szerző:
Mink András

Surján László cikke felületesen érintkezik a történelmi tényekkel és összefüggésekkel, hamis erkölcsi viszonyrendszert állít fel. Vitacikk.

Surján László kereszténydemokrata politikus, az Európai Parlament volt alelnöke rövid cikket közölt a Magyar Idők honlapján 2017. július 9-én. A cikk elutasítja, hogy történelmi és erkölcsi értelemben párhuzamot vonjunk az 1956-os magyar menekültek támogatása és befogadása, és a mai menekülthullám kezelése között, és ez alapján kérjék számon a magyar kormány kategorikusan elutasító politikáját, amint ezt tette Frans Timmermans holland szociáldemokrata politikus, az Európai Bizottság alelnöke, bel- és igazságügyekért felelős biztosa.

Nem kell azt feltételezni, hogy Surján László azonosul az Orbán-kormány útszéli menekültellenes kampányával, ahhoz, hogy észrevegyük, a cikk olyan történelmi sztereotípiákon alapul, amelyek mélyen beleivódtak a magyar közvélemény történeti emlékezetébe, és ez sokakat fogékonnyá tesz a magyar nemzet becsületét és erkölcsi tartását súlyosan romboló hecckampány üzeneteire. Ezért érdemes az állításokat közelebbről szemügyre venni.

Surján azt írja: „Szögezzük le, a mi régiónk országainak kultúráját ugyanabból a szövetből szőtték, mint az önökét, ha mások is a minták és a színek az egyik helyen, mint a másikon. Az 1956-os magyar menekülést több okból nem lehet összekeverni a mai migrációval. Nem voltak köztük álmenekültek, akik a befogadó országot akarták volna tönkretenni, félelembe kergetni.” Vagyis, állítja, az 1956-os magyar menekültek a jövőbeni integrációjuk szempontjából fontos kulturális, mentalitásbeli értelemben nem voltak idegenek, vagy nem voltak annyira idegenek a befogadó országok számára, mint a mai menekültek többsége.

“Biztosan voltak közöttük olyanok, aki nem annyira az itthoni megtorlás elől, mint inkább a jobb élet reményében indultak útnak. De még nekik is volt komoly politikai üzenetük: a szovjet befolyás alatti országokban nincs szabadság, nem érvényesülnek az emberi jogok, a kommunizmus nem járható út, elviselhetetlen.” Majd hozzáteszi: a magyarok csak 200 ezren voltak, ellentétben a mostani milliós lélekszámmal, és befogadásuk így is hosszadalmas folyamat volt, amelyért persze köszönet jár.

Az első kérdés az, hogy a kulturális távolság és az integráció várható vagy feltételezett nehézségeinek nagysága mennyiben érinti azt az alapvető erkölcsi kötelezettséget, amely minden embert összeköt minden más emberi lénnyel, és amelyet Karl Jaspers német filozófus a háború után metafizikai felelősségnek nevezett: ez többek között arra kötelez, hogy a háború pusztításai elől, vagy politikai okokból elviselhetetlen élethelyzetből menekülő embertársainknak segítséget nyújtsunk (és itt még szó sincs bevándorlásról).

Az nehezen vitatható ugyanis, hogy Surján állításában van némi igazság. Okkal feltételezhetjük, hogy az 1956-os magyar menekültek és a potenciális befogadó országaik közötti kulturális és civilizációs távolság, bár korántsem volt elhanyagolható, összességében kisebb volt, mint ma, a világ messzibb tájairól Európába érkező menekültek esetében. De vajon azt akarja-e Surján László állítani, hogy ha ez véletlenül nem így lett volna, akkor a nyugati demokráciák okkal és jogosan toloncolhatták volna vissza tömegestül a magyarokat 1956-ban?

Erre vonatkozóan nem ismerek összehasonlító kutatásokat, de az az érzésem, hogy ennek a – nevezzük így – történelmi véletlennek köszönhető komparatív előnynek, amelyet a magyar menekültek élveztek mai sorstársaikkal szemben, túlbecsülik a nagyságát és jelentőségét. A magyar menekültek amerikai befogadásának folyamatát dokumentáló iratanyagból (a Nemzetközi Menekültügyi Bizottság Hoover Intézetben őrzött dokumentumai, melyekből folyamatosan szemelvényeket tesz közzé a Közép-európai Egyetemen működő Blinken OSA Archívum), az derül ki hogy egy-egy menekült integrációjának ideje 6 és 10 év között mozgott, függően az életkortól, előzetes tanulmányi, képzettségi szinttől, nyelvismerettől.

