Halálos újjászületés: az Akadémia egypártosítása
"Ne azt éljük meg, amit 70 évvel ezelőtt" – figyelmeztetett az MTA előtti keddi tüntetésen Pléh Csaba akadémikus. Az akadémia egyik legszégyenteljesebb időszakára utalt ezzel, attól igyekezett óvni az intézményt, a kormányt és Magyarországot. Annak tisztázására, hogy pontosan mitől is, idézzük fel a HVG írását 1999-ből, egy olyan évből, amikor Magyarország kormányfőjét szintén Orbán Viktornak hívták.
„Kérem a tisztelt Akadémiát, hatalmazza fel az elnökséget, hogy két nagy jótevőnknek bejelenthessük az újjászületett Akadémia megalakulását, kifejezhessük mély hálánkat, és felkérjük őket, hogy Akadémiánk sorsát továbbra is a szívükön viseljék.” Ekképpen hangzott a felszólítás 1949. november 29-én, amelynek nyomán aztán a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) éppen az idő tájt megtizedelt közgyűlése ellenszavazat nélkül adta meg a kért jogosítványt Rusznyák Istvánnak, a frissiben megválasztott elnöknek. A két „nagy jótevő”, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő – a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) főtitkára és helyettese – persze nem a hálatelt szavakból értesült az „újjászületésről”, vagyis arról, hogy az akkorra mind korlátlanabbá váló hatalmuknak immár az Akadémia is meghódolt.
Az ünnepélyes aktusig négyéves, igencsak girbegurba út vezetett. Pótó János történész, aki 1994-ben a Történelmi Szemlében Harmadik nekifutásra címmel jelentetett meg hosszabb tanulmányt „a tudomány fellegvárának bevételéről”, a Magyar Kommunista Párt (MKP) első, igaz, még igen körvonalazatlan próbálkozását 1945 tavaszára datálja. A lehetőség a patinás testület tagjai közötti nézeteltérés miatt adódott. Az MTA ugyanis – mint azt egy másik kutató, Péteri György a Századvég című folyóiratban közzétett tanulmányában megállapította – a második világháborút követő hónapokban ugyancsak az újjáalakulás gondjaival küszködött. A tudományos eredményt visszaigazoló akadémikusi cím ugyanis az MTA alapszabálya szerint visszavonhatatlan volt, ám egyes akadémikusok korábbi politikai szerepvállalása rossz tárgyalási pozícióba hozta az egyébként sem a radikális újítások testületeként ismert tudós társaságot. Így volt ez annak ellenére is, hogy a háborús bűnösök listájára került történészt, a kultuszminiszteri tárcát is viselt Hóman Bálintot, a fajelméletet tudományos alapon elismerő Orsós Ferenc patológust, valamint a tiszteleti tag Habsburg József főherceget – az alapszabály módosításával – 1945 júliusában kizárták (HVG, 1994. február 26.).
Ám ezzel a testülettel szembeni elégedetlenséget a háborús felelősség kérdésére akkor oly érzékeny közéletben nem sikerült leszerelni. Főleg azért, mert az elégedetlenek vezérszónoka nem más, mint az Akadémiába a harmincas évek végén csak ímmel-ámmal befogadott tudós, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt, akinek tudományszervezési elképzelései már eleve szöges ellentétben álltak akadémikustársai gondolkodásával. Mint azt Péteri György említett tanulmányában részletezte: Szent-Györgyi a tudományos kutatás állami támogatásának megszerzése érdekében akkoriban „átmenetileg” nemcsak elképzelhetőnek, de egyenesen „kívánatosnak” nevezte a politika „igazságosztó” szerepvállalását. Az MKP és Szent-Györgyi együttmenetelése azonban nem tartott sokáig, a Nobel-díjas tudós 1947-es Amerikába távozása után véget is ért a kommunisták első MTA-ellenes ostroma. Bár a fennmaradt iratok azt bizonyítják, hogy az MKP vezetése ezt követően radikálisabb eszközök igénybevételét is fontolgatta, utóbb mégis úgy döntött: közvetlenül az egyházi iskolák államosítása után „helytelen volna a közvéleményt az Akadémia szétverésével izgatni”.
