„Soha nem értettek volna egyet Orbán Viktorral” – Milyenek az igazi kereszténydemokraták?
Miért elfogadhatatlan egy német kereszténydemokrata számára, hogy Orbán Viktor Kínáért és Oroszországért rajong, és nacionalista alapokon támadja az Európai Uniót? Miért ilyen befogadó Angela Merkel a menekültekkel szemben? Jan-Werner Müller eszmetörténészt, az amerikai Princeton Egyetem professzorát kérdeztük a háború utáni Európa legnagyobb néppártjáról, az európai integrációról, valamint az illiberalizmus és a kereszténydemokrácia viszonyáról.
hvg.hu: Mitől kereszténydemokrata egy párt?
Jan-Werner Müller: A huszadik században a kereszténydemokraták a politikai spektrum közepén helyezkedtek el, és gyakran mediátor szerepet játszottak a bal- és a jobboldal, valamint a társadalom különféle csoportjai között. Mindig is fontos volt számukra a politikai pluralizmus, a társadalom mibenlétének organikus felfogása (benne a család kiemelt szerepével), valamint a társadalmi csoportok közötti szolidaritás, ami a tőkés és a munkás osztály közötti harmóniát is megcélozta.
Antiliberálisként fogták fel magukat, mivel ellenezték a materializmust és az individualizmust, melyek szerintük a liberalizmus legfőbb megkülönböztető ismérvei. De ugyanígy ellene voltak a nacionalizmusnak és a tradicionális konzervativizmusnak is. A második világháborút követő időszakban leginkább azért lehettek annyira sikeresek Nyugat-Európában, mert a kereszténydemokraták voltak a legprominensebb antikommunista párt a hidegháború idején, a hagyományos jobboldalt ugyanis szalonképtelenné tette a fasizmus.
Az is erősítette a pozíciójukat, hogy a század közepének politikai katasztrófái után az emberek biztos morális alapokat kezdtek keresni az életükben, ami a kereszténység reneszánszához vezetett. A kereszténydemokraták ezek miatt rendkívül fontos szerepet játszottak a negyvenes-ötvenes években a háború utáni Európa felépítésében, és az európai integráció előmozdításában.
hvg.hu: Azt mondja, antiliberálisként fogták fel magukat. Adódik a kérdés, ha a kereszténydemokraták így tekintettek magukra, akkor miért akad most ki mindenki azon, hogy Orbán Viktor meg illiberális demokráciát akar? Nem mondhatja Orbán egyszerűen azt, hogy ő az illiberális demokráciájával csak visszanyúl a kereszténydemokrata gyökerekhez?
J-W. M.: Ez egy nagyon fontos kérdés. A kereszténydemokraták antiliberalizmusa ugyanis nem a politikai intézmények ellen irányult: a huszadik század közepét követően a kereszténydemokraták nem hagytak kétséget afelől, hogy az emberi jogok és a demokrácia pártján állnak, és különösen fontos nekik a fékek és ellensúlyok rendszere, hiszen mindig pluralisták voltak, és ellenezték a hatalom túlzott koncentrációját. Elutasították azt az autoriter politikai katolicizmust is, amely olyan politikus neve fémjelzett, mint Franco.
Az antiliberalizmus számukra a liberális demokrácia filozófiai alapjait érintette: spirituális igazolást kerestek a liberális demokrácia számára, és ezt olyan gondolati rendszeren keresztül tették, mint a perszonalizmus, amely az individualizmussal szemben az emberben meglévő spiritualitásra helyezte a hangsúlyt. Soha nem értettek volna egyet Orbán Viktorral abban, ahogy Kínáért és Oroszországért rajong, és rosszallóan nézték volna azt is, ahogy Orbán az elmúlt öt évben a hatalmát központosította. És azt a fajta nacionalizmust is elítélték volna, amellyel az Európai Unióra támad.
hvg.hu: Németországban azt látjuk, hogy az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) egyre gyengébb eredményeket ér el a választásokon, miközben Angela Merkel Kereszténydemokrata Uniója (CDU) még mindig van annyira erős, hogy nyugodt szívvel nevezhessük néppártnak. Miért van ez? Képesek lesznek vajon a jövőben is tartani ezt az erős pozíciót?
