szerző:
Bedő Iván - Bernát György
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Németország kettészakadása óta kisebb-nagyobb hullámokban, de állandóan tömegek települtek át az NDK-ból az NSZK-ba. A berlini fal 1961-es felépítése óta az egyik legnagyobb áttelepülési hullám volt az 1989-es. A korabeli HVG-ben Bernát György Bonnból és Bedő Iván Berlinből ismertette az NDK-ból való ki-, és az NSZK-ba való betelepülés körülményeit. A cikk 30 éve, 1989 szeptember elején jelent meg, egy héttel azelőtt, hogy a magyar kormány végleg megnyitotta a magyar-osztrák határt a keletnémet menekültek előtt.

Az NDK történetében nem a mostani menekülési hullám az első. A háború végétől a berlini fal 1961-es felépítéséig becslések szerint több mint hárommillió volt a szovjet övezet, illetve az NDK „embervesztesége”, azóta pedig az idei év júliusáig valószínűleg a 600 ezer főt is meghaladta. Igaz, főleg eleinte, néhány tízezren odaátról is áttelepültek a keleti zónába.

Körülbelül félmillióan már az első években a három nyugati övezet valamelyikébe költöztek. Az NDK 1949. évi megalakulása után évente egy-kétszázezer körül volt az áttelepülők száma. Az első igazán nagy hullám 1952-ben és 1953 első felében volt. Az emberek alighanem az 1952 júliusi pártkonferencia után gondolták meg magukat, akkor határozták el ugyanis a szocializmus építésének felgyorsítását. Ez a hullám némileg lecsillapodott Sztálin halála és az 1953. június 13-ai sztrájkok nyomán, amikor visszavonták az életszínvonal-csökkentő intézkedéseket.

Korabeli illusztráció a HVG-ben /// Már nem volt minden fekete vagy fehér
©

Rövid idő elteltével azonban megint többen vágytak Nyugatra, nem utolsósorban az érezhető életszínvonal-különbség miatt. A statisztikák 1957-ben mutatnak ismét némi visszaesést, mert akkor megszigorították a nyugati utazásokat. Ez persze csak megnehezítette, de nem tette lehetetlenné a dolgot, hiszen a berlini falat ,,csak” 1961. augusztus 13-án húzták fel.

Közvetlenül előtte a jólértesültek nagy csoportja még fellendítette e sajátos kelet—nyugati forgalmat, később viszont inkább szökevényekről, mint áttelepülőkről lehet beszélni. Sokan életüket is kockáztatva szöktek át a falon vagy a két német állam határán — és ezek a vakmerő, kétségbeesett cselekedetek még az idén is többször szomorú szenzációkkal szolgáltak, mint például egy mindmáig rejtélyes léggömbös szökés, vagy egy fiatalember lelövése a berlini falnál.

Az utóbbi években észrevehetően emelkedett a legálisan Nyugatra települők száma. (Nyugaton ez esetben szinte kizárólag az NSZK és Nyugat-Berlin értendő.) Évi 10 ezer körül ingadozott az engedélyek száma 1983-ig, majd 1984-ben hirtelen majdnem 35 ezren kelhettek útra, a következő két évben összesen 20 ezren, 1987-ben ismét csak 11 ezer fölött, tavaly nem sokkal 30 ezer alatt volt az áttelepülők száma.

Ez már a végjáték /// Hamarosan semmi sem állíthatta meg a Trabantokat
©

Az idei év fordulatot hozott: július végéig majdnem 50 ezren kapták meg a szükséges papírokat, és megalapozottnak látszik a feltételezés, hogy az év végéig minden eddiginél többen, akár 100 ezren is kivándorolhatnak.

Eddig, pontosabban 1989. január 1-jéig, amíg nem volt nyilvános jogszabály az NDK-polgárok külföldi utazásairól és kivándorlásáról, igen bizonytalan volt a kérelmezők helyzete. Sokaknak évekig kellett várniuk — és akkor esetleg azt hozták tudomásukra, hogy kérelmüket elutasítják. Indoklási kötelezettség és fellebbezési lehetőség nem volt. A kérelmezők viszont pusztán ezzel az elhatározásukkal eleve lehetetlenné tették saját helyzetüket lakó- és munkahelyükön.

Az idén változott a helyzet, legalábbis jogilag. A rendelet 3—6 hónapos határidőt szab, írásos indoklási kötelezettséget ír elő, és lehetővé teszi a döntés megfellebbezését bíróság előtt. (Ez utóbbi lehetőség július elseje óta érvényes.) Egyidejűleg viszont minden kivándorlási kérelmet meg kellett újítani, más szóval: újra kezdődött a sorbanállás. Már az év elején a követségfoglalások mutatták, hogy az érintettek nem bíznak igazán az új rendeletben.

