szerző:
Niedermüller Péter
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A modern társadalom értékeivel és normáival szemben megfogalmazott világképéhez alkalmazkodóknak védettséget ígér a Fidesz, ám ez hamis biztonság, ami a mindennapi élet szabadságának a rovására megy – állítja cikkünk kulturális antropológus szerzője.

A 2010-es év valószínűleg egyfajta cezúraként marad meg a köztársaság történetében. Nem annyira a Fidesz–KDNP kétharmados választási győzelme, sokkal inkább annak következményei miatt. A pártszövetség ugyanis csalárd retorikával átírta, újraértelmezte a demokráciákban szokásos politikai váltógazdaságot, és hangzatosan új időszámítást hirdetett. A megígért új világ azonban nem sok jóval biztat, hiszen mindaz, ami „a nemzeti ügyek kormányának” megalakulása óta történt, egyetlen célt szolgál: az Európa nyugati felén uralkodó a liberális demokrácia hagyományainak, értékeinek és normáinak lerombolását, a hatalom központosítását, az ellenzék ellehetetlenítését. Azt a politikai kultúrát, azt a magatartást, amely a kormány és a kormánypárt meghatározó politikusait jellemzi, egyre kritikusabban szemlélik az unióban és a nyugati országokban.

©

Itthon viszont töretlennek tűnik a Fidesz–KDNP és a kormány népszerűsége. Úgy látszik, a jogállam egyes intézményeinek lerombolása, az alkotmányos demokrácia megcsúfolása, a „centrális politikai erőtér” erőszakos kiépítése, az alattomos törvényhozási gyakorlat, a bankadó, az Alkotmánybíróság jogkörének durva korlátozása, a magánnyugdíjpénztárak államosítása, a Költségvetési Tanács felszámolása, az Európában „egyedülálló” médiatörvények elfogadása, pártkatonáknak független állami intézmények vezetői székébe ejtőernyőzése, a törvények ennek érdekében történő változtatgatása, a gazdaságpolitikai anomáliák, a külföldi leminősítések nem rendítik meg a társadalomnak a kormánypártba vetett bizalmát. S noha a legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint nő a Fidesz elutasítottsága, és kisebbségbe kerültek azok, akik elégedettek a kormány munkájával, a biztos szavazó pártválasztók közel kétharmada még mindig a Fideszt választaná. Éppen ezért érdemes és szükséges elgondolkodni azon, miért fogadja el és támogatja, miért veszi tudomásul számottevő tiltakozás nélkül a magyar társadalom jelentős része azt a mélyen cinikus politikai kultúrát és retorikát, ami az elmúlt hónapokban meghatározóvá vált.

 Különböző típusú válaszokat ismerünk e kérdésre. Vannak – elsősorban a politikatudomány felől érkező − elemzők, akik azt gondolják: a választások óta eltelt idő túl rövid ahhoz, hogy megfordulhatott volna a választói hangulat – függetlenül mindattól, amit a kormány azóta tett. Mások inkább azt emelik ki, hogy a politikai ellenzék – a Parlamentben és azon kívül – annyira gyenge és megosztott, annyira nincsenek elfogadott, karizmatikus és hiteles vezetői, annyira nem képes alternatívákat felkínálni, annyira képtelen bármiféle erőt is mutatni, hogy a kormány lényegében azt csinál, amit akar. Ehhez járul hozzá az a társadalom széles rétegeiben mélyen gyökerező, még mindig jelentős erővel bíró meggyőződés, amely szerint akármi is jön az elmúlt nyolc év után, az csak jobb lehet. A társadalomtörténeti indíttatású magyarázatok pedig abból indulnak ki, hogy az ország többsége jobboldali, s a Fidesz–KDNP nagyarányú választási győzelmében, valamint a kormányzati politika eddigi fogadtatásában ez fejeződik ki. Ezzel az érvvel két okból is nehéz mit kezdeni. Egyrészt elfeledkezik arról, hogy a Fidesz–KDNP-re nem csak jobboldali meggyőződésű választók szavaztak, másrészt pedig differenciálatlanul beszél a jobboldalról. Pedig valójában az lenne a megfontolandó, miképpen tud a Fidesz együtt tartani egy olyan szavazótábort, amelyben megférnek a Jobbik-szimpatizánsok, a két világháború közötti Magyarország politikai berendezkedéséhez, ideológiájához vonzódó szavazók, valamint a jelenkori konzervatív politikai ideológiák hívei.

