az alkotmány kérdéseit illetően másutt látják a közérdeket, mint a hatalmon lévők, alapvetően sérti a közösség érdekét.

(História, 2010/6–7)

Zádori Zsolt

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kult

Szánandó idióta-e az értelmiségi?

Átszellemült arccal könyvébe mélyed a tudós értelmiségi, miközben környezete a romlottság, az erőszak és az alpáriság terepe. XVI. századi metszet üzen a mának.

Itthon

Örvénylik a Duna, elszivárog az idő

Egy ország vált a ’80-as években amatőr vízügyi mérnökké és ökológussá. Áramlási küszöbérték, duzzasztótelep, mederkotrás, sarkantyú, hordalékeróziós és transzport folyamatok, üzemvízcsatorna… A bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás a rendszerváltás egyik érdemi nyitánya volt.

Kult

Arisztotelész kucsmában

A hálátlan, az apját megalázó, megverő, sőt megölő fiú motívuma, etikai problémája legalább 2300 éves. A példázat számos változatát és továbbélését mutatja be egy friss írás.

Itthon

Alkotmányozás: csak lassan azzal a kétharmaddal

A kormány einstandolná az alkotmányt. Kétharmados parlamenti többségét alkotmányozói felhatalmazásként értelmezi. Valójában az alkotmányozás széles társadalmi konszenzust igényelne, ami lehet, hogy megvan, de a Fidesz nem keresi az alkotmányos partnerséget.

Itthon

Megszorítás, reform, privatizáció kell

Az ország gazdasági mozgásterét nem tágítja, ha a hitelezők köre megváltozik, s a nemzetközi szervezetek helyére magánbankok lépnek. A megoldás a valódi gazdaságpolitikai fordulat lenne – véli Bod Péter Ákos.

Kult

Piros kora, Kádár kora, Péter kora

„A romok közti mindennapi élet, a Kádár-rendszer ellentmondásokkal teli világa lett az elvesztett otthonom, mert senki sem választhatja meg gyermekkora színtereit. És járhattam volna rosszabbul…” György Péter emlékezik.

Itthon

Oszkó szerint a kormány

A választás üzemmódból, „ebből az intellektuálisan beszűkült állapotból a Fidesz egyelőre nem tudott kizökkenni”, nem képes kormányzati munkára váltani – vélekedik Oszkó Péter volt pénzügyminiszter a Mozgó Világnak adott interjújában. De vajon jogos-e a bírálat?

Ezek után ki akarna nő lenni?

Ezek után ki akarna nő lenni?

Több mint 20 év után bónuszt kapnak az Opel dolgozói

Több mint 20 év után bónuszt kapnak az Opel dolgozói

Jakus Ibolya: Történelmi lecke fiúknak

Jakus Ibolya: Történelmi lecke fiúknak