"A magyar nyelv nélkül vak lennék. És képzavar"

HVG: Hol jobb ma Esterházy Péternek lenni: Budapesten vagy Berlinben?

Esterházy Péter: Ha köztünk marad: szeretek és elég jól is tudok Budapesten élni. Berlinben vagy Nápoly alsón nyugodalmasabb. Például nem hazaárulózhatnak le, mert nem a hazám. Külföldön úgy viselkednek az emberrel, mint egy 62 éves, viszonylag neves magyar íróval.

HVG: Álmaiban ma is olyan Toscanában szeretne élni, ahol angolok laknak és magyarul beszélnek?

E.P.: Hát, azért az jó lehet. De ha elmegy az ember itthonról, mégiscsak egyedülebb van. Ha dolgozom, akkor ez nem érdekel. Viszem magammal a szobámat, amely magyar szavakkal van tele, meg egy kisebb Szabó Ervin Könyvtárat. Mert az nekem kell, hogy bármikor oda tudjak nyúlni például egy Pázmányhoz. Az meg vastag. Vinni macerás.

HVG: Ha valaki, ön tudja, mi a különbség az egykori arisztokraták és a ma oligarchái között.

E.P.: Nekem szerencsém volt, mert amikor arisztokrata családomat, egyházamat megismertem, mind hatalom nélküliek voltak. És egy hatalmasság, amelynek nincs hatalma, az rokonszenves. A XV. század oligarchái sem voltak jobbak a maiaknál. Gondolom, az őseim is, amikor megszerezték, amit meg kellett szerezniük, legyilkolták és elárulták azokat, akiket kellett. Az már érdekesebb, mit jelent kulturálatlan újgazdagnak lenni. Csak a gőgös példa kedvéért: ha valaki nem tud jól késsel-villával enni, de intelligens, egy elegáns vacsoratársaságban rögtön leveszi a mozdulatokat. Csakhogy ez neki sokba van. Az állandó figyelés miatt a vitákban hátrányba kerül. Sokszor ütközünk abba, hogy egy helyzet megoldásához nincs kultúránk, nincs tapasztalat, nincs közmegegyezés. Például hogy már az első szónál pfujoljunk, ha a parlamentben zsidóznak. Gondolkodás nélkül. Mint a levegővétel.

HVG: Megritkultak a közéleti jelenségekre reflektáló publicisztikái...

E.P.: Jobb szeretem az elemzőst, a tárgyszerűt, mondjuk egy Majtényit, mert az leír valamit, több a haszna. Amit én tudok, kevesebb: lábjegyzetelés. Nyelvkritika. Ha valamit nagyon nem értek.  Azért az sajátos, hogy a kilencvenes évekbeli szövegeim mai helyzetekben is szóról szóra beidézhetők. Csak akkor a maiaknál sokkal kisebb, szelídebb ügyeket is már felháborítónak tartottunk.

HVG: Közérzetjavítónak viszont ott van önnek a szeretett futball állami megtámogatása.

E.P.: Nem hittem volna, hogy ilyen viszolyogva gondolok majd a focira. A sportújságíróknak láthatóan nincs meg a politikai rutinjuk,  hogy meddig kell benyalni. Túlnyalnak. Ha a játékos luftot rúg, akkor nem kell azt mondani, hogy milyen érdekes trükk volt, mert látjuk a tévében, hogy nem ez történt. A közérzetemnek amúgy nincs országos jelentősége. A tetejében én alkatilag mindig eggyel jobban vagyok, mint kellene. Ha jól megy a munkám, akkor önzően a közérzetem is jó.

HVG: Nagy anekdotázó. Meséket miért nem ír?

E.P.: Élő sebet tetszenek érinteni meg. Igazi csalódás vagyok magamnak, hogy nem írtam gyerekkönyvet! Pedig van elég gyerekem az élményekhez. Valamit még nem értettem meg a meseírásból. Hogy a gyerekeknek is jó legyen, meg engem is érdekeljen. Pedig hihetetlenül jó oroszlán vagyok, ezt az unokáim is elismerik. Igaz, az oroszlánok meg nem tudnak írni. A kisgyerek valami teljeset tud a világról. Ezt veszélyezteti az iskola. Még csak nem is kell hozzá Hoffmann Rózsa – na jó, egy kis rózsaság azért kell.

Bánkuti András

HVG: Esterházy gyerekként nem lehetett könnyű, de az író apa árnyékában az ön csemetéinek sem.

E.P.: Ez ügyben bizonyos rezignáltsággal szemléltem a gyermekeimet. Meglepett – s ez nem az intellektusomat dicséri –, amikor kiderült, hogy ez probléma egyáltalán. Sokáig lazán viselték, nem voltak meghatódva semmilyen hírességi effektustól. Szolidan közepes apa volnék. Bár... Sokáig úgy gondoltam, mint apaságom fényes csúcsára, hogy bármikor bejöhettek a szobámba, ha matematikai segítségre vágytak. Aztán nemrég a Zsozsó típusú lány gonosz paródiában előadta, hogyan is zajlott ez le. Hogy én állítólag már a harmadik mondat után üvöltöztem volna, hogy mit nem lehet ezen érteni. Ők meg már csak azt lesték, miként tudnának úgy kisomfordálni, hogy ez az ordítozó alak meg ne sértődjék.

HVG: Művei első kritikusa a felesége: neki olvassa fel az aznapi penzumot. Ma is működik?

E.P.: Igen, de kicsit szigorodott a helyzet; amikor döntenie kell az igazság és a lelki csipkéim közt, immár keményen az igazságot választja. Hiába kérem, ne azt mondja, hogy amit írtam, szahar, mert azt én is tudom, ezért ki sem jöttem volna a szobámból. A szerzetesi életforma lenne nekem való. Egy kéjvágyó szerzetesé. Egész nap dolgoznék és imádkoznék a kolostorban. De azért kéne egy jó szakács is. Vagy inkább szakácsnő. Ritka az ilyen kolostor, hacsak a dolgozószobám nem az. A sok ki-be ugrálás a könyvből az életbe és vissza, és megint, ez viszi el az energiát.

HVG: Abszurd a kérdés: ha elvesztené írói képességeit, megszűnne létezni?

E.P.: Írás nélkül el tudnám képzelni, ahhoz nem ragaszkodom görcsösen. De ha nem lenne viszonyom a nyelvhez, ez az erős, anyanyelvi viszony, azzal az intenzitással, kiszolgáltatottsággal és örömmel, amely engem a magyar nyelvhez fűz, nem tudom, mim maradna. Németnyelv-érzékem is van, csak csálé, hűvösebb, racionálisabb, nincs mire támaszkodjék. Az a forró kapcsolat, amely a magyarhoz köt, nagyon része lett az életemnek. Nélküle vak lennék. És képzavar.