©

A kormány és a kormánypárt politikája, a törvények áradata, az alkotmány folyamatos módosítgatása, a tabuk ledöntése, azaz a napi politika és az azt kísérő populista retorika mögött világosan kirajzolódik egy, az európai liberális demokráciák értékrendjével és hagyományaival gyökeresen szemben álló világkép. Ennek a világképnek két meghatározó pillére az antikommunizmus és az antikapitalizmus, még inkább ennek a kettőnek a sajátos kombinációja. A Fidesz–KDNP esetében ugyanis nemcsak arról van szó, hogy külön-külön elutasítja a kapitalizmust (a nyugati típusú kapitalizmus került válságba, mondja a miniszterelnök, mintegy előre magyarázva az elkövetkező intézkedéseket) és a kommunizmust (ami ma már sem Magyarországon, sem a világ bármely részén semmiféle veszélyt sem jelent), hanem mindkettőt besorolja a „XX. század kifulladt ideológiái” közé. Eltekintve attól, hogy sehol máshol a világon senkinek nem tűnt fel, hogy a kapitalizmus kifulladt volna, ez a megállapítás társadalomtudományilag is értelmetlen. E kijelentés ugyanis azt sugallja, mintha a kapitalizmus, illetve az attól történetileg elválaszthatatlan modern társadalom valamiféle statikus állapot, mindenre kiterjedő változatlan helyzet lenne, ami mostanra elromlott, ezért le kell cserélni valami másra. A Fidesz-kormány ennek megfelelően – s kihasználva a magyar társadalomban hagyományosan meglévő kapitalizmusellenes hangulatot − azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy a „gazdasági szabadságharc”, a bankok és multinacionális vállalatok megadóztatása, a visszamenőleges hatályú különadók, a magánnyugdíjpénztárak államosítása, az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása, a médiatörvény stb. nyomán egy „új”, morális értelemben jobb világ jön létre. Néhány évtizeddel korábban ugyanezt ígérte a szocializmus is... A kormány tévedése abban rejlik, hogy nem ismeri fel (vagy úgy tesz, mint aki nem ismeri fel), hogy sem a kapitalizmus, sem a modern társadalom nem állandó struktúra, hanem szüntelenül változó folyamat, amelynek különböző szakaszai és a különböző megjelenési formái vannak. A kormányok, a közgazdászok és társadalomkutatók az elmúlt években világszerte éppen azon vitatkoztak, miképpen lehet a kapitalizmus történeti folyamatának jelen szakaszában olyan korrekciókat tenni, amelyek nem sértik a kapitalizmusra épülő liberális demokráciák alapelveit és értékeit, de ezzel egyidejűleg meggátolják az elmúlt éveket, évtizedeket jellemző egyes visszaéléseket. Azaz nem beszéltek kifulladásról, nem akartak semmiféle radikális újrakezdést, hanem egy olyan rend megteremtésén (ha tetszik: újraalkotásán) gondolkodtak, amely kiszámítható, belátható, s egymás szabadságának kölcsönös tiszteletben tartásán alapszik. 

[[ Oldaltörés (A Fidesz saját retorikájának foglya) ]]

 A Fideszt mindez nem érdekli, vagy nem érinti – a kormány és a kormánypárt a saját világképének és retorikájának foglya maradt. Addig beszélt „új világról”, míg maga is bele nem szédült. Így aztán aligha lehet csodálkozni azon, hogy a nemzeti együttműködés rendszerét (NER) a kapitalizmussal, a modern társadalommal, azok értékeivel és normáival, a plurális demokráciával és a kulturális sokféleséggel szemben fogalmazta meg. Mindez természetesen nem véletlen, és nem esetleges. A Fidesz–KDNP pontosan ismerte fel a magyar társadalomban jelen lévő többségi felfogásokat és uralkodó elvárásokat, s éppen ezért fogalmazta meg a NER-t úgy, mint ezeket kielégítő, ezeknek megfelelő morális ökonómiát.

