Az Orbán-interjú margójára: túl a liberálbolsizáson

A miniszterelnök interjút adott az osztrák Kleine Zeitungnak. Többek közt arról beszélt, hogy létezik egy liberális hálózat, mely a fasizmus, nacionalizmus, populizmus szavakat politikai bunkósbotként használja. „Lehetetlenné teszik, hogy a haza szeretetére vagy Jézus tanainak követéséről beszéljenek", mondja Orbán, aki az interjú egy másik pontján azt is hozzáteszi, ”ha az ember magyar, alapérzés, hogy elárulták”. De beszél a családról, ami ugye, mint tudjuk egy férfi és egy nő, és a kultúráról, ami – azon túl, hogy „a többi kultúrát tiszteljük” – természetesen a keresztény kultúra.

Na, akkor itt álljunk meg egy szóra.

Ha felsorolnánk, mi mindennel és hogyan teszi tönkre az életünket a NER, hogyan helyezi egy teljesen abszurd és lehetetlen kommunikációs térbe az itt-és-most létezést az orbáni rendszer, a listán előkelő helyre kerülne az a beszédmód, ahogyan és amellyel azokat a dolgokat fogalmazza meg, értelmezi, sajátítja ki, sőt, kannibalizálja, amelyek éppen létezése fundamentumát, világmagyarázata lényegét jelentik.

Nem a végtelenül fárasztó és elképesztően unalmas liberálisozásról, endzsiózásról, genderezésről (szigorúan g-vel az elején) van szó elsősorban, amelyekkel Orbán tényleg olyan, mint egy monomániás dödögő nagypapa, és amiket, meg az amikről való beszéd tónusát és mikéntjét a tányérnyaló holdudvar természetesen már ügyesen elsajátított egy ideje (meg azt is, hogy hogyan kell kicsiket köhécselgetve, fejet orbánosan félrehajtva, úgy hangsúlyozva azt mondani, amit), hanem sokkal inkább azokról az öndefinitív ideológiai panelekről, amikre a NER – meg előtte már az ellenzéki Fidesz is – úgy, ahogy van, teljes súlyával ráfeküdt.

Arról van szó, hogy a NER-ben már rég óta képtelenség Istenről (vallásról, hitről, spiritualitásról), hazáról vagy családról beszélni, oké, persze lehet, hiszen beszélni elvileg bármiről bármikor lehet, de valójában mégsem: az, ahogyan a rendszer szellemi-érzelmi-tartalmi értelemben kutat mérgez, lehetetlenné tesz minden valóságos diskurzust. Többek közt éppen erről szól a deklarációk szintjén nemzeti bokrétát, a nemzet, az Isten vagy a család szót, mint vezérlő izét lobogtató NER leglényege.

Ja, igen, és persze láttuk, ahogy ez felépül: ez volt már before it was NER, a 2002-es kokárdás hisztériakeltéssel, és így tovább, és így tovább.

Ne legyen párbeszéd, ne beszéljünk a közös dolgokról, sőt valójában ne legyenek közös dolgok, ne legyen nemzet sem, ami a dolog intellektuális és érzelmi megközelítését egyaránt illeti. A NER, ami annyit járatja a száját a közösségről, valójában éppen, hogy szétbombázza a közösséget, a közösségeket. Legyenek forró vízben könnyen és gyorsan oldódó, tasakos, instant világmagyarázatok, legyen tömeg és rajongói klub (és nem közösség), úgyis mint törzsbázis, legyen visszaböfögés, aztán kuss, ül és emészt.

Szóval, hogy zárjuk a kört, a NER maga az, ami lehetetlenné teszi, hogy „a haza szeretetéről vagy Jézus tanainak követéséről beszéljünk", vagy hogy azon a toxikusan és szánalmasan coelhói magyarázaton túl, miszerint magyarnak lenni annyit tesz, mint elárultnak lenni, próbáljuk értelmezni azt, hogy mi így együtt, akik itt és most ebben az országban élünk, mik is vagyunk és mit akarunk az élettől egy 9-től 99 évesig korig értelmezett társasjáték kontextusában. Vagy hogy egyáltalán bármiről beszéljünk. És akkor még ott van az is, amit az elmúlt napokban, az emlékezetes patkánygate során láthattuk, hogy ez a kommunikációs képtelenség, a monomániás diskurzusoknak ez a lehetetlensége nem csak mélységében, de széltében-hosszában, a közéleti spektrum teljes kiterjedésében mérgez.

Innen szép nyerni.