A harmadik Orbán-kormány ott folytatja, ahol a második 2012-ben a diáktüntetéseket követően abbahagyta, csak most azt akarja megszabni, hogy milyen egyetemi, főiskolai szakokat ne válasszanak a diákok. Továbbra sem mutat be a kormány valódi koncepciót, megint nincs igazi egyeztetés, és a kormány precedens módon ír felül – ezúttal akkreditációs – szabályokat. Ehhez képest csinálhatná azt is, hogy megvonja az állami finanszírozást az érintett szakoktól, és az ügyet rábízza piacra.

Cikkünkben megkíséreljük a felsőoktatási rendszer módosításának két fő elemét szakmai szempontból elemezni: azt, hogy mit tervez a kormány a felsőoktatási képzési struktúrával és hogyan alakítaná át az egyetemi irányítást. Pedig lehet, nem is az a fő kérdés, hogy szóban forgó döntések szakmailag mennyire megalapozottak, sokkal inkább az: miből gondolja a kormány, hogy az egyes családoknál jobban tudja, a gyermekük számára mi a legjobb képzési út.

Mi történik a szakokkal?

A kormány az új felsőoktatási képzésijegyzék-tervezet tárgyalásával több alapszak megszüntetésére, illetve más alapszakba való beolvasztására tett javaslatot. Ezen elképzeléseknek egy része kiszivárgásuk után röviddel el is olvadt az egyetemi népharagtól félve (a nemzetközi tanulmányok és az ipari termék- és formatervező szakok az eredeti terv ellenére megmaradnak alapszakként), a többi javaslat esetében a kormány elszántabbnak látszik (társadalmi tudományok, műszaki menedzser képzés, ez utóbbiból csak mesterképzés lenne). Mások esetében az érintetteknek még nem volt is idejük, hogy hallassák hangjukat (filmelmélet, kulturális antropológia, dramaturgia stb.).

Palkovics László és Balog Zoltán

MTI / Kovács Tamás

Palkovics László felsőoktatási államtitkár látható gondban volt azzal, hogy szakmai indokokkal alátámassza a kiszemelt szakok kigyomlálását: hol a szak iránti fizetőképes kereslet, hol a diploma piacképessége, hol a szakon végzettek piaci alkalmazkodóképessége cáfolja a döntések indokoltságát. A koncepció a Diplomás Pályakövető Rendszert nevezi meg döntésmegalapozó forrásnak, aminek segítségével elég jó trendeket lehet kiolvasni a felsőoktatás egészére vonatkozóan, de egyes szakok tekintetében csak olyan kis elemszámú adattal lehet dolgozni, hogy az már nem tekinthető mérvadónak. (Ez az egyetlen utánkövető adatbázis, amivel képet lehet kapni a friss diplomások elhelyezkedéséről, de az önkéntes kérdőívet a fiatalok maximum 20%-a küldi vissza.) Ebből levonni következtetéseket egy-egy alapszak létére és szükségességére vonatkozóan hiba.

Bár a kormány a „10 éve működő bolognai rendszer” felülvizsgálatára hivatkozik, az ezzel kapcsolatos lényegi problémákat egyáltalán nem kezeli, és rosszul nyúl a felsőoktatás tömegesedésével járó évtizedes jelenséghez, a „szakburjánzáshoz” is. Az kétségtelen, hogy tanszékek, tanszéki csoportok, karok számos olyan képzést indítottak be az elmúlt évtizedekben, melyek indokoltsága megkérdőjelezhető volt. Vagy azért, mert ugyanannak az egyetemnek az érintett tudományos kara már kínált hasonló képzést, és jobb lett volna, ha érvényesül a „cipőt a cipőboltból"-elv, és azonos vagy nagymértékben azonos képzéseket intézményen belül összevonnak.

Indokként felmerülhetett valóban az is, hogy egy-egy szaknak megkérdőjelezhető az akadémiai univerzumban való jelenléte. De ez utóbbinál korántsem a diverzifikált egyetemi kimeneti utakat kínáló társadalmi tudományok alapszakra kell gondolni (vagy más hasonló szakra, melyet most a kormány kipécézett magának), hanem például olyanra, mint a menedzserasszisztensi képzés, melynek az akadémiai kínálatban való jelenléte valóban necces. Még az is indokolt lett volna, hogy amire kevesen jelentkeznek, azoknak a szakoknak a megszüntetését mérlegre teszik, bekötik más szakirány képzésébe, vagy nem indítják minden évben. De a tervezet ezt sem igazolja vissza.

