Van egy történet, amit már régóta el szeretnék mesélni. Most elmesélem.

A tókertiek Európája

Január eleje van, a Budapesttől 50 kilométerre található 8 ezer fős településre, Dömsödre tartunk autóval. Hideg van, havazik, az utak csúsznak. Útközben azon gondolkodom, mennyire egyformák a magyar falvak: ugyanolyan családi házak, ugyanolyan 70-es évekbeli kis kocsmák, rajtuk a presszó felirattal, ugyanolyan boltok, és ugyanolyan pufidzsekis, hólapátóló asszonyok a kerítések előtt. Dömsöd számomra mégis nagyon más: itt nőttem fel, ez a szülőfalum, ide köt minden gyerekkori emlékem.

A faluba beérve arra gondolok, mennyire jó, hogy mi a kereszteződésnél nem jobbra, hanem balra fordulunk be. Jobbra van a cigánytelep, vagy, ahogy errefelé hívják, a Tókert.

Azok a rokonaim élnek ott, akiknek nem volt lehetősége kitörni, akiknek nem volt esélye egy jobb életre. Nekünk volt, így mi az “elitebb” részen tudtunk házat építeni. Balra, a Szőlőhegyen. Amikor megérkezünk, anyukám a vasárnapi ebédhez készülődik. Gulyáslevest csinál és rántott húst. Meglátom az elkészült étel mennyiségét és elmosolyodok: bár csak öten eszünk, legalább tíz fő jól lakna. A 10 literes fazékból majdnem kibuggyan a leves, a tálalásra szánt tányér pedig kis híján megreped a hús súlya alatt.

De hát ilyenek vagyunk mi, cigányok. Ha vendég jön, még ha a saját lányod is az, nem lehet kevés az étel. Senki nem mehet el éhesen, annál nagyobb szégyen nincs is.

Oroszi Babett, a pályázat nyertese, a HVG munkatársa (Forrás: átlátszó)

Evés közben ki-kinézek az ablakon. Egy zsákutca végén lakunk, miénk az utolsó ház, az ablakból belátni az egész utcát. A kanyarban egyszer csak egy népes csapat jelenik meg. Egy idősebb asszony biciklivel, mellette egy huszas éveiben járó lány gyalog, és több kisgyerek. A Tókertből jönnek.

- Ági, Ági! - kiabálják a kapunál anyukám nevét. Falun vagyunk, itt senkinek nincs csengője, pontosabban, itt így csengetnek. Anyukám kicsit mérges lesz.

- Megmondtam nekik, hogy vasárnaponként ne jöjjenek! - mondja emelt hangon, de érezni rajta, hogy ez nem igazi düh, inkább az a másik fajta. Az a hamar elillanó.

- Jövök! - kiabál vissza az ablakon keresztül, majd leteszi a villát, megtörli a kezét, kimegy, és beengedi a népes csapatot. De nem a házba jönnek, hanem a pincébe. Nagyjából fél órát töltenek lent, én pedig nem értem az egészet.

Anyukám néhány száz forinttal a kezében jön fel a pincéből.

- Ennyit tudtak adni, a többit hitelben vitték - mondja apukámnak, majd elővesz egy papírfecnit, amin nevek sorakoznak és különböző összegek. Ildi, 200 forint. Sanyi, 500 forint. Huszár, 250 forint és így tovább, majdnem egy oldalon át. Én továbbra is értetlenül nézek.

- Mi történik?! - buggyan ki belőlem a kérdés.

Anyukám erre elmeséli, hogy van egy férfi, aki hozza neki a fát a fűtéshez. A férfi a fával együtt hozni szokott egy rakás, kidobásra ítélt ruhaneműt is. Zoknikat, nadrágokat, kabátokat, cipőket, pulóvereket. Ne szépítsük, szemetet. Azért hozza a fával együtt, hogy azt is dobják a tűzre. A ruha jól ég.

Anyukám, amikor először meglátta a ruhaszemetet, úgy döntött, nem dobja az összeset a tűzre, a “javát” kiválogatja, hátha talál benne olyat, amit felhúzhat takarításhoz. Talált is. Bár a nagy része teljesen használhatatlan volt, elnyűtt, lyukas, koszos, szakadt, akadt közte néhány kevésbé vállalhatatlan darab is. Olyan pulóver, amin csak egy lyuk volt, az is kicsi. Olyan kabát, ami hordható, a csirkeól kipucolásához legalábbis tökéletes.

A fával mindig jött a ruhaszemét is, anyukám pedig válogatott, a darabok egyre gyűltek. Kimosva, megfoltozva vitte le őket a pincébe, a cipőkbe új cipőfűzőt vett, a kabátokba új cipzárt varrt. A tároló pedig egy ponton megtelt.