Ez idő alatt a menekültek folyamatos anyagi, elhelyezkedési, letelepedési, tanulmányi támogatásban részesültek az amerikai kormány és a menekülteket szponzoráló civil vallási és világi segélyszervezetek részéről. A civil szervezetek figyelemmel kísérték pártfogoltjaik útját, segélyezték őket, segítettek munkát találni, egyetemi ösztöndíjra pályázni, az egészségügyi és lakhatási problémáikat megoldani. Az integráció gyakran azok esetében is megbicsaklott, akiket az előzetes felmérések alapján az amerikai hatóságok tudatosan választottak ki és invitáltak az Egyesült Államokba. A magyar menekültek elenyésző része beszélt angolul megérkezésekor, a képzettebbek is rendszerint csak németül tudtak.

Ugyancsak elenyésző volt azok száma, akik korábbi képzettségük és státuszuk szerint gyorsan munkalehetőséghez jutottak. Azoknak is átképzésen, különbözeti vizsgákon kellett átverekedniük magukat, akik itthon magas képzettségűnek számítottak. A letelepedés és beilleszkedés traumái következtében jelentős hányaduk hosszú ideig pszichológiai, pszichiátriai segítségre szorult. Már ideát Európában, főleg Ausztriában és Németországban számos helyen nyitottak olyan szanatóriumokat, ahol a megpróbáltatások, a honvágy, a magány és létbizonytalanság miatt lelkileg meggyötört magyar menekülteknek, főleg fiataloknak és kiskorúaknak igyekeztek segíteni. Ezzel a problémával az ENSZ és a Nemzetközi Menekültügyi Főbiztosság a legmagasabb szinten foglalkozott.

Surján utal arra, hogy a magyar menekültek között bizonyára voltak olyanok, akik nem a megtorlás, hanem a jobb élet reményében hagyták el hazájukat. Nos, a helyzet az, hogy több mint 95%-uk tartozott ebbe a kategóriába. A magyar menekültek által kitöltött kérdőíveken külön rubrika kérdezett rá, milyen sérelmekben, üldöztetésben volt részük (elements of persecution). Túlnyomó többségük ide a kommunista rendszerben kilátástalan élet- és karrierlehetőségeket, az alacsony életszínvonalat, szegénységet, kiszolgáltatottságot írta be, vélhetően a valóságnak megfelelően, pedig gondolhatta volna, hogy a szabadságharcos múlt konfabulálása előnyökkel kecsegtet. A mai magyar kormánypropaganda szóhasználatában tehát ők gazdasági bevándorlónak számítottak. Akkor, 1956 után viszont minden további nélkül politikai üldöztetésként azonosították ezeket a sérelmeket.

Magától értetődő volt, hogy aki egy elnyomó, az életlehetőségeket, az egyéni szabadságot és az önkiteljesedést súlyosan korlátozó diktatúra alattvalójaként dönt a távozás mellett, politikai menekültnek tekintendő. Ez a nagyvonalúság a  hetvenes évektől, a politikai enyhülés és a közép-kelet európai posztsztálini rezsimek viszonylagos puhulása idején lassan megkopott, de a Kelet-Európából érkezőket soha nem bélyegezték általában segélyleső bevándorlóknak, és a menekülési csatornákat soha nem zárták le. A nyolcvanas évek második felében Nyugat-Németországban az első komoly migrációs vitát éppen a Lengyelországból érkezett menekültek áradata váltotta ki, akik a Szolidaritás Független Szakszervezett betiltása után érkeztek Jaruzelski katonai diktatúrájából. Mellesleg, a németek ennek az áradatnak köszönhetik két lengyel származású világbajnok futballcsatárukat, Miroslav Kloset és Lukas Podolskit.

