„Szerintem nálunk a szervezett bűnözés teljes egészében még nem érte el, de már megközelíti azt a színvonalat, amit az emberek igazán szervezett bűnözésnek, a ’maffia tevékenységének’ tartanak” – vallotta a nyolcvanas évek elején egy nagy értékre elkövetett betöréssorozat egyik gyanúsítottja kihallgatóinak. A Belügyi Szemle egyik 1983-as számában idézett vallomás szerint a hazai szervezett bűnözés kialakulásában a hetvenes évek csempészési hulláma adta meg az első lökést. A vallomás abban a Presztízs-ügyben született, amelyen Pintér Sándor belügyminiszter akkor még rendőr főhadnagyként dolgozott.

A Keleti-pályaudvarnál csencselésből, kvarcórák, farmerek és műszaki cikkek eladásából a csempészek a hetvenes évekre elérték azt a szintet, hogy egy üzlettel több mint félmillió forintot keressenek, miközben az átlagfizetés akkor néhány ezer forint volt. Az így megtollasodó kereskedők vagyonára persze szemet vetettek a bűnözők is, akik „arra gondoltak, ha ezeknek ennyi van és nem tiszta úton jutottak hozzá, akkor ezt csak úgy lehet megszerezni, ha kiraboljuk őket, betörünk hozzájuk, és elvesszük a dolgaikat.” A hazai alvilág első komolyabb tőkefelhalmozása ezekből a betörésekből valósulhatott meg, de ehhez az is kellett, hogy a korábbi elkövetési módokkal ellentétben a bűnözők már komolyan szerveződjenek.

Tippre mentek

„A szűk kör – a menők, a főnökök – 5-10 ezren lehetnek, de akik befolynak, adják-veszik a cuccot, felderítik a lehetőségeket, azok száma kb. 50-60 ezer főt is kitesz” – vallotta akkor a gyanúsított, akit a kihallgatók már konkrétan arról faggattak, szerinte létezik-e Magyarországon szervezett bűnözés? „Ezeket a betöréssorozatokat nem is lehet úgy megcsinálni, hogy ne lenne megszervezve és ne egy szálba futnának össze a cselekmények. (…) Összejönnek a nyaralóhelyeken, a Balatonnál, így az elkövetők ’krémje’ mindenféleképpen kapcsolódik egymáshoz – vallotta a gyanúsított, hozzátéve: ezt a ’krémet’ ekkor már pusztán anyagi érdekből értelmiségiek, ügyvédek, külföldön dolgozók is segítették."

Hivatalosan persze a szocializmusban nem létezett, nem létezhetett szervezett bűnözés, de a Belügyi Szemle akkori számait lapozgatva kiderül, a hivatalos álláspont köszönőviszonyban sem volt a valósággal. „A valóságban egy széles bűnözői kör folyamatos tevékenysége volt észlelhető, amely önmagában laza szerkezetű, változó összetételű, kisebb bűnözőcsoportok működésében realizálódott” – írta ugyancsak a Belügyi Szemlében Tonhauser László, még rendőr őrnagyi rangban.

Tonhauser szerint a lopott tárgyakat szervezett orgazdahálózat útján értékesítették, néhány bűncselekményt már külföldről szerveztek meg (korábban külföldre, például az Egyesült Államokba szökött bűnözők), a vezéregyéniségek érdekében folyamatosan ugyanazok a védőügyvédek jártak el. 1988-ban a Jogász Szövetségi Értekezések című folyóiratban Dános Valér szerző már tényként írt a fővárosi szervezett bűnözésről, ráadásul egy olyan felmérés alapján, amelyet 1980-tól 1986-ig végzett el, bűnügyi iratok feldolgozásával, bűnözőkkel és rendőrökkel készített mélyinterjúk alapján. Ebből kitűnt, hogy Budapesten 800-1000 főre tehető a szervezett bűnözésben érintettek száma. „A vezetők többsége különböző üzleti vállalkozásokba fekteti a pénzét, így vendéglátó-ipari, kiskereskedői üzletekben kamatoztatják az igen magas indulótőkéjüket. Ezáltal könnyen megvalósul a bűnös pénz tisztára mosása” – írta szerző. „Magas életszínvonalukat kisipari, kiskereskedői tevékenységükkel, ’munkájukkal’ magyarázzák lakókörnyezetükben, a vagyontárgyaikat, ingatlanjaikat családtagjaik, ismerőseik nevére íratják.”