J-W. M.: A kereszténydemokrata pártok hanyatlanak, ez elég jól látszik Európában. Elég azokra az országokra gondolni, ahol a kereszténydemokraták sokkal dominánsabbak voltak, vagy több időt töltöttek kormányon, mint Németországban, például Hollandia és Olaszország. 2009-ben a CDU is történelme leggyengébb eredményét érte el. Négy évvel később véleményem szerint kivételes választás volt: az akkori győzelem inkább köszönhető Angela Merkel személyének, mint a párt vonzerejének. Ráadásul azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy amennyiben az SPD úgy döntene, hogy koalícióra lép a Bundestagban képviselt többi baloldali párttal (a radikális baloldali Die Linkével és a zöldekkel – a szerk.), amit elméletileg megtehetne, akkor a CDU bukná a kormányzást. Szóval ez is arra példa, hogy a kereszténydemokraták már nem annyira megkerülhetetlen tényezői a politikai életnek, mint amennyire a hidegháború alatt voltak.
hvg.hu: Sheri Berman, az európai szociáldemokrácia egyik legnevesebb kutatója pár éve azt mondta, a CDU a keresztény gyökerei miatt mindig is fontosnak tartotta a sebezhető társadalmi csoportok védelmét, ezért a szocdem választók a kereszténydemokraták harmadik utas liberalizálódásának hatására hajlamosak lehetnek átpártolni akár hozzájuk is.
J-W. M.: Az igaz, hogy a CDU-nál mindig is megfigyelhető volt valamelyest a baloldali gondolkodás. Ezt részben azokra a katolikus szociális doktrínákra lehet visszavezetni, amelyeket az egyház a 19. században fogalmazott meg, ettől remélve, hogy visszaszorítja a szocializmus térnyerését. Valamilyen szinten ennek köszönhető az is, hogy a brit toryk Margaret Thatcher bukása után, a kilencvenes évek elején egy rövid ideig flörtöltek a kereszténydemokráciával, de végül úgy döntöttek, ez az ő ízlésüknek túlságosan baloldali, túlságosan Európa-barát, és túl nagy hangsúlyt fektet az organikus társadalomértelmezésre, ahelyett, hogy individualista lenne, akár csak a britek.
Ugyanakkor szerintem ez a katolikus-szociális komponens az elmúlt években eléggé meggyengült. Merkel 2005-ben egy teljesen neoliberális programmal kampányolt, de mivel ez a program csak arra volt elég, hogy egy hajszálnyival több szavazatot szerezzen, mint a szociáldemokraták, azt a politikai döntést hozta, hogy a centrum felé mozdul. Ennek köszönhető, hogy a későbbiekben még a minimálbér bevezetését is hajlandó volt elfogadni. Ezzel egyidejűleg az uniós kontextusban olyan programmal álltak elő a kereszténydemokraták, amely a protestáns ordoliberalizmusban gyökeredzik.
Jan-Werner Müller a Princeton Egyetemen oktat politikaelméletet és eszmetörténetet. Rendszeresen publikál a The Guardianben az Európai Unióról, az új tagállamok demokratikus berendezkedéséről és a populista pártokról. 2011-ben jelent meg a 21. századi Európa politikai gondolkodásáról szóló könyve. Legfrissebb kötetének címe: Ahol Európa véget ér. Magyarország, Brüsszel és az Európai demokrácia sorsa.
Ez nagy vonalakban a neoliberalizmus német kiadásának tekinthető, amely erős beleszólást ad az államnak, hogy biztosítsa a valós piaci versenyt, de nem támogatja a jóléti államot. Míg a korai, negyvenes-ötvenes években sokkal inkább megvolt az egyensúly a protestáns liberalizmus és a katolikus, sokkal korporatistább szociális megközelítés között, az utóbbi idővel teljesen eltűnt a CDU európai integrációról szóló gondolkodásából. Ma már az ordoliberalizmus a domináns. (Az ordo-liberalizmus a latin ordo (németül Ordnung: rend) szóból származik. Rendről beszél Orbán is, csak nem társíthatja az általa gyűlöletszóként használt liberalizmussal, pedig az állam feladatai tekintetében – a jogi, technikai, társadalmi, erkölcsi és a kulturális piaci keretek megteremtése – hasonlóan gondolkodik, mint az ordo-liberalizmus – a szerk.)
hvg.hu: A CDU-nak van egy testvérpártja, a bajor Keresztényszociális Unió, amely egy csomó kérdésben sokkal radikálisabb Merkel pártjánál. A menekültkérdésben például Horst Seehofer bajor miniszterelnök vagy az Európai Néppárt (EPP) CSU-s elnöke, Manfred Weber több megértést mutatott Orbán Viktor menekültpolitikája iránt. Miért megengedőbb a CSU Orbánnal, mint Merkelék?
