A jó rémhír mindig egy kicsit hihető is. Nem nagyon, mert akkor nem is igazán érdekes, de valamennyire.

A jó rémhír leginkább attól hihető, hogy – némi ráhagyással – akár igaz is lehetne.

Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Vagy valaki nem bujkál benne.

A jó rémhír nem elsősorban arra világít rá, hogy az emberek milyen abszurd dolgokban képesek hinni (ezt tudjuk magunktól is), hanem sokkal inkább arra, hogy a valóság maga milyen abszurddá válhat, mikor sajátos televényt szolgáltat a jó rémhírnek. A felfordult világban, ahol a valóságos hírek is szinte felfoghatatlanok, a rémhírek e valóság részévé válnak, ellenpontozzák és kihangsúlyozzák annak hihetetlenségét. Sőt alakítják is. Óriási irodalma van a rémhíreknek, a lázadásokat és forradalmakat megelőző és kirobbantó nagy félelmeknek, a pogromokat kiváltó pletykáknak, a tőzsdéket megrázó, önbeteljesítő híreszteléseknek. Az arisztokraták kastélyaikban gabonát rejtegetnek, hogy felverjék az árakat; a hatóságok a kutakba szórt bizmutporral akarják megmérgezni a parasztokat; a kínaiak ellopott gyerekekből főzik a pekingi kacsát; hogy a való világ szörnyűségei mögött valami grandiózus, átfogó, gonosz terv lappang, az éppen aktuális ellenség összeesküvése. Egy globális titkos magyarázat – amit persze végső soron mindenki ismer.

Ezt a gyanakvást néhányan cseppet sem metaforikus értelemben mérgezésnek tekintik: híres könyvében (Poisons of the Past, 1989) Mary K. Matossian egyenesen azt állítja, hogy a francia forradalmat megelőző, beharangozó és radikalizáló Grande Peur, a „Nagy Félelem” nem kis részben egy átfogó, össznépi anyarozs-mérgezés eredménye volt. Jobb termésű években, érvelt Matossian, az anyarozzsal – ezzel a hallucinogén üszöggombával, amiből Albert Hofmann 1938-ban az LSD-t szintetizálta – fertőzött gabonát elégették; ám az 1788-as rossz termés, a gabonahiány miatt a gombás kalászokat is lisztté őrölték. A kenyér is, a kalács is társadalmi víziókat okozott. Vagyis eszerint 1789 nyarán Franciaország derék népe irtózatos módon begombázott – és sziporkázó hallucinációitól űzve dobott csóvát a feudalizmus düledező, de még kellőképpen dölyfös várkastélyára.

Hol van ehhez a Kétfarkú Kutya Párt sanda feltételezése a Fővárosi Vízművekről?

Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csak a hamisítás egy mozzanata – írta 1967-ben Guy Debord A spektákulum társadalmában.

Mikor dr. Kecskés László főorvos, a szombathelyi Markusovszky Kórház tüdőgyógyásza, civilben pedig kormánypárti önkormányzati képviselő arról beszél tévében-újságban, hogy a menekültek (szerinte: „migránsok”) egészségügyi kockázatot jelentnek, igazat beszél. Mindenki egészségügyi kockázatot jelent másokra. Mikor azonban a főorvos úr olyan rémeket idéz elő az európai kollektív tudattalanság szürkezónájából, mint a pestis, a malária, a himlő, a minden formájú nemzethalál, immár a kormányzati uszítás vészharangját kolompolja. Ősrégi toposz a járványokat terjesztő ellenség, a pestishordozó, fertőző, rákkeltő idegenek képe. Veszélyes játék ez, bár kockázata nem elsődlegesen járványügyi.

A Kecskés doktor által felhozott példa, hogy Amerika őslakosságát a Cortez katonái által behurcolt fertőzések irtották volna ki (egy évszázad alatt 25 millióról egymillióra csökkentve lélekszámukat), merő badarság, úgy is, mint „történelmi tény”, úgy is, mint párhuzam. Az indiánok döbbenetes mérvű kipusztulásában a járványok csak az egyik tényezőt adták a sok közül (a legjelentősebb az volt, hogy az aranyra és más javakra éhes hódítók egyszerűen halálra dolgoztatták a potya munkaerőt), és teljesen értelmetlen az összehasonlítás a két, addig elszigetelt világrész első kontaktusánál átadott járványok, illetve a globális világ utazó betegségei között.

Akár egy letelepedési kötvényes új hazánkfia is hordozhat magában alattomos vírusokat, hiába érkezik business classon Lisztferenchegyre.

De nem is az a lényeg, hogy dr. Kecskés egyrészt evidenciákról beszél (minden érintkezés egészségügyi kockázat), másrészt felelőtlenül riogat. Még csak az sem, hogy felveti: azt a 350 millió forintot, amit „a migránsok egészségügyi ellátására” költöttünk, lehetett volna a magyar egészségügyre is költeni. Nos, helye éppen lett volna ennek a relatíve kis összegnek is abban, amit csak cinikus eufemizmussal lehet már „egészségügynek” nevezni, de nem erre adta az Európai Unió (nem, doktor úr, nem „a magyar adófizetők”, az átkos Unió).

Ez csak arcátlanság. Megszoktuk a tolvajt kiáltó tolvajokat.

A döbbenetes az, hogy a kormány gyűlöletkampányára már az orvosi hitelesség pecsétjét is oda lehet stemplizni. Egy szakember, akiknek felesküdött hivatása magába foglalja a hippokratészi „Először is nem ártani!” elvét, szakmai súlyát latba vetve uszít. Ez a társadalmi kútmérgezés olyan magától értetődőnek vett bizalmi viszonyokat fertőz meg, mint az orvos-beteg kapcsolat. Ez az, ami végzetesen túlterhelheti a társadalom immunrendszerét.

„Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat…”. Tudta? Itt az igazi járványveszély.