Magyarországon folyamatosan emelkedik a pszichiátriai betegek száma, tavaly több mint 15 ezer új beteg került be a gondozó rendszerbe. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai alapján 2020-ra a munkaképesség csökkenésének tíz fő oka között öt helyen a mentális betegségek szerepelnek majd.

Éppen ezért fontos népegészségügyi kérdésként kellene kezelni a pszichiátriai betegségeket már most, ehhez képest Magyarországon a betegek többsége nem jut megfelelő ellátáshoz, és miközben a kórházi ágyak száma jelentősen csökkent, nem bővült a járóbeteg-ellátás. Aki meg tudja fizetni, járhat magánorvoshoz, de erre szinte csak a nagyvárosokban van lehetőség. Van olyan beteg, akinek 50-80 kilométeres távolságon belül sem tudnak semmilyen ellátást nyújtani.

Ha nincs, aki támogat, elvesztél

 Gábor bipoláris, 30 éves volt, amikor – saját szavaival élve – először „megbolondult”, de igazából már kamaszkorában sem volt átlagos.”Pontosabban már akkor sem voltam teljesen normális, időnként elég furcsa és harsány módon viselkedtem, de ezt a legtöbben kamaszkori színpadiasságnak tekintették, plusz alapvetően jól tanultam, így a tanárok is szemet hunytak a kilengéseim felett. Visszagondolva már akkor is látható volt a bipoláris zavar, hiszen a harsány időszakokat – amikor folyamatosan pörögtem, buliztam, csajoztam, Istennel beszélgettem – mindig egy melankolikusabb, zárkózottabb követte, de valahogy ez senkinek sem tűnt természetellenesnek.”

Képünk illusztráció

Fazekas István

Gábor az érettségi után egyetemre ment, tudományos pályán kezdett dolgozni, ahol a furcsa viselkedését amolyan „hóbortos professzor”-attitűdnek tartották. Időközben családot is alapított.  A baj ott kezdődött, amikor egyetemi kutatói állását otthagyta, és a versenyszférában szintén egy kutatócégnél kezdett dolgozni. „Itt sokkal több pénzt kerestem, de őrült volt a munkatempó, időközben megszületett az első gyerekünk, napi 10-12 óra munka után az éjjeli ringatásokat is szívesen vállaltam, egyre kevesebbet aludtam, és úgy éreztem, remekül bírom. A feleségemnek tűnt fel, hogy 2-3 óránál többet nem alszom, és kezdek furcsán bepörögni. Aztán egyszer csak elszakadt valami, nem mentem be dolgozni, az utcán bolyongtam, a tél ellenére egy szál pólóban. Arról meséltem mindenkinek, hogy különleges erőm és látnoki képességem van, hogy átlátok a falon.”

Végül a zárt osztályon kötött ki, miután fel akart emelni egy autót, hogy az alámászott macskát „megmentse.”  „Bekapcsolt az autó riasztója, és amikor kijött a tulajdonos megnézni, mi is történt, hangosan üvöltözni kezdtem vele. A tulaj rendőrt hívott, a rendőr mentőt, így kerültem kórházba”. Ott néhány napig „pihentették”, és bipoláris zavarral (mániás depresszió) diagnosztizálták, majd tíz nap múlva, egy adag recepttel és egy beutalóval a kerületi járóbeteg-gondozóba hazaengedték. „Elég nehéz hetek jöttek, hiszen a mániás fázis után jön a depresszió. Amikor elmentem a kerületi gondozóba, azt gondoltam, ott majd foglalkoznak velem, de mindig az történt, hogy a nővér kiadta a következő adag receptet, és ennyi. Évek teltek el így, a váró mindig zsúfolt volt, de orvossal szinte sosem találkoztam.”

15 perc egy betegre

A baj az, hogy Gábornak a gyógyszer önmagában nem jelentett megoldást, egyre sűrűbben követték egymást a mániás-depressziós ciklusok. „Nem volt betegségtudatom, így a gyógyszereket sem szedtem rendesen, elvesztettem a munkám, és majdnem ráment a családom is. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, a kórházban egy lelkes rezidens leült velem beszélgetni. Majdnem két órán keresztül. Ez teljesen új volt, eddig ilyen nem történt.  Végül megkérdezte, hogy járok-e pszichoterápiára, mondtam, hogy nem. Otthon elmentem a gondozóba, rákérdeztem, hogy van-e pszichoterápiára lehetőség. Kis hümmögés után bementem az orvoshoz, aki nagyjából 10 percig volt hajlandó velem beszélni, aztán közölte, hogy nincs több ideje. Azt is hozzátette, hogy túl sok a beteg, így az állami kereteken belül maximum 15 perc jut egy páciensre. Annyit tudott ajánlani, hogy keressek magánorvost és ajánlott is három-négy olyan szakembert, akik foglalkoznak bipolárisokkal.”

Gábor azóta magánorvoshoz jár: kezdetben – két hónapig – heti egyszer, majd kéthetente kellett mennie. „Egy alkalom 7000 forintba kerül, az első évben 200 ezer forintot költöttem erre, ha nincs a feleségem, akkor munkanélküliként nem tudom kifizetni. Márpedig a pszichoterápia segített leginkább abban, hogy belássam, beteg vagyok, így most már szedem rendesen a gyógyszereimet. Ezen kívül az orvosom családterápia keretében külön üléseket tartott a feleségemnek is, természetesen ez sem volt ingyen.” Gábor ismét dolgozik, igaz a versenyszférába nem mehetett el a túl sok stressz miatt, de szerencséjére visszavették az egyetemre.

