Tankönyvek: a baj, hogy a tökéletessel kívánták elsöpörni a „sok régi vackot”
Ők ott sem voltak – sarkítva ez volt a vitatott történelem-tankönyv szerzőinek védekezése, amikor egy nemrég megrendezett szakmai vitán szembesültek a kritikai észrevételekkel. A múlt elferdítése persze nem csak az állami tankönyvekben érhető tetten: azt gyakran űzik a vezető politikusok is.
Az ELTE-konferenciáján a bonckés alá vett 9.-es kísérleti állami történelemkönyv vezetőszerkesztője, Kojanitz László és a társszerző Borhegyi Péter elmondta, hogy csak három hónap volt a megírásra. Szorította őket a kerettanterv, melyben kevesebb idő jut a korszakra, miközben a tanítandó anyag nem csökkent arányosan. Németh György, a méltán népszerű ókortörténész egyetemi tanár, társszerző ehhez hozzátette, hogy a tankönyvhöz tartozó, nagy botrányt kiváltó munkafüzetet nem ő írta, és nem is ismerte. A hibás térképeket nem ő rajzolta. Szemléltető ábrákat közölni pedig nem is akart, de ráparancsoltak, hát így sikerült.
A hallgató meg elgondolkodhatott. Vajon valóban úgy gondolták, hogy ez válasz? Komolyan gondolták, hogy a mintegy 4,6 milliárd forintos uniós támogatásból megvalósuló projekt tankönyveit, amiket máris több mint ezer iskolában használnak, mentegethetik így: „Hát nekünk kérem ez lett mondva, apró kis porszemek vagyunk”?
A kétes vállalás
Hibátlan tankönyv nincs, és olyan sem létezhet, melyben a szaktörténészek a maguk területén ne találnának szerintük hajmeresztő hibákat. Ez természetes. A Némethékkel szemben a vitában megfogalmazott tudósi kritika kizárólag néhány fejezetre (magyarság eredete, vándorlása) szorítkozott, és a vádak egy része túlzó és viszontvitatható volt, sőt akadt köztük igazságtalan is.
Nem igaz, hogy Németh és csapata holdkóros származási elméleteket hirdetne vagy tenne kötelezően megtanulandóvá: maga a tankönyv (eltekintve egy zavaros ábrától) ezzel ellentétben, éppen elítéli a tudománytalan nézeteket. (Más kérdés a munkafüzet, amire még visszatérünk.) Az igazi történelemszemléleti-szakmai választóvonal nem Németh, Kojanitz, Borhegyi és kritikusaik között húzódik, hanem a teremben ülő vitázók összessége, és egy másik csoport között, akiknek tankönyvíró nagykövetük Bánhegyi Ferenc.
A sok hiba tehát nem a probléma lényege, inkább annak mellékhatása. Az igazi baj az, hogy Némethék nem egy újabb tankönyvet akartak írni a sok mellé, vállalva annak esendőségét, hanem – teljesítve egy kétes állam tisztátalan politikai megrendelését – egy „tökéletessel” kívánták elsöpörni a „sok régi vackot”.
A májusi Új Köznevelésben Németh azt nyilatkozta, azért kezdett tankönyvírásba, mert „döbbenten tapasztalta”, hogy a közkézen forgó tankönyvekben „milyen sok szakmai tévedés található”. Itt a vitában most azt is hozzátette, korábban „súlyosan fertőző dolgok kerültek a gyerekek kezébe. A kislányom három év múlva ötödikes lesz, és ha ilyen könyveket adnak a kezébe, nem állok jót magamért”. A nyilatkozatban példaként azt említette, hogy van olyan kötet, „amelynek szerzője nem tudja, hogy nem volt 0. év, Krisztus után 1 előtt Krisztus előtt 1 volt”, a helyszínen pedig azzal borzolta a kedélyeket, hogy az egyik régi könyvben a consult vétójoggal ruházták fel.
Két macska
Nos, elgondolkodtató a messiási küldetéstudat, különösen azt látva, ami azután született. A legelterjedtebb régi középiskolai sorozatot, melyet Száray Miklós neve fémjelzett, valóban sok kritika érte, erről a vitában is szó volt. De Száray szerzőtársa volt a sorozatban ugyanaz a Kaposi József, aki most OFI főigazgatóként az állami konkurens kiadvány kiadója, Németh megbízója. És a „Száray” egy korábbi változatának munkafüzetszerzője, az újabbnak kiadói főszerkesztője volt ugyanaz a Kojanitz, aki a konkurens új sorozat vezetőszerkesztője.
Karinthy szavaival „álmomban két macska voltam és játszottam egymással”. A „Száray” mindenestre jelenleg is választható. De a tenyleg.com egy írása egy tankönyvi témát, a Bocskai-felkelést megvizsgálva kimutatta, hogy az új, kísérleti 10.-es tankönyv, illetve a még választható „Száray” korszerűtlenebb álláspontot képvisel, mint Bihari Péter régebbi könyve, vagy mint a Műszaki most fejlesztett Élő történelem című sorozata, melynek Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó a szerzője.