A diszkóbirodalmat üzemeltető, nemrég letartóztatott V. László az őt jól ismerők szerint évtizedekkel ezelőtt belvárosi taxisként kezdte pályafutását, s kivette a részét az éjszakai életből is: valutázott, hölgyeket közvetített. Erről az „iparágról” Dános Valér is ír az 1988-ban jegyzett tanulmányában. Eszerint a nyolcvanas években pincérek és taxisok segítettek például a külföldieket kiszolgáló prostituáltak valutájának beváltásában, de ugyanezt a kört vonták be a konzumhölgyek. Ebben az időben volt „divat” az is, hogy valaki fizetővendég-szolgálatra kért és kapott engedélyt, a lakásából pedig valóságos panziót csinált. „Névjegykártyákat osztogatott bizonyos szolgáltatásokra utalva, úgy, hogy már külföldön is tudták: 5-10 ezer forintért luxusprostituáltakkal tölthetik az éjszakát, orgiákon vehetnek részt” – írt le egy konkrét esetet a szerző.

Ismerős arcok

A rendőrség már ekkor be tudta azonosítani azokat a figurákat, akik meghatározó szereplői voltak az éjszakai életnek. Többségük gyanúsított volt a Presztízs-ügy néven ismertté vált betöréssorozatokban, amelynek felgöngyölítésében Pintér Sándornak is jelentős szerepe volt. Komoly hírneve volt például a rendőri és bűnözői körökben kifejezetten agresszívnak tartott Markó Bélának (nem azonos az RMDSZ volt elnökével), aki az eljárás elől Los Angelesbe menekült, majd ott csatlakozott a kaliforniai maffiához. Zubovics Gyula szintén ismert volt a rendőrök előtt, ahogy a betörőket tippadóként segítő Totka Pál is. Ezeket a személyeket Pintér Sándor is elég jól ismerte, a betörési ügyeken ugyanis rendőrként ő is dolgozott, akárcsak Tonhauser László.

Igaz, a jó és a rossz fiúk életútja évtizedekkel később egészen más irányt vett: Tonhauser ma már nyugdíjas; Pintér belügyminiszter, majd sikeres, milliárdos vállalkozó, majd újból miniszter lett; Markót egy amerikai rendőr tűzharcban lelőtte; a rendszerváltás után hazatért és a szentendrei mulatójában rendőröket is számtalanszor vendégül látó Zubovicsot felrobbantották; Totkát 1996-ban akarták likvidálni, de „csak” életveszélyesen sebesült meg. Ugyancsak ebben a körben „dolgozott” a nyolcvanas években annak a társágnak több tagja is, akik a kilencvenes évek, majd a kétezres évek elején is meghatározó szereplői voltak az alvilágnak, hogy aztán a 2006-os kecskeméti maffiaperben kivonják őket a forgalomból. Ők voltak azok is, akiket Sándor István egykori főnyomozó 2000-ben az Országgyűlés olajbizottsága előtt összefüggésbe hozott V. Lászlóval, mondván: utóbbi a katonájuk volt.

Nevem Senki

A nyolcvanas évek végén aztán megjelentek a „strómanok” is, miután a pénzes bűnözők kocsmákat, bárokat szereztek meg, de ezt a saját nevük alatt nem üzemeltethették. A korabeli jogszabályok szerint a bérletekről árveréseken döntöttek, az üzemeltető állami vállalat vezetősége választotta ki bérbeadásra az üzleteket, írta ki és vezette le az árveréseket. A bérleti jogot csak büntetlen előéletű személy szerezhette meg, így a bűnözők maguk helyett mást toltak előre. Mindennapossá váltak a vesztegetések a bérbeadásra kijelölt üzletek kiválasztásnál éppúgy, mint az árveréseken. Innen már csak ugrás volt az éjszakai bárok, kuplerájok és az illegális játékautomaták elterjedése, utóbbiak ezeken a szórakozóhelyeken termeltek pénzt.

A rendszerváltás idején a bűnözők megbízottjai országszerte rendszeresen felkeresték a szórakozóhelyek tulajdonosait és bérlőit, hogy rábeszéléssel, vagy ha kell, fenyegetéssel rábírják őket a bandák tulajdonában lévő játékgépek kibérlésére. A pénznyerő automaták üzemeltetését zavarosan szabályozták ebben az időben, így ezt, valamint a gépek technikai manipulálását kihasználva több milliárd forint illegális bevétellel tudták bővíteni vagyonukat a szervezett bűnözésben érdekeltek. Bár 1991-ben országos rendőri akció indult az illegálisan üzembe helyezett gépek felszámolására, szakértői becslések szerint is 1992-ben 20-30 ezer gép volt az országban, miközben a Szerencsejáték Felügyelet csak 3600 darabot engedélyezett.