Miközben a kormány „bolognai anomáliákra” hivatkozott, egyes szakok esetében (pszichológia, nemzetközi tanulmányok) a nemzetközi átjárhatóságot is kockára tette a képzés szerkezetének tervezett megváltoztatásával. A Bolognai Képzési Rendszer (3+2+3 éves alap-, mester- és doktori képzés) lényege a hallgatók nagyfokú mobilitása, a képzés rendkívüli rugalmassága. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy BSc-diplomával külföldön is lehessen MSc-szakot végezni, hanem azt is, hogy olyan alapszakok legyenek, melyek széles körű tudást alapoznak meg, amelynek segítségével sokfelé lehet a későbbiekben specializálódni, és ha valaki menetközben meggondolja magát, akkor váltania ne csak úgy lehessen, hogy mindent az elejéről kell kezdenie. Nagyjából ezt fedi az angolszász területen meghonosodott moduláris struktúra, melyben az egyén a saját képességeihez, tehetségéhez igazíthatja az egyetemi képzési ajánlatot. Magyarországon a múlt rendszerből megörökölt zárt – csőhőz hasonlítható – képzési utak vannak, az eltanácsoltaknak és a kedvüket vesztetteknek nem ajánlanak menekülési útvonalat, oldalirányban a rendszer zárt – ezt óriási szakmai munka, nagy intellektuális kihívás lenne feltörni. Ebbe az utcába a kormány láthatólag bele se megy.

Kétségtelen, hogy a bolognai rendszer gyors bevezetése Magyar Bálint minisztersége idején nem egy esetben elhibázott volt, és belső ellenállást szült (sok helyütt az alapképzésbe sűrítették be az ötéves képzés anyagát, nehogy egyes műhelyek léte megkérdőjeleződjék) – de nem néz ki úgy, hogy a mostani lépéssel ezeket a problémákat küszöbölnék ki.

Mi történik az egyetemi irányítással?

A második Orbán-kormány hatalomra kerülése után megbomlott a finom egyensúly az egyetemi irányításban. Némely, a közszféra és a magánszféra együttműködésében (PPP) megvalósuló egyetemi beruházás valóban felvetette annak igényét, hogy az állam jobban odafigyeljen az egyetemek gazdálkodására. Ezzel a lendülettel érkeztek a megbízott gazdasági főigazgatók, a  későbbi kancellárok elődei az egyetemekhez. Az állam ezzel nem állt le. Totális rendrakást hirdetett, és beleszólt a szabad rektorválasztásba is, Debrecenben például nem az egyetem jelöltje lett a rektor. A szabad rektorválasztás visszaadására tett volna javaslatot a területet Hoffmann Rózsától megöröklő Klinghammer István vezette felsőoktatási államtitkárság.

Az jól látszott, hogy a kormány által delegált gazdasági főigazgató és a rektor között előforduló, az egyetemi gazdálkodást érintő konfliktusokat az illetékes tárca nem tudja kezelni, és szükség lehet egy olyan „fellebbviteli fórumra”, amely ilyen esetekben felléphet. Ez az igény még erősebb lett a kancellár rendszerbe illesztésével. Ez a testület lett most a konzisztórium, amely jóval szélesebb jogköröket kaphat, mint ami a megbomlott egyensúly visszaállításához szükséges lenne. A javaslat súlyos hibája, hogy a konzisztórium beleszólhat a rektorválasztásba (a pályázati kiírás tartalmába), és hogy gyakorlatilag minden stratégiai kérdésben vétójoga van. (A testület öttagú lesz, az egyetlen „független” a rektor lesz benne, a hallgatók nem kapnak képviseletet.) Mint ahogy azt Parragh László, a Magyar Ipari- és Kereskedelmi Kamara elnöke jelezte, a konzisztóriumban „tanult és tapasztalt gazdasági szakértők” a piac képviseletében vesznek majd részt. Ezzel gyakorlatilag a sokat szidott, Magyar Bálint-féle gazdasági tanácsot rehabilitálnák, amellyel kapcsolatban szintén az volt az egyik fenntartás, hogy nem voltak összeférhetetlenségi szabályok. Kis fantáziával el lehet képzelni, hogy milyen visszaélésekre ad lehetőséget, ha egy orvosi egyetem konzisztóriumában olyan cégek vezetői kerülnek, akik egyébként gyógyszer-, vagy orvosiműszer-beszállítói az adott intézménynek.

A hallgatói önkormányzatok jogai is súlyosan sérülnek. Noha a HÖK-ös köztisztviselők újraválaszthatóságát jogosan korlátozzák (van olyan HÖK-elnök, aki  már évtizede tölti be a pozícióját), az visszatetsző, hogy például a képzési és kutatási feladatok tervezésében és ellenőrzésében nem hallathatja hangját a hallgatói képviselet – így az oktatói munka ellenőrzése is kiüresedik.”Ez egy kicsit van hátrébb, mint a nyolcvanas évek" – írta blogján Fábri György, az ELTE volt rektorhelyettese. Ehhez képest megdöbbentő, hogy Gulyás Tibor, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) elnöke üdvözölte a jogszabálytervezetet. (A cikk megjelenése után jött a helyesbítés: Gulyás szerint nem az egész tervezetet, hanem csak azon pontjait üdvözölte  melyeket a Felsőoktatási Kerekasztalt tárgyalt és befogadott, valamint, amiket előzetesen egyeztettek és az előterjesztés már tartalmazza. Azt, hogy a hallgatói képviselet jogai súlyosan sérülnek, hangosan szóvá tette az ülésen. A szerkesztőséghez eljuttatott levelében Gulyás azt is kifejti, hogy az azóta eltelt mintegy egy nap után biztató jeleit látja annak, hogy ezek a jogok ne sérüljenek. - szerk.)

A helyi HÖK-ök ezt feltehetően nem fogják ennyiben hagyni.