Egy kettős kereszt egy jelszó előtt: ha rákattintasz, láthatod az összes Twitter-bejegyzést, ami egy adott témába vág. Legkésőbb az Ice Bucket Challenge idején arról is mindenki hallott, hogy a hashtagek miképp képesek tömegmozgalmakat indukálni (hashtag-aktivizmus), és körülbelül a netadós tüntetések óta nálunk is egyre több a kettőskereszt a köztereken és a transzparenseken is. A magyar hashtag-kultúra azonban még csak éppen ébredezik, az első hazai politikai hashtag, amely érdemben hozzá is tett valamit az adott téma körüli diskurzushoz, talán a #kedveshirtv volt, amely alatt civilek „vallottak be” olyan dolgokat, amiért az őket kipécéző Hír TV lejárathatná őket.

Nyugaton azonban egy ideje már a politikai kultúra egyik meghatározó formája ez, az amerikai nyelvészek 2014-ben például egy hashtaget, a feketékkel szembeni megkülönböztetésekre reflektáló #BlackLivesMatter-t választották az év szavának. A hashtag-kultúra terjedése demokratikus jellegének és a részvétel egyszerűségének is köszönhető: sokkal jelentősebbnek érezhetjük a véleményünket egy aktuális témáról, ha a kapcsolódó szlogenre rákattintva egyből megjelenik további ezernyi így megjelölt poszt. Azonnal látszik pozíciónk, akár rögtön vitatkozhatunk ez ellentétes álláspontot képviselő idegenekkel, illetve mindenki által látható módon foglalhatunk állást valami mellett.

AFP / RIA Novosti / Alexandr Kryazhev

Ahol a véleménynyilvánítás ezen formája bevettnek számít, ott az aktuális témával kapcsolatos első hashtaget mindig több, erre reagáló követi, így vázolódnak fel az adott problémával kapcsolatos törésvonalak és legelterjedtebb vélemények. Az sem véletlen, hogy magukra valamit adó tüntetők ma már a tereken is a közös véleményt tömören jelző hashtagjeiket skandálják és mutatják a kamerába.

Nem vagyok Charlie

Az elmúlt napok legtöbbet látott hashtagje az újságírók körében különösen elterjedt #JeSuisCharlie (Charlie vagyok) volt, amely a Charlie Hebdo meggyilkolt karikaturistáival, illetve a szólásszabadság eszményével való szolidaritást fejezte ki, például nálunk is ezzel a szlogennel vonultak az áldozatokról megemlékezők.

A JeSuisCharlie-ra való reakcióként tűnt fel a #JeSuisAhmed hashtag, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy nem csak a merénylet elkövetői voltak muszlimok, de a lelőtt rendőrök egyike, Ahmed Meramet is. Ennek üzenete: az iszlám valódi arcát nem a szélsőségesek jelentik, inkább a belőle is gúnyt űző lapért meghalni „képes” arab rendőr, aki így a szólásszabadság hősének is tekinthető. „Nem Charlie vagyok, hanem Ahmed, a halott rendőr. Charlie kigúnyolta a hitemet és a kultúrámat, mégis az ehhez való jogát védelmezve haltam meg” – írta Dyab Abou Jahjah emberi jogi aktivista, az európai muszlim bevándorlók érdekeit védő Európai Arab Liga vezetője, üzenetét pedig több mint huszonötezren retweetelték, köztük nagy arányban muszlimok. Gyakran felbukkant itt a híres Voltaire-idézet: „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”.

A vérengzéstől elhatárolódó muszlimok a #NotInMyName (Nem az én nevemben) hashtaget is felfuttatták. Ezzel szállt szembe Dalia Mogahed amerikai muszlim szociológus, aki a „Je Suis Dalia”-üzenettel jelezte, hogy az az elgondolás is előítéletekről árulkodik, miszerint neki felelősséget kellene vállalnia más muszlimok tetteiért. Hatására mások is saját nevüket helyettesítették be a hashtagbe.

AFP / Paul Ellis

De népszerűvé vált a #JeNeSuisPasCharlie (Nem vagyok Charlie) is: az ide sorolt posztok bár elítélik a gyilkolást, azt hangsúlyozzák, hogy a megtámadt vicclap sokszor valóban rasszista és sértő volt a muszlimokkal és más csoportokkal szemben is, így nem kell szerzőire hősként tekinteni. Egy rövid időre a legnépszerűbb hashtag a #KillAllMuslims (Öljünk meg minden muszlimot!) lett: a félreértés elkerülése végett az ezt használók közül sokan éppen a feltámadó iszlámellenesség ellen akartak tiltakozni.

Ha engem lőttek volna le

Különösen nagy szerepet tölt be a hashtag-aktivizmus a közelmúlt afro-amerikai proteszt-mozgalmaiban. A rendőrök által lelőtt fegyvertelen fekete fiatalok mellett országszerte kiálló tömegtüntetések aligha jöhettek volna létre a Twitter segítsége nélkül, amely lehetővé tette, hogy központi szervezés és karizmatikus vezető nélkül is tömegek sorakozzanak fel az ügy mögé. „A feketék történetét mindig más mondta el helyettük: a közösségi média most lehetőséget ad nekik, hogy ők mondják el a saját történetüket” – nyilatkozta Deray McKesson, a fergusoni tüntetések egyik főszervezője.

