Nem volt az olyan rég, éppenséggel június elején, mikor Kósa Lajos gazdasági szükségállapottal riogatott. A pénzvilág meg is hökkent, amit a forint bánt, mire a kormány emberei azzal igyekeztek a nagyobb riadalom elejét venni, hogy nem kell megijedni, a Fidesz csacsi ügyvezető alelnöke csak hülyeségeket beszél, de nem lesz belőle kormányzati politika.

Mából visszanézve azért ez másképpen látszik. Ez volt a Fidesz igazságbeszéde, Kósa pedig a párt viharmadara. A „gazdasági szükségállapotot” azóta nem egyetlen széles gesztussal, államfői vagy kormányfői bejelentéssel, hanem fokozatosan, lopakodva vezették be.

Vörös iszap, rőt róka

Nehéz megtalálni a kezdőpontot, talán a honvédelmi törvény a magántulajdont súlyosan korlátozó módosítása lehetett, amire színleg a vörösiszap-katasztrófa miatt került sor, akkor vált világossá, hogy itt tényleg valami teljesen újra kell felkészülnünk. Egyre-másra jöttek az intő jelek, kisebb jelentőségűek és nagyobb horderejűek. A patikaliberalizáció felfüggesztése vagy a gyógyszertárak tulajdonosainál megkövetelt szakmai háttér nyilván az előbbiekhez tartoznak, noha filozófiájuk ugyanaz, mint az utóbbiak közé sorolható megsarcolása a pénzintézeteknek, a telekom- és energiacégeknek, illetve a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi hálózatoknak. De ilyen volt a magán-nyugdíjpénztári befizetések 14 hónapra tervezett állami elvonása is, ami most az új döntéssel nyilván értelmét veszíti.

Mondják, a róka, ha csapdába kerül, képes a saját lábát lerágni, hogy szabadulhasson. Az Orbán-kormány kétségkívül szorult helyzetben van. Az első csapda, hogy az adócsökkentés ellentételezésére valahonnan pénzre van szüksége a költségvetésnek; a második az elhúzódó nemzetközi pénzügyi válság és annak hazánkat súlyosan érintő világgazdasági hatásai; a harmadik Orbán Viktor saját politikájának következménye, mert az utóbbi nyolc év nihilista ellenzékiségének most, kormányon kell az árát megfizetni.

Csakhogy a turbulens életösztön egyelőre nem a „saját láb”, hanem a piacgazdaság ellen irányul. A kormány nem akar áldozatot vállalni, ezért másokat, a gazdaság potens szereplőit kényszeríti áldozatra, és persze a lakosságot, amely azonban erről a kínos tényről eddig még nem értesült. Az utóbbi hónapokban a piacgazdaság végtagjainak módszeres rágicsálása folyt. A jogbiztonság, a kiszámíthatóság, verseny- és tulajdonsemlegesség, vállalkozásbarát klíma váltak rövid idő alatt véres csonkokká. Ha ez így megy tovább, a magyar piacgazdaság, de fogalmazzunk érthetőbben, a magyar kapitalizmus fog itt kivérezni és kimúlni.

Más állapot

Vajon visszatérítheti-e valami a kormányt a szükség állapotából a normalitás világába? Az unió? Vannak, akik benne bíznak. Majd meglátjuk. Mondjuk, hárommillió pénztártag sem kevés. Ennek a tömegnek egy százaléka is 30 ezer embert jelent. Ráadásul zömük harmincas-negyvenes, állással rendelkező középosztálybeli, vélhetően többségük idén kétszer is a Fideszre szavazott.

