Azon a képen nem Dózsa László van.

Ez egy.

Azon a képen Pruck Pál látható.

Ez kettő.

E két felismeréshez még csak komoly forráskutatásra és –elemzésre sincs szükség, ez nem történészi feladat. Elég megnézni a képet. Erre többet szót nem is vesztegetnék.

A többi: mellébeszélés. Őrült beszéd, de benne van a Rendszer.

Nem tudom, Schmidt Mária nertárs, az Aszocialista Szellem Vasútjának főigazgatója megnézte-e egyáltalán a szóban forgó képet. Meglehet, bár nem feltétlenül. Minek nézné, ha úgyis tudja, hogy minek (kinek) kell a képen szerepelnie? Desmond Child dalát meghallgatta – erről film is készült, amit nyugodtan történeti forrásként fogadhatunk el –, és hallá, hogy az igen jó. Az érzékelés furcsa dolog. Az ízlésekről folytatott viták hajlamosak pofonokba torkollni, de persze itt messze nem csupán ízlésekről van szó.

Az azonban, hogy Schmidt Mária nyilatkozatában, amelyet az 1956-os Emlékbizottság alelnökeként, a hivatalos történetírás közpénzekből alaposan kistafírozott nagyasszonyaként tett (eléggé döbbenetes amúgy, hogy ismét ott tartunk: van „hivatalos történetírás”), a történész szakma alapvető módszertanát és etikáját is leselejtezi, más kérdés. Pontosabban nem is kérdés, válasz inkább, afféle zsinórmérték. Ezt gondolja a hatalom a múlt uralásáról. Orwell cseppet sem örülne, bár talán perelhetne a jogdíjakért.

A körkörös érvelés – Dózsa maga mondta, hogy a képen ő van, ezért utóbb kitüntetéseket is kapott, amelyek igazolják, hogy a képen csakugyan ő van, hiszen ha nem ő lenne, nem adtunk volna neki kitüntetéseket – egészen börleszk jellegű, bár nagy kedvem nincs röhögni rajta. Még Benny Hill is viccesebb humor, pedig Benny Hillénél kevésbé vicces humort (vagy inkább kevésbé humoros vicceket) nehezen tudok elképzelni. Ennél már csak az szomorúbb, ahogy Schmidt a fényképen szereplő Pruck Pál utóéletét firtatja. Hogy, ugye, bűnöző lett, és mindenféle állampárti médiában nyilatkozott. (Jé, azt írtam: „állampárti média”! Hát az meg mi fán teremhet?)

Egy „pesti sráctól”, akit a lelke mélyén posztkádári hatalom példaképül állítani választott, a helyes, rendes, fegyelmezett viselkedés, a büntetlen utóélet, a fegyelmezett állampolgári lét joggal várható el. Érdekes, sokatmondó paradox. Tetszettek volna úgy forradalmat csinálni, ahogy nekünk tetszik.

Az üzenet világos: bár a fényképen Pruck Pál látható, a fényképen mégsem ő van, hiszen nem felel meg az utólagos elvárásoknak. Ha úgy tetszik, a fénykép nem helyes, hibáját tehát ki kell igazítani. A múlt nem úgy van, ahogy volt, hanem ahogyan lennie kellett volna. Ahogy lett, úgy volt, punktum. Majd mi kiválasztunk valakit, akit méltónak tartunk erre a megtiszteltetésre. Tulajdonképpen ki lehetett volna írni valamiféle emlékezetpolitikai tendert is: „ki legyen a fényképen?”. Gazdag külföldiek akár beletelepedési kötvényt is vásárolhatnának a magyar történelembe.

A központi akarat diadalt ül a történettudomány felett. Ez előremutató. Kiterjeszthető lenne más tudományokra, akár a reáliák területére is. Parírozzon a gravitáció, kettő meg kettő legyen öt, ha erre van hatalmi igény, mossa három tenger Magyarország partjait!

A megarai Diodórosz Kronosz "győzedelmes argumentuma" szerint "Ami lehetséges, megvalósul". Itt már minden lehetséges, ha van rá kormányzati igény.

A végtelenül arcátlan lehetőségek országa lettünk.