J-W. M.: Hagyományosan a CSU valamivel „szociálisabb”, mint a CDU, amikor viszont morális kérdésekről vagy a jogállamiságról van szó, a CDU-tól jobbra helyezkedik el. Szerintem a CSU politikusai – és itt hangsúlyoznám, hogy hibásan – azt gondolják, hogy Orbán modellértékkel bírhat arra nézve, hogy milyennek kell lennie egy igazi kereszténydemokratának, aki megvédi a keresztény értékeket, például a család szentségét. Azt se fogták fel, hogy a magyar helyzet túlmutat a pártpolitikán.
Azt gondolják, hogy az egész európai baloldal azért pécézte ki magának Orbánt, mert jobboldali, nem pedig azért, mert megsért egy csomó olyan alapvető európai értéket, amelyet a demokratikus jobb- és baloldalnak is védenie kellene. Végül pedig gyakran hallom vissza azt is kereszténydemokratáktól, hogy egyszerűen félnek attól, hogy elveszítik a Fidesz-szavazatokat az Európai Parlamentben. De ez nagyon rövid távú gondolkodásra vall.
hvg.hu: Az Európai Parlamentben az Európai Néppárt (EPP) alkotja a legnagyobb frakciót, a pártcsalád tagjai között sok kereszténydemokrata párt is van. Mekkora ezeknek a hatása az EU működésére?
J-W. M.: Mint azt korábban említettem, az európai integráció mérnökei eredetileg a kereszténydemokraták voltak. Főképp a katolikusok érezték úgy a 19. századtól kezdve, hogy a nemzetállam egy ellenséges erő, amely el akarja őket nyomni, vagy legalábbis megkérdőjelezi a nemzethez való lojalitásukat. Ezért vonzódtak a kereszténydemokraták a többi pártnál jobban a szupranacionális, nemzeteken átívelő struktúrákhoz. Az őket támogató főbb választói csoportok – a középosztály, a vállalkozók és a földművesek – is inkább az európai integráció haszonélvezőihez tartoztak.
Az elmúlt években viszont azt láttuk, hogy rendre gyengültek a kereszténydemokrata pártok, ezzel együtt pedig az európai integrációba vetett hitük is feltűnően eltünedezett. Az EPP egy hatalmas, heterogén csoportosulás, amelyben sok nacionalistát is találunk. Szóval annak ellenére, hogy az EPP a legerősebb frakció az Európai Parlamentben, továbbá a legerősebb európai politikusok, valamint az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsának elnöke mind kereszténydemokraták, nem érzem úgy, hogy pozíciójukból adódóan lenne valami ambiciózus tervük arra, hogy előmozdítsák a továbbiakban is az európai integrációt.
hvg.hu: Az elmúlt hetekben Angela Merkel leginkább azzal szerepelt a hírekben, hogy megnyitotta a német határt a menekültek előtt, és a kritikákra is azt mondta, hogy ha el kell kezdenünk elnézést kérni azért, mert szükséghelyzetben a barátságos arcunkat mutatjuk, akkor az nem az én országom. Egy ilyen erős erkölcsi kiállás mennyire jellemző a kereszténydemokrata gondolkodásra?
J-W. M.: A menekültekkel való bánásmód megértéséhez a kereszténydemokrata antinacionalizmus a kiindulópont, amely, mint az előbb említettem, az európai integrációban manifesztálódott. Ám az Európai Közösség leginkább egy keresztény klub volt, amely az istentelen, materialista keleti kommunizmus térnyerésére kívánt választ adni. Semmi köze nem volt a mostanában emlegetett befogadás politikájához, az úgynevezett Willkommenskulturhoz. A kilencvenes években a kereszténydemokraták még azt se voltak hajlandók elfogadni, hogy a „vendégmunkások” Németországban maradjanak. Vezető kereszténydemokrata politikusok arról beszéltek, hogy Németország „nem bevándorlóország”, Helmut Kohl kancellár pedig a nyolcvanas években még azt tervezte, hogy az országban élő törököknek legalább a felét visszaküldi Törökországba.
Azóta viszont alaposan megváltozott a német mentalitás, és ezzel együtt a CDU. A vezetők is lecserélődtek. Kohl egyik fia például egy török nőt vett feleségül. Ha a pártpolitikai részét nézzük, akkor azt kell látnunk, hogy Merkelt nem hagyhatja hidegen, hogy adott esetben a zöldekre lehetséges koalíciós partnerként tekintsen. Részben emiatt változott az energiapolitika (pl. kivezetik az atomerőműveket – a szerk.), valamint a bevándorlási és állampolgársági politika Németországban (a hírek szerint a CDU egy új bevándorlási törvény elfogadásán is gondolkozik – a szerk.).
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
