Miért nem hallunk többet a katolikus egyház hajléktalanokat segítő akcióiról – kérdeztük a szegények és a menekültek melletti elköteleződéséért nemrég kitüntetett Beer Miklóst. A váci megyéspüspök azt mondta: ennek egyik oka, hogy "lassúak az egyházaink". Szerinte az lenne a jó, ha a közgondolkodásban és az egyéni magatartásokban is megjelenne a hajléktalanság iránti figyelem, azaz ha mindenki maga személyesen is elkezdene segíteni. "Nem elég arra várni és azt elvárni, hogy majd az állam megoldja a problémát, azon kellene elgondolkodnia mindenkinek, mit tehetne ő, hogy tudna segíteni, hogy kihozza a hajléktalanokat a sérült léthelyzetükből" – fogalmazott a hvg.hu-nak Beer Miklós.

Szerinte arra is figyelni kellene, ha valaki a közelünkben a hajléktalanlét szélére sodródik, és keresni a megoldást, hogy ne csússzon le véglegesen. És a társadalmat is érzékenyíteni kellene, hogy jobban, pozitívabban foglalkozzon a problémával. "Annyi üresen álló ház van, akár vidéken, de akár nyaralók, amelyek részét képezhetik valamiféle megoldásnak, de most, hogy a hajléktalanok eltűnnek a közterekről, nem is mozdul meg a lelkiismeretünk, mert nem látjuk őket – sorolta javaslatait és érzéseit Beer Miklós. A megyéspüspök azt mondta: úgy kellene róluk beszélni, ahogy "nem is tudom, például a napi focieredményeket megbeszéljük".

Beer pozitív váci példákat említett, ahol az egyház napi 100 adag ételt oszt ki az ingyenkonyhán a rászorulóknak, és arra is van figyelem, hogy utána leüljenek, elbeszélgessenek hajléktalanokkal. "Emberszámba veszik őket, foglalkoznak velük, van, akinek munkát keresni segítenek. De többet kellene tenni", jelzi a püspök, hogy nem elégedett. Azt mondja, hogy össztársadalmi feladat lenne kézen fogni őket, segíteni nekik, és az lenne jó, ha mindenki kiválasztana egy-egy elesett, rászoruló embert, családot, és segítene, felkarolná őket. "Annyi mindenre van időnk, erre miért nincs?" Ferenc pápa is mindig arról beszél, ki kell menni a perifériára – nálunk a hajléktalanok is a perifériát jelentik.

Beer Miklós

Reviczky Zsolt

Ezt a gondolatot folytatja Szőke Péter, a Szent Egyed (Sant' Egidio) Közösség vezetője. Az ő hitvallása: ismerd meg legalább egy szegény ember nevét. Ezt magától és a társadalomtól is elvárja ez a Szentszék által is elismert közösség. Az olasz gyökerekkel rendelkező, főként világi tagokat egybegyűjtő közösség vezetője írta a Magyar Katolikus Püspöki Kar lapjába, a Magyar Kurírba azt a cikket, amelyet a hvg.hu is szemlézett, és a világszerte megjelenő szegényellenes fóbiáról szólt: mintha a világ lemondott volna a szegénység megoldásának problémájáról, ezért inkább eltüntetik a szegényeket a városok, települések köztereiről, hogy ne legyenek szem előtt. Korántsem magyar jelenség ez, a világ sok nagyvárosában tiltják meg a koldulást, vegzálják a hajléktalanokat és a szegény romákat. A társadalom részéről pedig az odafordulás és együttérzés lenne szükséges: beszélni, odalépni, figyelni a hajléktalanokra, szegényekre.

Szőke szerint az egyénen lehet számonkérni, mit tesz a szegényekért, ez a közösség maga is kiemelten foglalkozik velük. Tevékenysége a három p jegyében zajlik: preghiera, vagyis imádság, poveri, vagyis szegények és pace, vagyis béke. Vannak helyek, ahol a világszerte jelen lévő közösség tagjainak elsősorban a békét kell hirdetniük: a háborúval sújtott afrikai országokban, Ukrajnában vagy San Salvadorban. És van, ahol a szegények segítése az elsődleges, mint nálunk is. A közösség idehaza két iskolát is működtet, tagjai időseket látogatnak szociális intézményekben és hajléktalanokat köztereken. Utóbbiak közül többen egyelőre maradtak ott, ahol eddig is voltak, egyesek bevonultak szállóra, mások semmi áron nem tennék ezt, mert féltik testi épségüket és a vagyontárgyaikat, ez a probléma már évek óta ismert.

A katolikus egyház részéről voltak püspöki megnyilatkozások, még az Alaptörvény-módosítás előtt Székely János beszélt a könyörületesség fontosságáról. Szőke azt mondja, mindenki egyetért azzal, a hajléktalanoknak nem kellene az utcán élniük, a módszerekről folyik most a vita. A menhelyeken nincs elég hely, és nem is fogadják, aki bizonyos feltételeknek nem felel meg, ráadásul sok hajléktalan először rehabilitációra szorulna, de addiktológiai fekvőbeteghelyre nem könnyű bejutni.