Két éve nem volt „rohama”, de havonta egyszer most is jár terápiára, kéthavonta a felesége is becsatlakozik. „Nekem szerencsém volt, nem maradtam magamra, a feleségem kitartott mellettem a legnehezebb években, ez idő alatt ő tartotta el a családot és ő fizette a kezeléseimet, csak így térhettem vissza a normál életbe. Most már olyan vagyok, mint az átlag apuka és férj, dolgozom, segítek a háztartásban, tanulok vagy játszom a gyerekeimmel – ennél többre a magamfajta nem is vágyhat.”

Elérhetetlen kezelés

 A pszichiátriai betegek jelentős része „kiesik” a normál életből: elveszíti munkáját, családját, elszigetelődik a barátaitól. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, az esetek többségében vegyes – gyógyszeres és pszichoterápia –, és sok esetben élethosszig tartó kezelésre van szükség. A modern pszichiátriában egyre kevesebb igény lenne a kórházakra, helyette a közösségi ellátásra, az ambuláns kezelésre kellene a hangsúlyt fektetni.

Az állami egészségügyben a legnehezebben elérhető szolgáltatás a pszichoterápia – mondta hvg.hu-nak Szemelyácz János szakorvos, aki ennek az elsődleges okát a szakemberhiányban látja. Ez utóbbi olyan mérvű, hogy az állami rendszerben a szükséges minimum hatvanperces ülések helyett csak 10-15 perc jut egy betegre, így ott tulajdonképpen nincs másra idő, mint receptírásra. „Volt olyan eset, hogy valaki hét évig járt az egyik gondozóba, ez idő alatt öt orvosa is volt, de személyesen egyikkel sem találkozott, a nővér minden alkalommal odaadta a receptet, és ennyi.”

Egy beteg sétál az egyik pszichiátria folyosóján

MTI / Ujvári Sándor

Szemelyácz szerint, emiatt, aki úgy érzi, hogy a gyógyszeres kezelés nem elég, az kénytelen magánorvoshoz fordulni. A szakemberhiány annyira komoly probléma a szakmában, hogy sok helyen az intézmények a minimálfeltételeknek sem tudnak megfelelni. Míg az addiktológiában számos nem orvos segítő – pl. szociális munkás – dolgozik, a pszichiátriában szinte csak egészségügyi dolgozók vannak, és a legtöbb feladat az orvosra hárul. Pszichoterápiát szinte csak orvos végez – mondta Szemelyácz, hozzátéve, hogy számos, a területen dolgozó diplomás nővér is alkalmas lenne a feladatra.

Nem csoda, hogy az ellátás nagy része a magánszektorban történik, és ez nem csak orvosi magánpraxisokat jelent, hanem láthatóan reneszánszukat élik az alternatív gyógyító, valamint különböző lelki segítő szakmák. Az akut ellátást tekintve főleg a járóbeteg-ellátásában jelentek meg a magánszolgáltatók. Egy magánpraxisban 7000-15 000 forintot kell alkalmanként fizetni, a hatékony pszichoterápiához az első fél-, egy évben hetente, kéthetente kell járni, és mivel ezen betegségek élethosszig szólnak, a kezelést sem lehet abbahagyni. Igaz, ha a beteg jól van, elég csak havonta vagy kéthavonta találkoznia a terapeutájával. Ez azonban elérhetetlen annak a betegnek, aki az állapota miatt évek óta munkanélküli, esetleg rokkantnyugdíjas, nekik csak az állami intézet jut, így pedig nem biztos, hogy megkapják azt a kezelést, amivel visszatalálhatnak a „normál” életbe.

Még pénzért se

 A fekvőbeteg pszichiátriai ellátásban nem jellemző a magánszolgáltató. Igaz, a pszichoterápiás intézetek komplex és korrekt szolgáltatást nyújtanak, ugyanakkor sokak szerint van Magyarországon olyan réteg, amely nem akar állami intézményben gyógyulni. Ebbe főleg olyan jómódú, sok esetben közismert személyiségek tartoznak, akik még véletlenül sem akarják, hogy a betegségük kiderüljön. Vannak olyanok, akik ha szükséges, külföldre mennek, általában magyar orvoshoz, de ennek költségeit csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak.

Idén jelentős ágyszámcsökkentés volt, így osztályos szinten komoly ágyhiánnyal is küzd a magyar pszichiátriai ellátás. Ez önmagában még nem lenne baj, ha közben a járóbeteg-ellátást fejlesztenék, a modern pszichiátriában ugyanis egyre kisebb hangsúly van a fekvőbeteg-ellátáson, és egyre nagyobb az ún. közösségi pszichiátrián. (Ezzel kapcsolatos cikkünk itt olvasható.)

A hónapokig vagy akár évekig tartó kórházi kezelés többet árthat, mint használ, hiszen hospitalizálja a beteget, ahelyett, hogy megtanítaná őt a betegségével együtt élni és boldogulni. Vidéken sok helyen katasztrofális a helyzet: akad olyan gondozó, ahol egyetlen orvos dolgozik, de van olyan település, ahol 50-80 kilométeren belül nincs elérhető ellátás – mondta Szemelyácz. Szerinte a 2007-ben bezárt OPNI helyett nem egy új pszichiátriai központot kellett volna létrehozni (Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, OPAI), hanem sokkal fontosabb lett volna egy országos kistérségi gondozóhálózat, ami változatlanul néhány száz millióból létrehozható és működtethető lenne.