©

Ennek a morális ökonómiának három alapvető eleme van. Egyrészt a szabadossággal és liberalizmussal szemben definiált rend és engedelmesség, amely a társadalmi szerkezet és élet egészét átfogó szabályozó és irányító elvként működik. Olyan rendszer ez, amelyben nem kell dönteni, választani, nem kell az életet önállóan alakítani, be kell tartani bizonyos szabályokat, csak követni kell a kijelölt irányokat. Aligha véletlen, hogy a Nemzeti együttműködési nyilatkozat úgy fogalmaz: a NER-ben való részvétel „elvárás mindenki felé”. Ez a megfogalmazás egyértelművé teszi, hogy annak, aki nem felel meg az elvárásnak, aki nem engedelmeskedik az új világ törvényeinek, számolnia kell a következményekkel. A másik fontos elem a társadalmi intézmények naturalizálása, amelynek következtében egy sor, a mindennapi élettel kapcsolatos kötelező érvényű, megváltoztathatatlan és megkérdőjelezhetetlen tézis fogalmazódik meg. A hatásvadász tételek például általános érvénnyel kimondják, hogy mi számít családnak, hogy miért „természetellenes” az azonos nemű emberek alkotta család. Ugyanakkor semmiféle pátosz sem tudja eltakarni ennek a szemléletnek az embertelenségét, amely a családot mindenekelőtt a nemzet újratermeléséért felelős intézménynek, nem pedig a szeretet, az összetartozás és a szolidaritás közösségének tekinti, s amely a biológiai reprodukció alapján tesz különbséget a társadalom tagjai között. Ez szemmel láthatóan nem zavarja sem a kormány, sem a kormánypárt vezető politikusait. Végül, a harmadik összetevő a közösség mítosza. Az a feltételezés, hogy a nemzet a társadalmi létezés egyedül „természetes” módja és formája, amely minden társadalmi problémára és konfliktusra megoldást nyújt. Ezek az eszmék, illetve ezek kombinációja egy olyan társadalomban, mint a magyar – amelyben minden felmérés szerint magas a tekintélyelvűség iránti igény, jelentős az állami gondoskodáshoz való ragaszkodás, a népesség számottevő részének ellentmondásos a történelemképe és a nemzeti múlttal kapcsolatos felfogása, ahol a társadalmi érintkezés minden szintjét meghatározza a bizalom hiánya, és igen gyenge a demokrácia iránti elkötelezettség – nyilvánvalóan nyitott fülekre és hűséges követőkre találnak. Mindenekelőtt azért, mert az a világ, ami a törvények és a kormányzati politika mögött felsejlik, biztonságot, védettséget ígér mindazoknak, akik magukat e rendszer keretein belül definiálják. De ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy olyan biztonság ez, amely a szabadság, a mindennapi élet szabadságának a rovására megy, sőt azzal szemben érvényesül. Tudja ezt a kormánypárt is, ezért a nyilvánosság, a közvélemény figyelmét az „új világ” ellenfeleire, azokra irányítja, akik veszélyeztetik a társadalmi biztonságot.

A társadalomkép ezen a ponton ismét összekapcsolódik a napi politikával. Az „új világot” ugyanis nem annyira a kapitalizmus képviselői, a bankárok, a spekulánsok, nem a tőzsde, nem a globalizáció vagy a multik fenyegetik, mint inkább a legfőbb politikai ellenfél. A legyőzött, megsemmisítésre váró szocialisták, akik − nem utolsósorban az utóbbi nyolc év kormányzati munkájának köszönhetően − ideális ellenségképnek számítanak, akik eszményi (persze korántsem ártatlan) objektumai a kormánypárt kíméletlen lejárató hadjáratainak, a mindennapi politikát átitató kriminalizálásnak és megbélyegzésnek. A Fidesz–KDNP ebben a tekintetben is olyan „keveréket” állított elő, amely összességében − vagy valamely elemében − a társadalom többsége számára elfogadható, sőt követhető. Egyrészt eredményesen működteti azt a narratívát, amely összekapcsolja a rendszerváltás anomáliáit, a privatizáció visszásságait, az egyre erősödő korrupciót a szocialisták hatalmával, befolyásolásával, eredendő erkölcstelenségével. A kormány, politikai hatalmát kihasználva, konkrét ügyek sorozatán keresztül igyekszik sulykolni, hogy a szocialista kormányok és politikusok az egyedüli felelősei a mai magyar társadalom összes konfliktusának. Ezekben az esetekben nincs szükség bizonyításra, vizsgálódásra, mert nem az igazság feltárása a cél, hanem az ellenségképek megteremtése. Hiszen az ellenségek megnevezése egyben a probléma megoldásának irányát is kijelöli. Ugyanakkor a kormánypárt egyfajta kulturális stílussal azonosítja a szocialistákat: úgy jeleníti meg őket, mint a társadalom színpadáról, életkora miatt, lassan lelépő réteget. Az öregek, egy elmúlt világból itt maradt emberek, nosztalgiák és ideológiák az egyik oldalon, a fiatalok, az aktívak, a nemzetükért tenni akarók a másikon.

