„Lényegesen újat is teremtettünk, (…) összeköttetést a nagy Szovjetunió és a népi demokratikus országok fővárosaival” – jelentette ki büszkén az 1950. május 7-ei avatóünnepség vezérszónoka, a karrierjét vasutasként kezdő közlekedés- és postaügyi miniszter, Bebrits Lajos. Ennyi volt csupán a bő egy évvel korábban hivatalba lépett miniszter beszédének veleje, hiszen a 2500 méter hosszúra, 60 méter szélesre tervezett ferihegyi betonpályát – no meg az oda érkező gépek utasait kiszolgáló korszerű épületegyüttest – mindenekelőtt a menetrend szerinti kelet-európai járatok fogadására és indítására szánták. Ezt az üzenetet sulykolta Bebrits akkor is, amikor kiemelte, hogy „mint mindenben, úgy itt is a Szovjetunió jött segítségünkre”. Nem csoda, hogy Ferihegyről – a betonozatlan leszállópályájú budaörsi reptérről már korábban üzemelő prágai járat mellett – hamarosan Moszkvába, Szófiába és Bukarestbe is elindultak a Malév-előd Maszovlet (Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt.) gépei.

Építészberkekben kész csodának tartják, hogy a Ferihegyi repülőtér központi épületét 1950-ben olyanként adhatták át, amilyennek ifjabb Dávid Károly 1939-ben megálmodta.

A tervezőről és a repülőtér építéséről bővebben a HVG e heti számában olvashatnak.