„Igyekszem biztosnak lenni abban, hogy ez itt most valóban az Ünnepi Könyvhét, nincs egy párhuzamos, Még Ünnepibbnek elnevezett, (...) és hogy ebben az országban, ahol lassan mindenből kettő van, a könyvhét mégiscsak a könyvekről, az olvasás öröméről szól.” Egy évvel ezelőtti Vörösmarty téri megnyitójában „ünneprontott” így Tóth Krisztina költő, író, aki amikor a szövegét írta, még nem tudhatta, hogy az egri könyvfiesztán kisebb skandalumra kerül sor: rendőröknek kellett vigyázniuk Esterházy Pétert. A helyi önkormányzati testület jobbikosai hevesen kifogásolták ugyanis, híveik pedig „hatékony ellenlépéseket” helyeztek kilátásába arra az esetre, ha „a nemzetgyalázásban élen járó” író szóhoz jutva szentségtelenítené meg beszédével az ünnepet. A fenyegetés ellenére Esterházy mégis elmondta a magáét, amit csupán néhány komilfónak aligha nevezhető bekiabálás tarkított. Aztán Egerben is, Pesten is kezdetét vette, majd négy nap múltán – hagyományosan – sikerrel be is zárult a 82. könyvhét.

 A gigantikus könyvfesztiváloknak és -vásároknak a világban se szeri, se száma, azonban az 1929 óta megrendezett könyvhét (néhány esetben: könyvnap) valódi hungarikum. Nincs olyan év, hogy a rendezvényt szervező, több mint két évszázados múltú Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) éppen aktuális vezetője – az utolsó két évtizedben Zentai Péter László – ne idézné föl az ötletgazda Supka Gézának, a Literatura című folyóirat polihisztor szerkesztőjének a gazdasági világválság előestéjén megfogalmazott javaslatát, hogy „rendeztessék” könyvünnep az ország minden városában és falujában, és hozzák „közvetlen kontaktusba egymással írót és közönségét... ingujjban, bohém formában, kürtös heroldok muzsikájával”. A könyvesek civil szervezetének első, csupán a fővárosban megtartott rendezvényére a politika rögvest rátelepedett: 1929. május 13-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a szónok. Az ünnepi alkalomra ünnepi bejelentéssel is előrukkolt: tárcája új tantárgyat vezet be, az olvasástant.

Mivel az első könyvhétnek nem volt átütő sikere, a kormányzat egy időre kivonult a könyvünnepből, leszámítva néhány olyan protokolláris esetet, mint amikor 1935-ben Hóman Bálint kultuszminiszter a kormányzó feleségét, Horthy Miklósnét végigkalauzolta az alkalmilag ácsolt sátrak között. A könyvesek magára hagyott népes serege, kiadók és kereskedők politikai hátszél nélkül teremtettek a kezdeményezésüknek fokozott figyelmet, s a prospektusok tanúsága szerint a mára klasszikussá érett költők, írók közül számosan éppen a könyvhetek valamelyikén robbantak be később remekműnek elismert köteteikkel az irodalomba. Az esemény elmaradhatatlan színfoltjává lett Budapestnek (igazán országossá csak évtizedekkel később, a rendszerváltást követően vált). S noha a szellemi megosztottság a két világháború közötti időkben is jellemző volt az irodalmi életre, a békés egymás mellett dedikálás 1944-ig többé-kevésbé működött. Abban az évben viszont a politika hatalmas súllyal telepedett rá a könyvszakmára (is), a „magyar szellemet megmételyező” zsidó szerzők könyveinek bezúzását is a „jeles” június eleji napon kezdték meg.

A következő, az 1945-ös könyvnap, amelyen dálnoki Miklós Béla ideiglenes kormányának szinte valamennyi tagja megjelent, több évtizedre szóló hagyományt alapozott meg. A megnyitókon az irodalmat istápoló (majd egyre szorosabb kontroll alatt tartó) hatalom nevében a rendszerváltásig az éppen aktuális kulturális potentátok kaptak, szereztek szónoklati lehetőséget. A civilség egyfajta visszavételének tekinthető, hogy az MKKE 1990-től – mára meggyökeresedett hagyományként – az egyik évben határon belüli, a következőben pedig határon túli írót, költőt, irodalmárt kér fel a nyitóbeszéd elmondására. A június 7-én megnyíló 83. könyvhéten a Puerto Ricóba vetődött ötvenhatos emigráns, a manapság kétlaki Ferdinandy György osztja majd meg gondolatait a Vörösmarty tér hallgatóságával.

Az addig sokszor bírált „hivatalos” könyvheti lista 2003-ban megszűnt, a társadalmi zsűri feloszlott, az újdonságok száma pedig 250-ről rögvest 400 fölé emelkedett. Az idei prospektusba 353 mű került (a HVG szubjektív ajánlóját lásd Ötvenszer egy mondat cím alatt). Sajnos nem akadt senki, aki figyelmeztette volna Péntek Imrét, illetve Tőzsér Árpádot, hogy verskötetük választott címe már foglalt: a Hajtűkanyar Ember Mária, a Félnóta pedig Vámos Miklós nevével forrt össze, szétválaszthatatlanul. A 83. könyvünnep mennyiségi csúcstartója Spiró György: neki most júniusban két kiadónál három könyve lát napvilágot. A kötettel jelentkezők névsorából hiányzik viszont több „nagyágyú” is: az utóbbi években szinte mindig volt ilyenkor kötete Kertész Imrének, Esterházy Péternek, Csoóri Sándornak.

 Az előzmények miatt az idén a leginkább hiányzó név azonban Kertész Ákosé. Az író tavaly ősszel közreadott egy prófétai hevületű, önmagát és hazáját ostorozó írást, amelybe egy védhetetlen (a magyarságot genetikailag minősítő) mondat is bekerült. A cikk megjelenése után a sajtóban példátlan hajtóvadászat és hatalmi hadjárat indult ellene, Kertész pedig, igazi szolidaritást nem tapasztalva, 80 évesen Kanadába emigrált. Elgondolkodtató, hogy nem akadt olyan muszáj-Herkules kiadó, amelyik legalább egy Kertész-opus közreadásával demonstrálta volna a magyar irodalom tágasságát.

Ez évben a könyvhét a szokásosnál egy héttel később kezdődik. A szervezők a meteorológiai előrejelzésekben és tapasztalatokban bízva azt remélik, hogy a kitűzött napokban már nem kell – ahogy korábban nem is egyszer megtörtént – az eső elől újra és újra fóliák alá rejteni a választékot. Hiszen a csinnadratta, a minimum 10-20 százalékos (de egyes kiadványok esetében akár féláras) kedvezmény arról szól, hogy a politikailag semlegesnek remélt könyvünnepre kilátogatók minél többet vásároljanak. A már idézett Tóth Krisztina tavaly egyenesen úgy fogalmazott, hogy akinek „ilyenkor, könyvhét táján nem kell átrendeznie az egész könyvespolcát, az nem is igazi olvasó”.

MURÁNYI GÁBOR