A magyar menekültek beilleszkedése más szempontból sem volt problémamentes. Távol áll tőlem, hogy a magyar menekülteket oly módon kriminalizáljam, ahogy azt ma a hazai propaganda gátlás nélkül teszi a Szíriából, Afrika polgárháborús övezeteiből vagy a közel négy évtizede háborútól és polgárháborútól sújtotta Afganisztánból érkezőkkel, de téved, aki azt hiszi, hogy a magyarok esetében az integráció hosszadalmas és akadályokkal tűzdelt folyamata mentes volt a közbiztonsági problémáktól. A helyi sajtó rendszeresen tudósított incidensekről, rendőri beavatkozásokról. Az IRC magyarokat segítő munkatársai egymás közt ezeket a srácokat csak úgy emlegették: problem boys (problémás fiúk).

A magyar menekültek Camp Kilmer-i táborának védelmét, ahol másfél év alatt negyvenezer magyart fogadtak, meg kellett erősíteni az incidensek miatt. Különféle kilengések, italozás, verekedés, botrányokozás, lopások rendszeresen előfordultak az ausztriai, németországi és olaszországi menekülttáborok környezetében is. Ez nem csoda, hiszen a menekültek többsége huszonéves fiatalember volt, akik hónapokat, olykor éveket töltöttek a táborokban. De ennél fontosabb, hogy a magyarok iránti szolidaritást, együttérzést és segítőkészséget ezek az incidensek sehol sem rendítették meg.

Surján László cikke azt a látszatot kelti, mintha a Nyugatnak mindössze a 200 ezer 1956-os magyar menekülttel kellett volna megbirkóznia. Ez tévedés. A legnagyobb egyszeri hullám valóban Magyaroszágról érkezett a forradalom leverése után, de a kiépülő kommunista diktatúrák elől menekülők áramlása folyamatos volt az egész szovjet blokkból már az 1948 februári csehszlovákiai kommunista puccsot megelőzően is. Az ötvenes években milliószám menekültek Nyugatra a csatlós államok polgárai. Talán meglepő, de az egyik legnagyobb menekültkibocsátó ország Tito Jugoszláviája volt az 1956-os forradalom előtt, és már 1958-ban visszavette a vezető szerepet ebben a kétes dicsőségű versengésben.

Mindez nem kis terhet rótt Európa nyugati felére, amelynek korábban a második világháború utáni 20 milliós menekülttömeggel is meg kellett birkóznia. Az 1950-es években a ma oly gazdag nyugat-európai országok még jócskán hordozták a háború terheit. Számos országban (Nagy-Britannia, Nyugat-Németország, Ausztria) majd tíz évvel a háború vége után is még jegyrendszer volt. Végül: a menekültek érkezése Közép-Kelet-Európából, majd a Szovjetunióból is, a nyolcvanas évek végéig, a rendszerváltásokig folyamatos volt. Magyarország sem csak az 56-sok 200 ezres csoportját veszítette el. A következő három évtizedben további százezres nagyságrendű tömeg "disszidált" Kádár Magyarországáról.

Surján cikke végén visszadobja a labdát, igyekszik megfordítani az erkölcsi helyzetet: a Nyugat 1956-ban is cserbenhagyta Magyarországot, miközben a magyar menekültek beilleszkedése révén haszonélvezője volt a tragédiának. “Szégyenteljes egyébként az akkori politikai vezetés tevékenysége is. Élesen támadták a szovjet beavatkozást, közben biztosították Moszkvát, hogy tiszteletben tartják a kialakult érdekszférákat. Magyarán: tűrték, hogy Moszkva martalékává legyünk, és közben saját belpolitikai hasznuk érdekében, azaz álszent módon felszínen tartották a 'magyar ügyet', hogy elszívják a levegőt a kommunizmussal kacérkodó nyugati értelmiség elől. 1956-nak nem a szabadságot eltipró szovjet tankok a győztesei, hanem önök, akik kétszázezer, kiemelkedően jó teljesítményt nyújtó emberrel lettek gazdagabbak és még komoly politikai előnyhöz is jutottak, mindezt anélkül, hogy bármit tettek volna érte.”