Nyerő formák

A nyerőgépbiznisz vezetett az első összezördülésekhez is az alvilágban a nyolcvanas évek végén, ezért a bűnbandák vezetői saját védelmükre és ellenségeik befenyítésére testőröket fogadtak fel. (Igaz, ez nem volt teljesen újdonság, mivel a csalással foglalkozó bűnözőcsoportok már a hetvenes években alkalmaztak testőröket.) Részben nyerőgépekben utazott a nyolcvanas években és ebből halmozott fel aztán jelentős vagyont Prisztás József is, aki később az első áldozata lett az 1996-ban kezdődő alvilági leszámolásoknak: Óbudán végezte ki egy bérgyilkos.

A betöréseknek, majd a nyerőgépeknek köszönhetően a rendszerváltáskor az alvilág befolyásosabb figurái ugyan már tőkeerősek voltak, de az igazán nagy pénzügyi áttörést kétségtelenül az olajozás hozta meg számukra. A rendszerváltás után szép lassan visszajöttek az országba a korábban az eljárások elől nyugatra menekült gengszterek is, legalábbis azok, akik odakint nem lettek gyilkosság áldozatai vagy nem ültek éppen börtönben. A hazatért bűnözők sem üres zsebbel jöttek, a már említett Zubovics Gyulának például volt elegendő pénze ahhoz, hogy Kaliforniából hazatérve az Express Money nevű kaparós sorsjegy piacra dobásával legális jövedelemhez is jusson.

Mások hazai börtönből szabadulva kezdtek "új életet": a nyolcvanas évek hírhedt betöréseinél orgazdaként ténykedő U. Gábor például a kábítószerüzletbe vetette bele magát, hogy aztán nemes egyszerűséggel csak magyar kokainbáróként emlegessék őt a zsaruk. Ezen a területen szinte mindenki mindenkit ismer, álljanak a felek a jó vagy a rossz oldalon: U. Gábor ügyeiben rendőrként például anno Bolcsik Zoltán járt el. Ő vezeti ma a Nemzeti Védelmi Szolgálatot, azt a szervezetet, amely a V. Lászlóval állítólag együttműködő, korrupcióval vádolt rendőröket is lekapcsolta.

Olaj a tűzre

Bár az „olajozás” a kilencvenes évek elején volt sláger, az olajbűnügyek elkövetésének gazdasági feltételei még a nyolcvanas években alakultak ki. Mielőtt az ásványolajtermékek világpiaci ára megugrott, a magyar energiapolitika arra ösztönzött, hogy az ásványolajat és földgázt háztartási és mezőgazdasági fűtési célokra használják, mindezt úgy, hogy a „háztartási tüzelőolaj” (HTO) árát és adótartalmát alacsonyan tartotta. A HTO-t üzemanyagként már a nyolcvanas évek végén használták, amit a kormány próbált megakadályozni: a HTO színét forgalomba hozás előtt festék-adalékanyag hozzáadásával megváltoztatták, hogy így később ki lehessen szűrni, ha valaki üzemanyagként használja. Csakhogy ez a védekezés harmatgyengének bizonyult, a kilencvenes évek elejére pedig tömegessé váltak a visszaélések. Szakértők szerint az „olajozásban” rejlő lehetőséget először olajipari vállalatok vezetői, dolgozói vették észre, míg a bűnözők körében 1993-ban terjedt el. A bűnöző bandák gyakran betámadták egymást, 1994 és 1996 között pedig az ország déli régiójában több „vállalkozót” gyilkoltak meg, vagy próbáltak meggyilkolni, miközben feltűntek a színen külföldi (szerb, orosz, csecsen) gengszterek is.

Az olajüzlet annyiban mindenképpen korszakváltást jelentett, hogy a szervezett bűnözés és a politikai elit egyes szereplői egymásra találtak. Vagy nem, az állítólagos kapcsolatot az alvilág és a politika között ugyanis senki nem tudta bizonyítani. Az olajszőkítés ügye mindenesetre a parlamentig is eljutott, ahol a kisgazdapárt képviselője, Pallag László kezdeményezésére 1999-től működött az ún. olajbizottság. A vizsgálat fő tanúja Nógrádi Zsolt volt, aki azzal vádolta meg Pintér Sándor akkori (és mostani) belügyminisztert, Lezsák Sándor országgyűlési képviselőt, az MDF volt elnökét, valamint Boross Péter volt miniszterelnököt, hogy kapcsolatban álltak az olajmaffiával, s pénzt kaptak Bács-Kiskun megyei olajszőkítőktől. Pallag elismételte a Nógrádi által elmondottakat (amelyeket állítása szerint másoktól is hallott), s ezért az érintettek rágalmazásért beperelték. A Orbán-kormány pedig 85 (!) évre titkosította az olajbizottság iratait. Pallag visszavonult a politikától, tavaly hunyt el.