Új taktika született tehát: egyrészről a „lassú meghalasztás” egy konkurens szervezet létrehozása és szinte teljes pénzelvonás révén, másrészről pedig az erre hajlamos, illetve a kívánatosnak ítélt tudósok „átcsábításával”. 1948 augusztusában – közvetlenül a két munkáspárt egyesülése után – az MDP törvényjavaslatot terjesztett az Országgyűlés elé: a kutatások összehangolására alapítsák meg a Magyar Tudományos Tanácsot (MTT). Az „ellenakadémia” tervét a vitában csupán egyetlen képviselő, Kisházi Mihály (Keresztény Női Tábor) ellenezte, ám a „reakciós” honatya okvetetlenkedését az MDP felszólalói – legfőképp az egyik pártideológus, Rudas László – lesöpörték. A „tudomány termelőerővé válásának” elve jegyében életre keltett ellenakadémia – melynek élére Gerő Ernőt nevezték ki – a tudományban addig soha nem tapasztalt hatalom birtokosává vált. Egyebek mellett hatáskörébe került a tudományra fordítható összegek elosztása, s ez a szervezet dönthetett arról is, mely egyetemi intézeteket minősíti át kutatóintézetté, kiket váltat le az egyetemi tanárok közül, s kiknek ad új megbízást. Az ugyancsak közvetlenül kommunista irányítással tevékenykedő MTT apparátusa „káderezte le” azokat a tudósokat is, akiket aztán meghívtak az MTT egyébiránt igen heterogén összetételű elnökségébe. E dísztestületben helyet kaptak ugyan a pártiratokban „megfékezhetetlen figuráknak” nevezett személyek is (a káderezés során ilyennek jellemezték például a nemzetközi tekintélynek örvendő debreceni idegsebész akadémikust, Sántha Kálmánt), de szavuk, befolyásuk nem nekik, hanem az MDP megbízható kádereinek volt. Ezek közé tartozott a szakmájában elismert matematikusból pártalkalmazottá (a megalakuláskor MTT-főtitkárrá) süllyedt Alexits György, a politikai téren mind készségesebbnek bizonyuló orvosakadémikus Rusznyák István vagy az akadémikusi címre az idő tájt még csak vágyakozó Rudas László és a történettudomány iránt lelkesen érdeklődő pártmunkás, az MDP pártfőiskoláját igazgató Andics Erzsébet. Mindenesetre jelzésértékkel bír, hogy kettős (vagyis MTA- és MTT-)tagságra sem az Akadémia akkori elnökét, Kodály Zoltán zeneszerzőt, sem a főtitkárt, Voinovich Géza irodalomtörténészt nem érdemesítették.
„Ne legyenek megélhetési gondjai a tudomány művelőinek” – jelentette ki Gerő Ernő az MTT 1949. februári alakuló ülésen. Az MTT apparátusa hónapokig tartó káderezéssel választotta ki azt az MDP titkársága által többszörösen megszűrt, ötven-hatvan „élvonalbeli tudóst”, akik áprilisban már kézhez is kapták – a szabályozás szerint bármikor visszavonható – kiemelt apanázsukat, az akkori átlagbér öt-hatszorosát kitevő havi 2500-3000 forintot.
Az MTT szinte „össztudományos főminisztériumként” a következő néhány hónapban úgy vette kezébe a tudományos élet ellenőrzését, hogy voltaképpen semmifajta ellenállással nem találkozott. Az MTT köreit a kommunista taktika szerint agonizálásra ítélt Akadémia egyáltalán nem zavarta. Nem kis meglepetést okozott hát, amikor 1949. június első napján Gerő Ernő mégis a két intézmény egyesítésének előkészítésére utasította apparátusát.
Az ok – a dokumentumok ismeretében, az utókorból tekintve – meghökkentően egyszerű. Az MTT meghívására márciusban a Szovjet Tudományos Akadémia (SZTA) elnökségének két tagja Budapesten járt. Ez alkalommal Ivan Jevdokimovics Gluscsenko, Sztálin-díjas biológus barátian, de annál határozottabban közölte a magyar elvtársakkal, miután náluk „a tudományos irányítás állami szerve” az SZTA, ennek „természetes partnerintézménye” csak és kizárólag az MTA lehet. Gerő Ernő májusban, soros moszkvai útján minden bizonnyal kontrollálta az információt, s hazatérve, június 1-jén, a párt akkori szűk körű vezetőségének, Rákosinak, Farkas Mihálynak és Kádár Jánosnak címzett levelében – amelyet az MTT történetét feldolgozó monográfiájában Huszár Tibor adott közre – már ki is jelölte, merre kell irányt venni: „Megérett a helyzet arra, hogy ősszel vagy az év végére az MTT az Akadémiával egybeoldódjon oly módon, hogy az Akadémia kimondaná az alapszabály-módosítást, és egyben maga kérné az egybeolvadást az MTT-vel.”