Ezt a sorozatot azonban, mint a vita utáni beszélgetés során kiderült, Németh professzor nem is ismerte, nem kizárt különben, hogy Bihariét sem. Németh tehát hamis ideológiát épített hiányos ismereteire, miközben azokkal működik együtt, akik az egyik „fertőző” sorozat munkatársai voltak. Társaival nem a minőségjavítás, hanem a rontás irányában hat azzal, hogy elfogadta a lehetetlen feltételeket, és letarolt jó néhány, meglehet, színvonalasabb kezdeményezést. Legitimálta továbbá azt a rendszert, mely – szétzúzva a szabad tankönyvpiacot – előre lehetetlenné teszi újabb jó kezdeményezések felbukkanását is.
A mostani vitán Németh már módosított hangvételén, de nem a politikamentesnek hitt politikai alapálláson – erről még lesz szó.
A vállalás következményei
Ebből a vállalásból erednek a könyv hibái, melyek közül csak a meghirdetett alapelvekbe látványosan ütközőkre utalunk itt röviden. (A konkrét példák itt olvashatók.) Mert az alapelv jó: igyekeztek olyan könyvet alkotni, mely nem szájba rág, hanem felfedeztet, a diákok aktivitására épít. Sajnos, mintha menet közben kapkodva erről elfeledkeztek volna.
Sok esetben még a dátumok sem tiszták; a szövegek, táblázatok, ábrák, képek esetében a szerzők rendre különféle módokon akaratlanul is maguk vetnek gáncsot a diákfeldolgozás elé. Ugyanez igaz a hozzá tartozó digitális tananyag és az internetes kutató feladatokra. Utóbbiak esetében meghökkentő, hogy a mai Irán politikai viszonyairól kérdez az egyik netes feladat, egy másik annak webes kiderítésére buzdít, hogy „kinek a tanításait követi a mai zsidó vallás: Jézusét, vagy a farizeusokét?” (Akikről a forrásszövegből megtudjuk, hogy „Jézus átlátott álnokságukon” és képmutatásukon.)
Nemcsak az a baj, hogy az utóbbi feladat megoldhatatlan, hogy egy zsidó diákot egyenesen sérthet is, a keresztényekben pedig előítéleteket erősíthet – nyilván a szerző szándékától függetlenül. De az is baj, hogy mindkét terület az interneten igen aktív szélsőjobbos aktivitás érdeklődésének középpontjában áll, oda „tanári kíséret” nélkül gyerekeket terelni felelőtlenség.
Beszéljünk végre a mérgekről is?
Alapvetően módszertani problémát vet fel a munkafüzet ominózus, novemberben botrányt kiváltó feladata is, mely a vitában szintén terítékre került. A feladathoz közölt hat szemelvény a finnugor rokonságról szól, ebből öt ellene, egy pedig mellette foglal állást. Az ellenző szerzők közül csak az egyik nyelvész, ő viszont álláspontjával a 19. század végén alul maradt a tudományos vitában. A többiek köztudottan dilettánsok, ketten (Bobula Ida és Kiszely István) a sumer-magyar és barguzini-petőfis honlapok sztárjai. Különös helyet foglal el ezek között a Trefort Ágoston miniszternek köztudottan tévesen tulajdonított kijelentés arról, hogy politikai okból elvárja a finnugor rokonság bizonyítását. E rokonság egyetlen őszinte híve egy 18. századi szerző, aki naiv érvekkel operál.
A vitában szót kért Herber Attila, aki bátran magára vállalta az szerzőséget, kijelentve, tudta, hogy az idézett szövegek komolytalanok, de azokat órai feldolgozási alapanyagnak szánta. A védekezésének lényege ugyanaz volt, mint az OFI novemberi magyarázata: e szerint a feladat célja elősegíteni „a forráskritikai érzéket”, hogy a diákok „meg tudják különböztetni a tudományos és áltudományos nézeteket”, és hogy „felkészíti a tanulókat a megnövekedett információáradatból eredő új kihívásokra”. Erre azonban a feladat nem alkalmas.
Az ugyanis csak lényegtelen jellemzők alapján, értékmentesen csoportosíttatta a diákokkal a szövegeket, aminek semmi köze a forráskritikához. Olyan, mintha kémiából azt a feladatot adnánk: „Csoportosítsd a vitaminokat az alábbi kategóriák szerint: fehér, könnyű, folyékony. A csoportosítandó vitaminok pedig: arzén, cián, higany." Mondhatnánk persze: örömteli, hogy egy feladat végre nem hallgatja el a mérgeket, hanem bátran beszél róluk, fejlesztve a méregfelismerést. De hazudnánk. Hisz a megoldás után az marad meg, hogy a higany vitamin.
Ebben a feladatban ugyanis csak a finnugor nyelvrokonságot valló szerzőről olvasható, hogy hozzá nem értő (a pártolókról nem, pedig ez rájuk hatványozottan igaz). Itt csak a finnugor rokonításról olvasható, hogy politikai motivációi vannak (ami nem igaz), a habókos sumer rokonítókról viszont nem (pedig az ő esetükben nagyon is igaz lenne).