De tömegmozgalmak és a társadalmi tiltakozás lehetőségeit vagy az unió közbelépését most biztos nem lehet megjósolni. Nézzük inkább a kormány akaratának és cselekvésének hazai intézményi korlátait. Nos, hát ezeket számolta fel nagy leleménnyel és rámenősen a Fidesz. A PSZÁF-ot és a számvevőszéket a kormány kreatúrái vezetik, a Költségvetési Tanács most tűnik el a forradalom süllyesztőjében, a független jegybanknak csak az ejnye-bejnyére van jogosítványa. Egy, a posztjához lojális köztársasági elnök is csak ideig-óráig akadályozhatná a kormányt, de a mostani államfőtől még ezt se várhatjuk, annyira lefoglalja őt a magyar nyelv védelmének nemes ügye. Rendes bíróságoknak pedig nem áll módjukban a törvényeket megsemmisíteni.

Néhány napja ott volt még az Alkotmánybíróság (Ab) is, igaz, a maga fideszes túlsúlyával, de a kormánynak már tőle se kell tartani. Pedig egykor az alkotmányozók annyira fontosnak tartották, hogy az alaptörvénybe belevették: az Ab működését még rendkívüli vagy hadiállapot idején sem lehet korlátozni. Jogkörét viszont „gazdasági szükségállapot” idején nagyon is – szól az orbáni–lázári logika.

Technokrata szabályhalmaz

Nem hosszú az alkotmány, gyorsan megtalálni benne azokat a pontokat, amelyeket sérthet a magánnyugdíjpénztárak erőszakos államosítása.

2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.

9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.

13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. (2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.

70/B. § (2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. (3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.

70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.

Lázár Jánosék előrelátásának hála az alkotmány 32/A. (3) viszont ma már így szól: „A költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor semmisíti meg, ha azok tartalma az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogokat sérti.”

Mint láthatjuk, mit tesz isten, pont például a vallásszabadságot vagy az állampolgárságot nem sértik a tervezett intézkedések. Az Ab tehát hiába látja, hogy a megtakarítások konfiskálása súlyosan sérti az alaptörvényt, veszélyezteti az állam és az ország működését, a polgárok vagyonbiztonságát, a bírák mégsem semmisíthetik meg a rendelkezéseket.

A választás kényszerszabadsága

A kormány ma azt csinál, amit nem szégyell. És, láthatjuk, nem pirulós fajta. A magánpénztárak, pontosabban a betétesek vagyonának államosítása nagyjából arra a cinikus logikára épül, mint a viccbeli szkinhedé, aki azt mondja áldozatának: – Na, cigány, látod ezt a dobókockát, ha egyest, kettest, hármast, négyest vagy ötöst dobsz, meghalsz. – És ha hatost? – kérdezi a másik reménykedve. – Akkor újból dobhatsz.

Ha nem hagyod el magánpénztárad, elveszted a nyugdíjad 70 százalékát. Pompás, visszautasíthatatlan ajánlat. Ez ma a kormány által kínált választási szabadság a hárommillió pénztártagnak. És lassan ennyi jut az országnak is. Alig van már a kormánytól független instancia, amely akár a legégbekiáltóbb törvénytelenségeket is megakadályozhatná. S közben például álságosan „nyudgíjmentésnek” nevezik a megtakarítások államosítását. Ugyanezzel az észjárással akár „a bántóan alacsony kamatot fizető bankoknál lévő betétek” vagy „a veszélybe került ingatlanok” megmentésére is számíthatunk a jövőben. Azokat a csomagokat (valójában megváltásmentes államosítást) a nagy nyelvi nyomulás jegyében hívhatják majd bankbetétmentőnek és ingatlanmentőnek. Szijjártó már tükör előtt gyakorol.

Történelmi tapasztalat, hogy a szükségállapot a legtöbbször valójában puccs, államcsíny. A XX. századi magyar történelem sajátossága pedig az, hogy a rendkívüli állapot bejelentését nem követte formális visszavonás. Bár most a XXI. században nem volt formális bejelentés, jó lenne, ha mégis megtörténne a visszavonás. Lehetne kezdeni, mondjuk, a magánpénztárak államosítása tervének ejtésével. Aztán szép sorjában okos döntésekkel újra lehetne éleszteni a piacgazdaságot. Történelmi tett lenne, még ha esetleg oda is veszne az egyik rókaláb.

Zádori Zsolt