Az olajban utazó bűnöző bandák nemegyszer kerültek konfliktusba egymással, támadták be egymás érdekeltségeit, telephelyeit. Igaz, a rendszerváltás után amúgy is erőszakosabbá váltak a bűnözők, sőt egyes zsarolásra, pénzbehajtásra, védelmi pénzek szedésére szakosodott csoportok éppen a nyers erőszaknak köszönhették létezésüket. Bevett módszer volt, hogy egy-egy csapat egyik fele betámadott egy szórakozóhelyet, majd a másik fele a busás védelmi pénz fejében felajánlotta a tulajdonosnak a védelmet. Ekkoriban a szervezett bűnözés már más területeken is régen jelen volt, így az autólopásoknál, a kábítószer-kereskedelemben és a (nemzetközi) prostitúcióban is.

A statisztika is meglehetősen véres volt ebben az időben: 1990 és 1993 között 15 személy halálával kapcsolatban merült fel a bérgyilkosság gyanúja, de számtalan eltűnés mögött is gyilkosság állt. Erre az időszakra tehető egy új generáció felemelkedése is. Ezek a sokszor küzdősportot űző bűnözők testi erejüket és gátlástalanságukat kihasználva tudtak tekintélyt kivívni az alvilágban. A „Csontkezűnek” hívott Döcher György is ilyen figura volt, a rendőrök gyanúja szerint a kilencvenes évek elején számos gyilkosság köthető hozzá. Csúnyán végezte: 1999-ben egy presszóban kivégezték. Hozzá hasonlóan hírhedt egykori barátja és bűntársa, a Turek néven ismert Haris Sándor sem ismeretlen az éjszakában. A magyar rendőrség állítólag őt adta ki Szlovákiának Jozef Rohácért cserébe, akitől a Fenyő-gyilkosság megoldását remélik a zsaruk. Mindemellett olyan, az éjszakai életben ismert arcok, akik nem rejtőzködtek: a magát testőrökkel körülvevő Tasnádi Péter fénykorában ismert művészekkel és közéleti személyekkel mutatkozott nyilvános eseményeken.

Merényletek, amelyekre máig nincs válasz

Döcher halála része volt annak a kilencvenes évek második felében lezajlott leszámolás-sorozatnak, amelynek sem a valódi okai, sem a tettesei nem ismertek. Egyes vélemények szerint az olajozásból felhalmozott vagyonok forgatása, befektetése vezetett konfliktusokhoz. Mások szerint az olajozás állt a leszámolások hátterében, ennek azonban ellentmond, hogy 1994 után már közel sem tombol az olajláz. A legnagyobb port az 1998-as Aranykéz utcai robbantásos merénylet kavarta, melynek célpontja Boros Tamás volt. Bizonyos értelemben az olajozásból meggazdagodott Borost olyan emberként jellemezték ismerősei, mint amilyennek most V. Lászlót állítják be sokan: nagyon jó rendőri kapcsolatai voltak, s a „védelemért” cserébe információkat adott a zsaruknak, éppen ezért az alvilágban érinthetetlennek tartották, ellenfeleit pedig bemártotta a rendőröknek. Boroson kívül a temetőben végezte mások mellett a szintén komoly befolyással bíró Seres Zoltán is, akit luxusautójában lőtt szitává egy motoros merénylő. De az áldozatok között voltak kevésbé ismert és kevésbé jelentős bűnözők is, például Domák Ferenc, aki Cinóberként egy prostituáltakról szóló dokumentumfilmben is feltűnt korábban, mint strici. Találgatások, feltételezések ugyan vannak a lehetséges indítékokról és elkövetőkről, de a tucatnyi halálos áldozatot követelő bűnügyek nem oldódtak meg. Köztük a Fenyő-gyilkosság sem, amelynek megbízója nem tudta volna likvidáltatni a médiacézárt a szervezett bűnözők közreműködése, segítsége nélkül.

Napjainkra az olajozásból jelentős vagyonokat felhalmozó „vállalkozók” többsége mind pozícióját, mind vagyonát elvesztette, néhány éve pedig a rendőrség sorra számolta fel az ezredforduló után feltűnt újabb csoportokat: a kecskeméti maffiaperben a pályájukat a hetvenes-nyolcvanas években kezdő „nagy öregek” börtönben végezték, de a védelmi pénzekből, zsarolásokból, behajtásokból építkező fiatalabb bandák (például Fekete Sereg, Koszi-klán) sem úszták meg, igaz, jellemző rájuk, hogy egy-egy brutális gyilkosság elkövetése előtt évekig garázdálkodthattak. Néhány nagy öreg visszahúzódott, esetleg megpróbálkozott a „tiszta” üzletekbe átvinni bűnös úton megszerzett pénzeit, de olyan is akadt, akit – noha korábban rettegett figura volt és csapata hosszú évekig V. László érdekeltségeit „védte be” – az elmúlt időszakban többször is megtámadtak.