Ekkor jött az ötlet, hogy odaadja a holmikat azoknak, akik papucsban járnak télen, akik a mínusz húszban kabát helyett három pulóvert vesznek fel. Mert nincs pénzük se cipőre, se kabátra, de sokaknak zoknira se.

Nem ingyen adja őket, de csak azért, mert a mosópor sincs ingyen. Az árazás viszont a helyzetnek megfelelő.

Egy pár zokni 5 forint, egy póló 10 forint, egy pulóver 50 forint, egy nadrág 100 forint. A kabát a “legdrágább” darab, 200 forintért lehet elvinni. Új cipzárral és foltmentesen.

A hír, hogy az Áginál megfizethető áron lehet ruhát venni, hamar elterjedt, és a helyi cigányok ezután egymásnak adták a kilincset. Kicsik, nagyok, nők, férfiak, jöttek rengetegen. A helyi kínai bolt túl drága, itt meg még kávét is kapnak. Ha lett volna, ez lett volna a szlogen.

A filléres ruha is drága, ha a kevés pénz ételre kell (képünk illusztráció)

Túry Gergely

A helyi cigányoknak így lett cipője, kabátja, és néha még a kisgyereknek is jutott ruha, persze csak ha anyukám talált a szemétben. Volt, aki egyszerre két kabátot is vett, és boldogan távozott, mert ilyesmi még soha nem történt vele. Kabát, és rögtön kettő! Kivételes élmény errefelé ez.

Persze még így is állandó a hitel. Kétszáz forint csak közvetlenül azután jut cipőre, zoknira, hogy megjön a segély, akkor se mindig. Ruházkodni jó, de az éhség is nagy úr.

Anyukámat valójában nem érdekli a “hitel”. Mindig felírja az összegeket, akkor is, ha legbelül azért pontosan tudja, hogy soha nem kapja meg.

Közben befut a szomszéd kislánya. Éhes, kinézi a szánkból az ételt. Anyukám enni ad neki. Ahol ötnek jut, ott jut a hatodiknak is, mondja. Náluk semmi nincs, csak kóla, a maradék, amit anyukám tegnap odaadott, elfogyott.

Akik aznap megfordultak nálunk, egytől egyig tisztességes és dolgos emberek - munkájuk mégsincs. Anyukám sokszor mondta, lányom, nekünk a hátunkon ott van a C betű, mindig ott volt, és ott is lesz, ezzel a betűvel pedig minden nagyon nehéz. Minden sokkal-sokkal nehezebb.

Ez itt a magyar cigányság jelenkori története teljes valójában és meztelenségében. Azoké, akik hiába akartak - pedig akartak -, nem tudtak kitörni. Nehéz is úgy, ha mindig éhes vagy, ha nincs villany, ami mellett olvashatsz, ha a szemétből kell öltözködnöd - már ha jut szemét, a legtöbb helyen ugyanis az sincs. A legtöbb helyen semmi nincs, és ezt szó szerint kell érteni.

Dömsödön például nincs középiskola, a legközelebbi 25 kilométerre van, az utazás viszont pénzbe kerül. Sok pénzbe. Sok pénz a külön matektanár is, és ha nincs mit enni, akkor bizony az egyszeregy is nehézségekbe ütközhet.

Miután eljövök otthonról, visszatérek a napi rutinba. Szerencsés vagyok, nekem van ilyenem. Engem taníttattak, volt rá pénz - ezt senki más nem mondhatja el magáról a szűk környezetünkben. A többiek segélyből élnek, egyik napról a másikra, a szemétből ruhatárat építve.

Szerencsés vagyok azért is, mert nekem fehér a bőröm, apukám magyar, így én a külvilág számára soha nem voltam cigány. Nekem soha nem kellett szembenéznem diszkriminációval, én nem kaptam meg mindennap az arcomba, amit minden cigány megkap mindennap. A gyanakvó tekinteteket, az elutasítást, az unalomig ismételgetett mondatot, miszerint “elnézést, de a munkakört már betöltötték”, miközben mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Rólam azt hitték, magyar vagyok, és amikor kiderült, hogy nem, már volt karrierem.

A cigányok többségét viszont egy ponton mindenki magára hagyta. Így tett a kormány, így tett a szociális rendszer, és így tettek a cégek, munkáltatók is. Jó lenne, ha az Európai Unió nem így tenne, ha legalább onnan kapnának egy esélyt. Mert azt mindenki megérdemli. Az is, akinek nem fehér a bőre.