A fergusoni eseményeket követő legemblematikusabb hashtag a #BlackLivesMatter (kb. A feketék élete számít) volt, ami a feketék elleni rendőri brutalitás és diszkrimináció ellen tiltakozott. Voltak, akik szerint szebben hangzik, hogy #AllLivesMatter, azaz Minden élet számít, ezt viszont az előbbi mozgalom követői ignoránsnak és rasszistának tartották. „Azt, hogy a feketék élete számít, azért szükséges kimondani, mert ebben az országban sokan másként gondolják, ahogy azt a sorozatos rendőri brutalitás mutatja. Azt hangoztatni, hogy minden élet számít, felesleges és érzéketlen dolog, amikor aránytalanul nagyobb a feketék elleni intézményesített erőszak” – írta a Huffington Post újságírója. „A fehérek az egyik pillanatban azt mondják, hogy #AllLives Matter, a másikban azt, hogy #KillAllMuslims” – írja valaki a közösségi oldalon. Nemrég egy iskolaigazgatónak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, amiért a „minden élet számít” szlogent használta.

A rendőrök által megfojtott Eric Garner utolsó szavaiból (Nem kapok levegőt!) lett az #IcantBreathe hashtag, amit élőben is tömegek skandáltak a feketék melletti tüntetéseken. Az #IfTheyGunnedMeDown (Ha engem lőttek volna le) hashtag alatt fekete fiatalok öltönyös, érettségi fotós, illetve fegyverrel, alkohollal vagy kapucnis pulóverben pózolós képeiket rakták egymás mellé és tették fel a kérdést: „Ha engem lőttek volna le, melyik kép jelent volna meg a médiában?”. A #CrimingWhileWhite (Fehérként bűnözni) alatt fehérek vallják be, hogy mi mindent tehettek meg büntetlenül, úgy mint pl. bolti lopás, de olyan posztoló is volt, akit ittas vezetés után a rendőr vitt el egy ATM-hez, hogy fel tudjon venni elég pénzt az óvadék kifizetéséhez.

AFP / Yasuyoshi Chiba

A Black Twitter, a közösségi oldal harcias, elszánt fekete aktivistáinak belterjes és anarchikus tömege egy ideje már fogalommá vált. Rendszerint több ezren fognak össze például azért, hogy Facebookra rasszista kommenteket író embereket kirúgjanak állásukból, illetve tömegesen szálltak rá nemrégiben a fekete kultúra „kisajátításával” vádolt fehér rapperre, Iggy Azaleára.

Igen, minden nő

Amikor a szűz ámokfutó, Elliot Rodger a szexuális frusztrációitól fűtve megölt 8 embert, hogy bosszút álljon a női nemen az elutasításokért, abban a világ politikusabb része nem egy elszigetelt elmebeteg akcióját látta, hanem a patriarchális társadalom nőkkel szembeni hozzáállásának logikus következményét. Ennek hatására alkották meg a férfiak a #NotAllMen, azaz „nem minden férfi ilyen” hashtaget, amire reakcióként jött a rendkívül sikeres #YesAllWomen, amely mindennapi történeteken keresztül hívja fel a figyelmet, hogy a nemi erőszak, szexizmus és a nőgyülölet megnyilvánulásai minden nőt érintenek. „Azt mondani, hogy van barátom, hatásosabb, mint azt mondani, hogy 'nem érdekelsz', mert a férfiak egymást jobban tisztelik, mint engem.” „A férfiak attól félnek, hogy a nők kinevetik őket. A nők attól félnek, hogy a férfiak megölik őket” – hangzik néhány az ide tartozó legnépszerűbb tweetek közül.

A hashtag-aktivizmust illető leggyakoribb kritika, hogy valójában pótcselekvés, amellyel az ismerőseink előtt tetszelgünk ahelyett, hogy ténylegesen tennénk valamit az adott ügyben: „önzetlenségnek álcázott nárcizmus”, ahogy a Vice újságírója fogalmazott. Erre a leglátványosabb példa az Ice Bucket Challenge volt, ahol a résztvevők választhattak, leöntik magukat jeges vízzel, vagy adományoznak száz dollárt egy amiotrófiás laterálszklerózis ellen küzdő egyesületnek: meglepő módon a legtöbben az előbbi mellett döntöttek.

Az ilyen „mozgalmakkal” az is a gond, hogy pár hónapon belül érdektelenségbe süppednek, amint az emberek (és a média) megunják az adott témát és új izgalmak után néznek, például nem csak jeges vízzel nem öntik már le magukat, de az ALS-ben szenvedőkkel sem törődik már senki. De a Boko Haram által elrabolt iskolás lányok – akikért a másik emblematikus hashtag-jótékonykodás, a #BringBackOurGirls indult – sem kerültek meg, a szervezet azóta is büntetlenül garázdálkodik, hiába csatlakozott a mozgalomhoz Michelle Obama vagy Salma Hayek is. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen tömegeket jótékonyságra bíró akciók mögött gyakran konkrét lehúzások állnak, például sosem derült ki, a Joseph Kony ugandai terroristavezér keresésére létrejött #StopKony programba befutott pénzek valójában hova is kerültek.

A fentebb leírt, újabb hashtag-kampányok azonban már nem is próbálnak közvetlen cselekvésre bírni, egyszerűen csak könnyű, gyors lehetőséget adnak arra, hogy megmutassuk, melyik oldalon állunk egy ideológiai konfliktusban, és ezt könnyen lekövethető módon hozzáillesszük virtuális identitásunkhoz, „brandünkhöz”. A politikai-társadalmi vélemény kimondásának egy módja, amely konkrétabb és személyre szabottabb, mint négyévente elmenni szavazni, messzebbre vezet, mint két ember előtt okoskodni a kocsmában, ugyanakkor erőfeszítést sem igényel. Ilyen módon elképzelhető, hogy ezen mozgalmak több tényleges változáshoz járulnak hozzá a világban, mint elődeik, egyszerűen csak a részvétel és a párbeszéd ösztönzésén keresztül.