Hvg.hu: Milyenek találta első találkozásukkor, mint partner-külügyminiszter Horn Gyulát. Végül is ő a „másik oldalról” jött, egy kommunista külügyminiszter volt?

Hans-Dietrich Genscher: Amikor először találkoztam Horn Gyulával, még nem is volt külügyminiszter, csak államtitkár. Ha most összehasonlítom beszélgetéseink tartalmát az akkori magyar külügyminiszterrel (Várkonyi Péterrel – a szerk.) és Horn Gyulával, aki az államtitkára volt, akkor két különböző kormánnyal tárgyaltam. Egyikük volt a régi idők embere – a külügyminiszter – a másik az új nyitottság képviselője, vagyis Horn államtitkár. Az akkori bonni magyar nagykövet, Horváth István feltétlenül fontosnak nevezte, hogy találkozzak Hornnal, mondván, ő a jövő embere. Valóban az volt.

Hvg.hu: - Mi volt a benyomása a további találkozásaik illetve tárgyalásaik alkalmából? Horn őszinte partner volt, aki valóban akarta a kelet-nyugati kibékülést, az enyhülést, vagy csak egy ravasz róka volt, aki túl akarta élni a változásokat?

H-D.G.: Horn Gyulát becsületes, és ezért nem mindig könnyű tárgyalópartnerként ismertem meg. Az új típusú gondolkodás embere volt. Persze ravasz róka is, de nem megtévesztési céllal, hanem mert felismerte az új idők jeleit. S ezek számára Magyarország új nyitottságát jelentették, s nem a Moszkvától való régi függést.

Moszkva nélkül zajlott a határnyitás, Genscher szerint a legnagyobb ellenállás a magyar konzervatív kommunisták részéről volt

MTI

Hvg.hu: - Az ön emlékezetes közszereplése volt, amikor a prágai NSZK-követség erkélyéről bejelentette az ott táborozó NDK-s menekülteknek, hogy kiutazhatnak az NSZK-ba. Sok keletnémet számára ugyanígy megváltást jelentett Horn Gyula emlékezetes megjelenése egy 1989. szeptemberi vasárnap este a magyar tévében, amikor bejelentette, Magyarország megnyitja Ausztriába vezető nyugati határait. A híres gymnichi kastélyban lefolytatott augusztusi tárgyalások után biztos volt abban, hogy a magyarok ezt meg is teszik, vagy voltak még kétségei?

H-D.G: -1989 július végétől folyamatos kapcsolatban voltam Horn külügyminiszterrel. Ám mivel 20-án volt egy infarktusom, a kapcsolat legközelebbi munkatársaimon keresztül működött, akik rendszeresen Budapestre repültek. Az, hogy a magyarok nem fogják visszaküldeni az NDK-ba azokat a németeket, akik náluk kerestek menedéket, már Gymnich előtt biztos volt. Gymnichben már csak az volt a kérdés, Németország tud-e segíteni abban az esetben, ha Moszkva a határnyitás miatt elszigetelné Magyarországot. Ezt meg tudtuk ígérni. De nem lett rá szükség. Gorbacsovnak alapvetően semmi kifogása nem volt a magyar lépés ellen. Semmi kétségem nem volt, hogy Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter tartani fogják adott szavukat.

Hvg.hu: - Gymnichre visszatérve: egy ilyen titkos találkozó valahogy nyilván izgalmas is. Milyennek látta ott a magyar felet, Németh Miklóst és Horn Gyulát? Önök, vagyis Helmut Kohl kancellár és ön úgymond a biztonságos oldalon voltak, de Németh és Horn azért jócskán vállaltak rizikót, hiszen akkoriban a szovjet csapatok még szilárdan ott állomásoztak.

H-D.G: - Olyan nagyon titkos azért nem volt a találkozó, csak nem jelentettük be előre. De sem mi, sem a magyar fél nem titkoltuk el. Kétségtelen, Németh és Horn nagy rizikót vállaltak. Az én benyomásom mindazonáltal az volt, hogy az ellenállás sokkal inkább magyar kommunisták konzervatív szárnyától volt tapasztalható, mint Moszkvától. Mindenesetre mindkettőjüknek történelmi érdeme a vasfüggönytől keletre végbement változás. Mi németek ezt sem nekik, sem a magyar népnek soha nem fogjuk elfelejteni.

Hvg.hu: - Követte később Horn miniszterelnöki tevékenységét is 1994 és 1998 között? S találkoztak azóta?

H-D.G: - A külügyminiszteri posztról történt távozásom, vagyis 1992 óta többször is találkoztam Horn Gyulával, tehát akkor is, amikor miniszterelnök volt és akkor is, mikor már nem viselt közhivatalt. Kapcsolatunk, amit mély, baráti érzések és nagyfokú bizalom jellemeznek, folyamatos volt. Ezért mindenki megértheti, mennyire nyomasztott engem az utóbbi években az ő állapota, s milyen nagy a gyászom, hogy elvesztettük ezt a nagy európai embert, ki méltán kapta meg az aacheni Károly-díjat.