Ceglédi: Én kifejezetten veszélyeztetni szeretném az olimpiai szereplést

Aczél Endrétől Gyárfás Tamáson át Gyurácz Ferencig széles és színes a paletta, melynek tagjai a sportsikerekkel érvelve relativizálják Kiss László rémtettét. Abban ugyan különböznek az egyes hozzászólók, hogy áldozati oldalon a lekurvázást miként kombinálják a lekomcsizással, de hogy Kiss László nélkül lassabban úsztak volna a világ medencéiben az elmúlt évtizedekben fecskenadrágos, illetve (ami Kiss előéletét tekintve a nagyobb baj) úszódresszes honfitársaink, az mindig elhangzik.

Pedig akkor mi a búbánatos lószerszám lett volna, hm? Tegyük egy kicsit félre a stadionoknál csúcsra járatott érvet, miszerint az élsport hatására lesz egészségesebb a nemzet. A (szocialista időszakban biztosan) szétdoppingolt úszó meg a mai, tippmix-mágus focista által mutatott példánál vannak „picit” hatékonyabb elérési útjai annak, hogy egy társadalom tagjai jobb egészségi-fizikai állapotban legyenek. Talán hallottak már páran az úgynevezett egészségügyről, na, az például egészen katasztrofális állapotban van Magyarországon, lassan megérjük, hogy valaki előbb kap jegyet a budapesti olimpia nyitóünnepségére, mint időpontot egy csípőprotézis beültetésére. Pedig az állam elsődleges feladatai között pirossal aláhúzva szerepel, hogy polgárai ne haljanak bele olyan betegségekbe, amelyekkel a szomszéd ország lakói még 20-30 évig is eléldegélnek. Az meg nem, hogy nekünk kell nyerni pillangóban, vagy hogy hat arany alatt vége a világnak.

Nemzetstratégiai cél tehát egyáltalán nem indokolja, hogy átlépjünk olyan apró-cseprő dolgokon, mint a gyerekek bántalmazása, zaklatása, megalázása. Nincs olyan fals mérleg, amelynek az egyik serpenyőjében Kiss László áll a megnyert aranyérmekkel (meg a bekészített ecetes vízzel), a másikban meg az uszodai bántalmazások áldozatai, és nem az utóbbit hozzuk ki súlyosabbnak. Ha pedig így van, akkor most húzzunk egy vonalat.

Legyen az, hogy a következő két olimpia nem számít. Mondjuk azt, hogy az idei, riói szereplést, meg a következő, tokiói viadalt nem számoljuk bele a Kádár-korszak örökségeként itt maradt hülye önigazolásba, miszerint kicsi, de sportnemzet a miénk, egy főre jutó érmek meg hasonlók. Nyeljük be az alábbiakban javasoltakból következő, szükségszerű visszaesést, mint egyszeri déli ültetvényes a kieső gyapothozamot a rabszolga-felszabadítás utáni években. Mondjuk azt, hogy mostantól ember módjára viselkedik minden edző (halkan mondom: mint egy jó pedagógus), és nincsenek a múltnak olyan bűnei zaklatás-bántalmazás témakörben, melyeket megpróbálunk a sporteredményekre hivatkozva mentegetni.

Lehet, hogy nem javítanak majd egyéni csúcsot olyan gyakran azok a gyerekek, akiket nem aláznak meg, nem vernek meg, nem zaklatnak. Csak hogy világos legyen, nem a semmiről vagy feltételezésekről írok: az UNICEF két évvel ezelőtti felmérésében a 18 év alatt korban  versenyszerűen sportolók 39 százaléka számolt be elszenvedett fizikai erőszakról, és 31 százalékuk szexuális zaklatásról. Ha legközelebb egy verseny eredményhirdetését nézzük, gondoljunk arra, hogy a dobogón álló három fiatalból legalább egyet szexuálisan zaklattak, illetve verték, míg idáig eljutott. Úgyhogy mondhatnánk esetleg azt, hogy ezt soha többé ne engedjük senkinek. Nincs többé érzelmi bántalmazás (a megkérdezettek háromnegyede számolt be róla), se megalázó beavatási szertartások (minden hetedik gyerek tapasztalta). És lehet, hangsúlyozom, lehet, hogy ezt követően a korábban ilyen eszközöket preferáló edzők, pontosabban a (szó szerint) kezük alatt lévő tanítványok teljesítménye visszaesik.

Talán lassabban úsznak majd, ha nem kell attól félniük, hogy az utolsónak beérőt megverik.

Talán lemaradunk más nemzetekhez képest a következő olimpián, ahogy talán lemaradtunk volna akkor is, ha Kiss Lászlót évtizedekkel ezelőtt, örökre kitiltják az uszodákból.

De megérné. A civilizáció fokmérője nem az okostelefon meg a szuvidolt hobbitlapocka, egy nemzet nem attól lesz öntudatos, hogy a trafik elé is odakeni, hogy „nemzeti”, és a polgári Magyarország sem úgy keletkezik, hogy Balog Zoltán odakacsint a színpadról G. Fodor Gábornak, hogy de, de, mégis. Büszke, polgári, civilizált nemzet azáltal jön létre, hogy felelősséget vállal a polgáraiért. Nem Pink Floyd-zenére tömi őket a húsdarálóba, kéjjel, ne kényeskedj, ússzál csak, kis rohadék, hát szeretsz te kefélni, büdös komcsi, azanyád. Massza helyett egyenként is értékes embereket lát maga előtt.

Ehhez pedig, ha szükséges, mondjunk le legalább négy évre az olimpiafétisről. Igen, vállalom, én kifejezetten veszélyeztetni szeretném az olimpiai sikereket! Azt szeretném, ha tudná minden sportoló fiatal, hogy 2020-ig azzal mehet le az uszodába, edzőterembe, bárhova, hogy nem fogják bántani. Azt is szeretném, hogy mindenki szólaljon meg, aki korábban volt áldozata az ocsmány gyakorlatnak. Aztán nézzük meg, mit hoz Rio és Tokió. Lehet, hogy kevesebb érmet hoznak haza a sportolóink, kevesebbszer hangzik fel a magyar himnusz – de utóbbi nem a verés, megalázás és nemi erőszak „filmzenéje” lesz a dobogón állónak. Kevesebb érem, de kevesebb sérült gyerek? Ki az a szörnyeteg, aki ne ezt választaná?