Ez a politikai magatartás, érvelés, ez a világkép lényegi pontokon tér el a nyugat-európai országok általános politikai kultúrájától és szociokulturális tapasztalataitól. Az eltérés elsődleges oka az, hogy a magyar társadalom kulturális értelemben évtizedek óta zárt rendszer, aminek a következményei ma különösen jól láthatók. A társadalom jelentős részét – annak minden belső rétegzettsége ellenére – a köztársaság elmúlt húsz éve (és még kevésbé a Kádár-korszak évtizedei) alatt nem érték olyan benyomások és tapasztalatok, amelyek képesek lettek volna a kulturális be- és elzárkózottságnak akár csak az időleges megrendítésére, megkérdőjelezésére. S itt természetesen az antropológiai értelemben vett kultúráról, a mindennapi élet stratégiáiról, mintáiról, értékeiről és normáiról van szó. A mindennapi életet irányító értékrend, az a mód, ahogy az emberek az őket körülvevő világról gondolkodnak, nagyon kevéssé – szinte egyáltalán nem − változott meg az elmúlt két évtized során. Az, amit a felszínen látunk és a nyugatos életforma megnyilvánulásainak tartunk, nem járt együtt a mai modern európai társadalmakat összetartó alapvető értékek átvételével, elfogadásával. A Fidesz-kormány, saját hatalma érdekében, gátlástalanul kihasználja ezt a helyzetet. A magyar társadalom jelentős részében a késői kapitalizmus, a késő modernitás, a globalizáció, a kulturális sokféleség elsősorban félelmet és ebben a félelemben gyökerező differenciálatlan elutasítást vált ki. Ez a félelem elválaszthatatlan attól a felismeréstől, hogy a zárt társadalmakban élő emberek kulturális tudása, társadalmi tőkéje csak ezen a rendszeren belül használható. Ebből a rendszerből kilépve, kikerülve új, másfajta tudásokra, kulturális technikákra és készletekre van szükség, azaz „újra kell tárgyalni” társadalmi helyzetünket, státusunkat, identitásunkat, ami számos kockázattal, előre nem látható bizonytalanságokkal, esetleg társadalmi lesüllyedéssel jár együtt. Erre a magyar társadalom egyik része – mindenekelőtt a középosztály keresztény-nemzeti ideológiát követő csoportjai − nem hajlandó, mivel minden, generációkon keresztül felhalmozódó tapasztalata az eddigi helyzet fenn- és megtartása mellett szól. Más része – elsősorban az alsó társadalmi rétegek – pedig nem képes rá, mivel nincsenek meg hozzá a kulturális készségei. Másként fogalmazva azt kell mondani, hogy a kulturális modernizáció elkerülte a magyar társadalom nagyobbik részét, csupán egyes, kis kiterjedésű társadalmi környezetekben van jelen, azaz a modern európai társadalmakat az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben átalakító kulturális modernizáció Magyarországon csak szubkulturális szinten létezik. Összehasonlíthatatlanul nagyobb hatása van viszont annak az „alternatívának”, amely az említett zárt kulturális rendszer újratermelését célozza, mivel ebben a korábbi tudások, hagyományok, készségek és képességek továbbra is használhatók. A Fidesz-kormány pontosan ezt a lehetőséget kínálja fel ennek az országnak. Azt üzeni, hogy van egy másik világ is, hogy a jövőtől nem kell félni, mert a jövőt ismerjük – a jövő a múltban van. Ezt az üzenetet ma Magyarországon sokan elhiszik. Ez azonban téves és tudatosan megtévesztő üzenet, és ennek a hiszékenységnek az árát előbb vagy utóbb súlyosan meg kell fizetni. Ha nem nekünk, akkor a gyermekeinknek.

NIEDERMÜLLER PÉTER

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
79 éves korában meghalt Peter Fonda

79 éves korában meghalt Peter Fonda

67 évesen újra reklámarc lesz Pataki Ági

67 évesen újra reklámarc lesz Pataki Ági

Tűz pusztított a bangladesi főváros egyik nyomornegyedében - képek

Tűz pusztított a bangladesi főváros egyik nyomornegyedében - képek

Hadházyt igencsak kiakasztotta, ahogy Tiborcz életmentő készüléket adományoz a SOTE-nak

Hadházyt igencsak kiakasztotta, ahogy Tiborcz életmentő készüléket adományoz a SOTE-nak

Cristiano Ronaldo új reklámja majdnem olyan bugyutának tűnik, mint Joey a férfirúzzsal

Cristiano Ronaldo új reklámja majdnem olyan bugyutának tűnik, mint Joey a férfirúzzsal

Hangok, okospohár és klimatizált párna segíthet átvészelni a kánikulát

Hangok, okospohár és klimatizált párna segíthet átvészelni a kánikulát