Ronald Dworkin, a tekintélyes amerikai politikai filozófus nemrégiben egy budapesti előadásában a demokráciának, a „kollektív önkormányzásnak” két tartalmi követelményét fogalmazta meg. Ezek volnának szerinte a bírói felülvizsgálat és a független alkotmánybíráskodás rendszere, illetve a szólás csorbítatlan szabadsága és ennek intézménye, a szabad és független sajtó. Előbbit a partnerségi kormányzás gerincének nevezte, utóbbit pedig az idegrendszerének.

Márpedig ezt az idegrendszert a Fidesznek a parlamenten átvert, külföldön is elképedve fogadott új médiaszabályozása alaposan megcincálta, szétzilálta. Ezzel mind a négy beszélgetőtárs egyetértett, aki szerepelt a Beszélő az új szabályok hatályba lépésének napján rendezett ankétján, amelynek szerkesztett szövegét a folyóirat legfrissebb száma közli. Szilágyi Ákos odáig ment, hogy az új rendelkezések nem egyszerűen vétkesen korlátozzák, hanem egyenesen „fölgöngyölítik” a sajtószabadságot, és az így beálló állapotot a Kádár-rendszer szabadsághiányos, feledni remélt valóságához hasonlította. A média világának jelenlegi egypárti ellenőrzése ugyanis – szögezte le – igazi pártállami konstrukció. A posztszovjet világot kiválóan ismerő esztéta figyelmeztetett arra is, hogy még Putyin Oroszországában sem működik a miénkhez hasonló, mindenható sajtórendészeti intézmény. A magyar „médiatörvény szakmai őrület; így nem lehet szabályozni, ez úgyis csődöt fog mondani, eleve halálra van ítélve. De ennek ellenére bőven elegendő a károkozáshoz az, hogy megfélemlítő ereje van, hogy függő helyzetbe hozza a média munkásait, a szövegek íróit és gondozóit.”

Kukorelly Endre költő, az LMP képviselője szerint bizonyos tekintetben még a pártállaminál is rosszabb lett a helyzet hazánkban: „A mostani helyzet azért nagyon gáz, mert adott esetben még az öncenzúra sem biztosíték, hiszen a Médiahatóságnak vagy a médiabiztosnak jogosítványa van arra, hogy bemenjen egy szerkesztőségbe, és ott bármilyen iratba belenézzen, teljesen magánérdekű iratokba is. Akkor megy be, amikor akar – elképesztő jogosítványai vannak –, tehát a törvényben leírtak gumijellege miatt bármire rámondhatja azt, hogy nem stimmel.” Simon Éva médiajogász viszont úgy véli, ha a médiahatóság és az egykori cenzorok szándékai nem is térnek el egymáséitól igazán, azért „a médiakörnyezetben lényeges különbség van, és ez valamennyire mégiscsak optimizmusra adhat okot. Létezik online televízió, online rádió, a nyomtatott sajtónak online verziója, több mint ötszáz magyar nyelvű rádiócsatorna hallgatható, és több mint 300 magyar nyelvű tévécsatorna nézhető.”

Majtényi László jogászt, egykori ORTT-elnököt elsősorban az lepte meg, hogy az új rendelkezések egyáltalán nem szolgálják okosan a Fidesz politikai céljait, túllépnek azon, azokhoz ugyanis egy enyhe kormánypárti fölényű médiahatóság is elegendő lenne. Ehhez képest egy kalap alá, közös és szoros felügyelet vették az írott sajtó, az internet, illetve az rádiók és a tévék sokszínű, eltérő hatású világát, ami „ellentmond annak a struktúrának, amely az európai történelem során kialakult”. Miközben a törvény előkészítői egyetlen releváns csoporttal sem egyeztettek, csak a multikkal, addig teli van a szöveg a nagy műsorszolgáltatóknak tett, erősen vitatható engedményekkel.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban is, hogy a törvényi rendelkezések aligha lesznek végrehajthatók, mert eleve zavarosak, metanyelven íródtak, és mert – európai és hazai – jogi korlátokba meg civil ellenállásba ütköznek majd. Ezzel együtt káros hatásuk már most is érezhető. Majtényi így fogalmazott: „Azt mondják, várjuk meg, hogy mi lesz belőle. Ha elénk tesznek egy törvényjavaslatot, amely a halálbüntetés visszaállításáról szól, nem gondolnám, hogy ebben az esetben az lenne a helyes magatartás, ha megvárnánk az első akasztást, és csak utána tiltakoznánk. Ha elfogadnak egy törvényt, amely elveszi a média szabadságát, akkor ne várjuk meg az eredményt. Ráadásul már megvan az eredmény. Nézzük meg a kereskedelmi televíziók hírműsorát, kétfejű kecskékről van hír, az alkesz agyonverte az élettársát, lezuhant a repülőgép, összeütköztek a vonatok, és a legutolsó percben esetleg szó van arról, hogy az Alkotmánybíróság is mondott valamit. A közszolgálati műsorszolgáltatók pedig kormánypropagandát folytatnak.”

Az Európai Bizottság azóta már rákényszerítette a kormányt egyes rendelkezések módosítására, de a médiacsomag bírálói szerint ez kevés, az egész sajtórendészeti kreatúrát meg kellene semmisíteni. Erre jelenleg egyetlen intézménynek lenne lehetősége, az Alkotmánybíróságnak. Ám a talárosok egyelőre hallgatnak.

(Beszélő, 2011/1–2)

zádori