Amit Schmidt Mária a történelemoktatásról mond, abban az a legkevésbé érdekes, ami a fölzúdulást kiváltotta. Az, hogy kell-e és lehet-e a történelemoktatást az általános iskolában egy ország történetére korlátozni, tematikai kérdés. Az pedig másodlagos. Az elsődleges kérdés az, hogy kell-e a közoktatásban az ország népének a történelemmel foglalkoznia egyáltalán. Vagy pedig nemzeti vagy/és nemzetközi mitológiákba kell a népet kiskorában belerázni, hogy nagykorában is benne maradjon, és nagykorában is kiskorú maradjon.

Ez a kérdés pedig azonos azzal, hogy kell-e az ország népének önmagával, jelenével és jövőjével foglalkoznia, vagy azonosulnia kell azzal a nemzeti vagy/és nemzetközi mitológiával, amelynek nevében egy hatalmi elit vezeti őt.

"Ha nincsenek mitológiák, ha nincs mitológia, akkor nincs lelki közösség./…/ A mitológiák éltetik a nemzetet." Ezt mondta Antall József 1990. október 23-án. A mítosz azért mítosz, mert megkérdőjelezhetetlen és a valósággal egyeztethetetlen. "Mindszenty József politikai nézeteivel, alkotmányjogi felfogásával lehetnek vitái a történetíróknak, de azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképe./…/ Most, amikor az ország búcsúztatja nagy fiát… el kell, hogy némuljanak végre a kicsinyes viták." Ezt pedig Mindszenty újratemetésén mondta Antall. A temetés és a temetői beszéd nem az árnyalt elemzésre hivatott alkalom. A vitanémulás követelménye azonban nem erre az alkalomra korlátozódik, hanem a népre. Mert vitái egyébként sem a közönséges polgároknak lehetnek, hanem a történetíróknak. Zárt szakmai körnek, zárt szakmai körben. S azokat a vitákat nem az alkalom mutatja alkalmilag mellőzhetőnek, hanem attól függetlenül "kicsinyesek", a lényeget nem érintő részletkérdések.

Ebben az esetben Magyarország alapkérdései, államformája, társadalmi berendezkedése minősül a lényeget nem érintő részletkérdésnek. Hogy ezek a kérdések nem érintik a lényeget, egyszerűen azt jelenti, hogy nem érintik a népet. Nem érdekes sem az, ami Mindszentyt a náci birodalom szövetségében harcoló és Antall által a doni katasztrófáról szóló emlékbeszédeiben felmentett horthysta hatalom ellenségévé tette, sem az, ami Mindszentyt többek között Barankovics István, a kereszténydemokrácia, az egykori kisgazdapárt és idősebb Antall József ellenségévé tette.

A vitáknak azért kell elhallgatniuk, hogy a hatalmi elit bármiről bármit mondhasson tetszése és érdekei szerint, a társadalom maradéka pedig semmiről semmit ne mondhasson és ne tudhasson a hatalmi elit által mondottakon és tudatottakon kívül.

Erről van itt szó, és nem másról.

Ha a történelem bármely nagyját vagy kicsinyét nézzük, változékony és gyarló embereket látunk, akikről igen sokat kell hazudni vagy elhallgatni, hogy bármilyen mítoszba vagy ellenmítoszba beleférjenek. Szent Istvántól IV. Bélán, Luxemburgi Zsigmondon, Mátyás királyon, Bethlen Gáboron, Bocskayn, Rákóczin, Károlyi Sándoron, Széchenyin, Kossuthon, Deákon, Tiszán, Károlyin, Horthyn át Rákosiig, Nagy Imréig, Kádárig, Antallig és Orbán Viktorig bezárólag. Ez Magyarország történelmében éppen úgy van, mint a Magyarországon kívüli történelemben.

Ezek véletlenül sem egyenértékű emberek, vannak köztük csodálatra és utálatra méltóak, csak egyszerű emberek nincsenek és egyértelmű életek nincsenek. Mert az ember és az emberi élet nem olyan, hogy ez lehetséges lenne. Az emberek és az emberi közösségek ellentmondásos helyzetek, érdekek, késztetések, kényszerek, dilemmák között haladnak végig életük útján, s közben folyamatosan változik körülöttük a világ, változnak és változtatnak maguk is.

Ez így volt, így van, így lesz. Ez köti össze a jelent a történelemmel. Ha az iskolában történelemmel foglalkozunk, ilyen életekkel, ilyen helyzetekkel foglalkozunk. És ilyenekben vannak a gyerekek körül élő felnőttek is, ilyenekben lesznek (esetleg már vannak) maguk is. Ha az iskolában történelemmel foglalkozunk, a saját életünkkel foglalkozunk. Ha az iskolában nem foglalkozunk történelemmel, nem foglalkozunk a saját életünkkel sem.

Történelemnek nevezett tantárgy minden iskolában volt, van és lesz. De ez nem jelenti azt, hogy ott foglalkoznak is történelemmel. A történelemnek nevezett tantárgy keretében építhetnek nemzeti és/vagy nemzetközi mitológiákat, továbbá megpróbálják a gyerekek fejébe betömni azt, amit valamilyen kánon szerint a történelmi személyek és események végtelen tömegéből tudni illik.

A világtörténelem megtanítása – pláne kétszer, de egyszer is – nevetséges fikció. Az senki fejébe nem fér bele. A legnagyobb koponyákba sem. Átlagos méretűekbe és négy vagy nyolc év heti pár órájába végképp nem. Ezzel próbálkozni – csupán alibi. Alibi, hogy ne kelljen történelemmel érdemben foglalkozni. Hogy ott lehessen maradni az események felszínén, ott ahol nem lehet látni és érteni semmit.

A történelemmel úgy lehet érdemben foglalkozni, ha bizonyos pontokon elkezdenek ásni. Közös erővel, projektmunkákkal, ellentétes álláspontokat szembesítve és szabadon megvitatva, feltárva, ahogy az életkor engedi azokat a feszítő kényszereket, ellentétes késztetéseket, dilemmákat, amelyekkel a kor ember szembesült, érzékenyítve azokra a drámákra, tragédiákra, örömökre, amelyeket a kor emberei átéltek.

Azt pedig nem lehet központilag előírni, hogy melyek legyenek és hányan legyenek ezek a pontok. Ezt csak a tanár tudja eldönteni annak alapján, hogy tanítványai mire nyitottabbak, mire érzékenyebbek, merre viszi őket a kíváncsiságuk, életük élményei, családból, tévéből, hálóból szedett ismereteik stb. Előfordulhat, hogy valahol az összes ilyen ásatási pont Magyarországon lesz, előfordulhat, hogy egyik sem. Tök mindegy!