Ez a passzus, a magyar sérelmi retorika évszázados toposza hosszabb elemzést igényelne. Tény, hogy miközben a nyugati kormányok élesen tiltakoztak, és a nyugati közvélemény őszintén felháborodott, a magyar forradalom leverése valójában megszilárdította az európai status quo-t. A nyugati kormányok magyar menekültek iránti fogadókészsége tükrözhetett némi lelkiismeretfurdalást is. Az amerikai hidegháborús propaganda, a kommunizmus közeli visszaszorításának ígérete (rollback) valóban keltett megalapozatlan várakozásokat Közép- és Kelet Európában, és ezzel komoly erkölcsi kockázatot hordozott. A Nyugat számára már 1956 előtt is világos volt, hogy a szovjet érdekszféra felszabadítása háború árán nem lehetséges, változás akkor következhet be, ha ezek a rezsimek belülről romlanak össze. Ám azt mégsem mondhatták, hogy lemondtak  erről a régióról.

Vagy Surján szerint ez lett volna a helyénvaló? Európában a hagyományos fegyverzet terén a szovjet hadsereg nyomasztó fölényben volt a NATO-val szemben, amit csak nukleáris csapásokkal lehetett volna ellensúlyozni. De abból, hogy az atomháború kirobbantását nem kockáztatták 1956-ban, még nem következik, hogy nem volt erkölcsi alapjuk nyilvánosan tiltakozni, politikai, diplomáciai nyomást gyakorolni a Szovjetunióra és a Kádár-kormányra. Talán helyesebb lett volna, ha hallgatnak? Surján szerint, mint cikke elején írja,  a nyugati vezetők dícséretet érdemelnek, mert a magyarokra nem idegen bevándorlóként tekintettek, vagy magatartásuk szégyenteljes volt, amint cikke végén állítja?

A szuezi háború a magyar ügyet minden tekintetben hátrányosan érintette – elvonta a világ figyelmét, gyengítette a szovjet intervenció megbélyegzésének hitelét – de a magyar forradalom leverésén, és a Nyugat eredendő tehetetlenségén az sem változtatott volna, ha erre az incidensre nem kerül sor. A szuezi intervenciót az Egyesült Államok elítélte, a brit és francia csapatok kivonásában az amerikai nyomásgyakorlásnak döntő szerepe volt.

Surján cikke felületesen érintkezik a történelmi tényekkel és összefüggésekkel, hamis erkölcsi viszonyrendszert állít fel. Az európai demokratikus identitásnak régóta része a menekültek iránti szolidaritás, amely akkor is érvényes, ha mindenki tisztában van a migráció nehézségeivel és a szolidaritás korlátaival. Miközben Magyarországon ma lényegében nincsenek menekültek, az elmúlt években közel 400 ezer magyar fiatal, az 1956-os menekülthullám kétszerese indult útnak: talán, mert úgy érzik, itt nincs szabadság, korlátozottak az élet- és karrierlehetőségek, nem érvényesülnek az emberi jogok, a NER nem járható út, számukra elviselhetetlen.

A kormány hisztériakeltésének hamis érvekkel és csúsztatásokkal történő aládúcolása helyett, magyar politikusként, Surján Lászlónak inkább azon kellene dolgoznia, hogy a következő években ne érezze további néhány százezer magyar fiatal, hogy a “jobb élet reményében” külföldön kell keresnie a boldogulást.

A szerző a Közép-európai Egyetem Blinken OSA Archívumának munkatársa

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Az elemzőket is meglepte, mekkorát nőtt a Magyar Telekom bevétele

Az elemzőket is meglepte, mekkorát nőtt a Magyar Telekom bevétele

Feleséget keres Samu, a láma

Feleséget keres Samu, a láma

Úgy összeverte zárkatársát egy elítélt Szegeden, hogy most vádat emelnek ellene

Úgy összeverte zárkatársát egy elítélt Szegeden, hogy most vádat emelnek ellene

Hollywood a négy fal között: 3+1 új tévével venné be a nappalikat a Panasonic

Hollywood a négy fal között: 3+1 új tévével venné be a nappalikat a Panasonic

Minőségi hibák miatt bezárták a világ legnagyobb Nutella-gyárát

Minőségi hibák miatt bezárták a világ legnagyobb Nutella-gyárát

Megemelte a dolgozók fizetését a Budapest Airport

Megemelte a dolgozók fizetését a Budapest Airport