Innen kezdve pártberkekben már „csak” a megoldás mikéntjéről esett szó. A végrehajtásban főszerepet kapó MTT-főtitkár, Alexits György június 18-án, az esetleges maradék ellenállást megtörendő, frontális támadást indított „a reakció erődje” (értsd: az Akadémia) ellen, mondván, annak ténykedései „sokszor zavart keltenek tudományos életünkben, s akadályozzák a Tudományos Tanács építőmunkáját”. A hadművelet szerves részeként 1949. szeptember 14-én az MDP titkársága titkos határozatban úgy döntött, hogy a két szervezet „átszervezése”, vagyis egyesítése után az akadémikusok száma 264-ről 120-ra csökkenjen, ami értelemszerűen tagrevízióval kellett hogy együtt járjon. A pártvezetés által meghozott döntések legitimálását kezdettől a különféle, szűkebb, tágabb akadémiai testületek értekezleteitől várták. Nem hiába: a címük elvételével, valamint egzisztenciájuk ellehetlenítésével fenyegetett akadémikusok úgy próbálták igazolni megbízhatóságukat, hogy szakmai üléseken egyre szélesebb körben fogadták el az akadémikustársaik alkalmatlanságát kimondó verdikteket.
Huszár Tibor könyvének tanulságosan szomorú fejezete az, amelyikben az akadémikusi minősítésekből idéz. A szerző „mintapéldánynak” nevezi az újjászervezett, vagyis államosított MTA első elnökének, az elmarasztaló minősítésekkel az élen járó Rusznyák Istvánnak azon javaslatát, amely a „Rockefeller-kapcsolatokkal rendelkező”, „baloldali és zsidó orvosok ellen számos intézkedést foganatosító” volt belügyi államtitkárt, a „közepes szakember” Johan Bélát „kihagyni” megjegyzéssel intézi el. Egyébiránt Johan 1922-ben lett Magyarország első Rockefeller-ösztöndíjasa, és „belügyi” (valójában: közigazgatási) államtitkársága idején, 1935-1944 között ő teremtette meg az egész országra kiterjedő közegészségügyi hálózatot. Mi több, 1945 után – az igazoló bizottsági procedúrákon átesve – az ő kutatásai alapján gyártották le az első magyar penicillinkészítményt.
Nem sokkal épületesebb olvasmány Waldapfel József irodalomtörténésznek például a magyar bibliográfia egyik legjelesebbjét, a Szinnyei József Magyar írók élete és művei című grandiózus munkáját folytató Gulyás Pált eláztató jellemzése. Waldapfel – akinek minősítői buzgalmát a Magyar Irodalomtörténeti Intézet igazgatói székével ismerték el még az évben – „műveletlen, klerikális, szürke embernek” mondja Fraknói Vilmos püspök „természetes fiát”. Mindezek alapján Waldapfel arra biztatta a döntéshozókat, hogy Gulyás több tízezer darabos, még ma is felbecsülhetetlen jelentőségű katalógusát, amely szerinte amúgy „politikai szempontból erős revízióra szorul”, egyszerűen vegyék el a szerzőtől, mondván, „azt jelentékeny részben hivatali idejében gyűjtötte”.
Az egész nyáron folyó káderezés utáni végleges, 120-as lista szeptember közepére készült el. De hogy nem csupán eltávolításról, hanem új káderek beviteléről is szó esett, azt bizonyítja, hogy az egyik legelső, 1949. júniusi előterjesztés már megnevezi az Akadémia egyes osztályainak leendő titkárait is. Apró problémának tekinthető csupán, hogy a nevezettek közül akkor még mindössze egyetlen ember tagja az Akadémiának, a többit más új tagokkal együtt „még be kell vinni”. Alexits György, aki egyébiránt maga is példát mutatott a minősítések készítésében, a listát értékelve úgy fogalmazott: „Tulajdonképpen csak egy határozottan ellenséges magatartású akadémikust tartanánk meg... Kodály Zoltánt.”
Kodály, aki Illyés Gyulához hasonlóan egész életében a hatalommal való „bölcs együttműködésre” törekedett, az Akadémia lefejezésének végnapjaiban politikai influenzába esett. Vele – s egyben az MTA be nem avatott tagjaival – ugyanis csak október közepén ismertették meg, miket is kell majd hamarosan „saját jószántukból” megszavazniuk.
Október utolsó napjára már minden eldőlt, így a 264 szavazásra jogosult akadémikus helyett az ülésen megjelent összesen 72 akadémikusból a szavazásban is részt vevő 39 tudós előbb módosította az alapszabályt, majd legitimálta a házon kívül hozott döntéseket. Egyebek mellett azt, hogy miközben az atomfizika nemzetközileg jegyzett tekintélyét, Bay Zoltánt, a társadalomtudós Bibó Istvánt, a történész Hajnal Istvánt, az író Márai Sándort, a jogalkotás nagymesterét, Moór Gyulát, vagy a már említett Szent-Györgyi Albertet megfosztották akadémikusi címüktől, ugyanakkor a már szintén említett Andics Erzsébet az MTA tagja lett. Arról nem is szólva, hogy Rusznyák István elnökként, Alexits György főtitkárként, Gerő Ernő és Révai József pedig tiszteleti tagként gyarapította az új testület tekintélyét.
E szerkesztett írás eredetije a HVG 1999. december 4-i számában jelent meg.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