Most akkor légüres térben élünk, vagy nem?
Németh professzor a vitában élénken gesztikulálva kiabálta a közönségnek: „Nem légüres térben élünk… Van egy könyvesbolt, a Szkítia, ott egy teljes polc a magyarok etruszk eredetéről szól, egy másik polc a hun eredetről… Egy tankönyvnek ezekre reflektálnia kell.”
Mintha ott a teremben nem tudta volna ezt mindenki, magától is. Viszont a professzor úr nem említette, hogy korántsem a magánkönyvesbolt-hálózat terjeszti leghatékonyabban a múltbolondériákat. Ennél nagyobb nyilvánosságot érnek el a kormányközeli EchoTV történelmi ezotéria-műsorai, melynek tulajdonosa köztudomásúan a Békemenetek fő szervezője és szponzora. Sőt maga az az állam is közvetlenül vállal tévtanterjesztő szerepet, amely most monopolizálta a tankönyvkiadást, a tankönyvpiacot és az iskolákat. Vagyis Némethék megbízója. Így például a Duna TV-n a könyvesboltok közönségénél nagyobb tömeg „tájékozódhat” ilyesfajta nézetekről a Hagyaték, az Agora és nyilván más műsorokból is.
A legjelentősebb múltdelirálókat, így Bakay Kornélt és Szaniszló Ferencet ki is tüntette az új tankönyvek kiadója, és miközben a piacról leparancsolták a nívós versenytársakat, ott maradhattak a Bakay-vonalat képviselő Bánhegyi Ferenc könyvei.
De egy ízben a kultuszminiszteri rangú államtitkár vonta kétségbe nyilvánosan a finnugor nyelvrokonságot, keverve különben genetikát és nyelvet. Egy akkor még miniszter (ma jegybankelnök) beszélt piros fenékpöttyökkel megpecsételt japán-magyar rokonságról. A házelnök arról szónokolt, hogy Mohácsról a bankárok tehettek, kormánypárti képviselő ünnepi beszéde állíthatta minden következmény nélkül azt, hogy egyenesen a zsidó Rothschildok álltak az 1848–49-es császári-cári erők mögött. Sőt maga a miniszterelnök is mániákusan rokonítja a magyarokat a hunokkal, legutóbb a kazahokkal is.
Született itt egy Alaptörvény is, amelynek díszkiadásában egy történész a magyarok „keleti genetikus rokonainak” nevezi a tatárokat, törököket, az Alaptörvényt bevezető Hitvallás pedig felelősséghárító és történetietlen kinyilatkoztatást tesz a magyar 20. századról, amit azután államilag irányított „történelmi” kutatóintézetekbe építettek, illetve bronzba öntöttek a Szabadság téren.
Vagyis a kérdés az, hogy Németh professzor tud-e arról, hogy nem a Szkítia könyvesbolt, hanem az ő kiadójának tulajdonosa, a magyar állam áll a történelmi elhülyítés élén? Vajon ismeri-e a történelmi kerettantervet, melynek alapján az ő könyvének folytatása születik, és tudja-e, milyen 20. századi narrációt vetít ez előre? Vagy netán légüres térben él?
Azt különben el kell ismerni, hogy Németh egy fél mondat erejéig most már őszintén sajnálta, hogy a Mozaik kiadó könyveit letarolta az állam (az övével). Sőt végig buzgón bólogatott, mikor valaki a tankönyvpiac felszámolását szidta. Ebből bárki kiolvashatta, hogy mennyire nem ért egyet azzal. Csak hát. A bólogatás keltette szellőből ugyan vihar is keletkezhet – valahol a másik féltekén, a pillangóhatás elmélete szerint. De itt, ebben az országban a jelentős, befolyásos értelmiségiek ilyen némán „kritikus” bólogatásaiból áll össze a szélcsend. Ebből épült a Kádár-rendszer is, csak éppen akkor itt voltak az oroszok. A történészek jelentős része – tisztelet a jelentős kivételeknek, akiknek nevében többen szóltak az Oktatási Hálózat emlékezetes vitáján – csendben végigbólogatta az összes kritikát, mely a történelemtudományi, örökségvédelmi és oktatási intézményrendszer szétverését kísérte.
Németh csak finoman utalva a tankönyvpiaci tarolásra kijelentette: „ez most így van, hozzuk ki a legjobbat”. Igazi, klasszikus Kádár-kori mondat, szinte bármilyen körülmények között lehet ismételgetni, és közben fokozatosan hátrálni. Meg, ha már így alakult, menet közben egyes állami megbízásokat elvállalni azért. Nagy kérdés, mit kell tennie a kormányzatnak a múlttal, az oktatással és a történészekkel, hogy már maguk a mondogatók is kínosnak érezzék?
Ha csak annyi a tudományunk, hogy „ez most így van”, akkor persze így is marad. És csak egyre ilyenebb lesz.
A szerző történelemtanár, a Tényleg blog gazdája. Az írás kibővített változatát a Ténylegen olvashatják.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