A nyári, látványos berlini és budapesti esetekig a követségfoglalás valóban bevált módszer volt: aki egyszer betette a lábát egy nyugatnémet vagy más képviseletre, az legtöbbször büntetlenül távozhatott, éspedig azzal az ígérettel, hogy hamarosan Nyugatra juthat.

Várakozó NDK-sok a budapesti nyugatnémet nagykövetségnél /// A remény nem halt meg
©

Azt legfeljebb találgatni lehet, mi indította az NDK illetékeseit a sok engedély kiadására. A lehetséges okok között említhető, hogy az efféle humanitárius cselekedetek mindig is jótékonyan befolyásolták a két német állam viszonyát — mondhatjuk úgy is, hogy ezek a gesztusok valamilyen módon „kifizetődnek” az NDK-nak. Mások szerint az NDK vezetői úgy gondolják: ha ennyi vagy annyi polgárt elengednek, akkor a nyomás előbb-utóbb megszűnik, mert elfogynak a távozni kívánók.

Ennek ellentmondani látszik, hogy a bizonytalan becslések szerint ez a szám nem csökken, sőt, a lehetőségek megnyíltával párhuzamosan növekszik. Inkább csak az érdekesség kedvéért említendő az a híresztelés, hogy állítólag családi házból nagyobb eséllyel lehet kérelmet benyújtani, mint panellakásból.

Mindezeknek a megfontolásoknak ellentmond, hogy a krónikus munkaerőhiány közepette az NDK egyre kevésbé engedheti meg magának az elvándorlást: az orvosoktól a villamosvezetőkig egyre több helyen hiányoznak a távozók.

Egy rövidfilm a szóban forgó időszakról — a Magyarország által nagylelkűen befogadott menekültek elszántak, az NSZK-ba akarnak jutni:

Sokan úgy vélik, hogy önmagában az utazási korlátozások enyhítése is javulást hozna: ha az NDK-polgárok gyakrabban jöhetnének-mehetnének, nem éreznének olyan késztetést, hogy az első adandó alkalommal kinn maradjanak.

Sokukat az NDK általános politikai és gazdasági helyzete nyomasztja — ezen adminisztratív intézkedésekkel aligha lehet segíteni. Érthető tehát, ha — átmeneti, de kézenfekvő megoldásként — tavasz óta rendszeresen felröppen a hír, hogy az NDK becsukja a kiskapuit, és korlátozza a magyarországi utazásokat. Mindeddig ez a hír rémhír maradt.

Az NSZK-nak az NDK-val nincs megállapodása arról, hogy hány keletnémetet fogad évente. Berlin minden évben nagyjából annyit közöl, hogy hány embernek hajlandó megadni az engedélyt az áttelepülésre. Nagy vihart kavart, s azóta is többször az NDK által cáfolt értesülés szerint a keletnémetek nem azonos feltételekkel mehetnek át.

Gottfried Forck berlini püspök áprilisban azzal állt elő, hogy információi szerint három kategóriába sorolják az NDK-ban a kivándorlókat:

  • Az elsőbe az NDK törvényei szerint családegyesítésre jogosultak tartoznak,
  • a másodikba azok, akiknek el kell hagyniuk az országot, mert az államrendet veszélyeztető magatartást tanúsítottak,
  • a harmadikba pedig azokat sorolják, akik egyszerűen el akarnak menni.

Az utóbbiakért — taníttatásuk és egyéb rájuk költött állami kiadások „törlesztéseként” — állítólag 30 ezer nyugatnémet márka fejpénzt fizetnek az NDK-nak. A püspöknek ezt az értesülését soha senki nem erősítette meg.

A pár héttel korábbi Páneurópai pikniken rövid időre már megnyílt a határ /// Új időknek új dalai
©

Az egyre nagyobb méreteket öltő bevándorlási hullám még a gazdag szövetségi köztársaságnak is gondot okoz. Az építési minisztérium sürgősen és terven felül 100 ezer lakással többet kíván felépíteni, a kancellár pedig megígérte, hogy erre az idén a központi keretből 1 milliárd 125 millió nyugatnémet márkát költ, s ugyanennyit várnak a tartományoktól is.

Az áttelepülők áthelyezésén kívül munkába állításuk is nehézséget okoz. Az persze azonnal kap állást, aki a hiányszakmákban keres munkahelyet. Minden kétkezi szakmunkást, ácsot, kőművest szívesen látnak. Nagyobb bajban vannak azok, akiknek szakképzettsége meghaladja ugyan a kelet-európai átlagot, de nem éri el a nyugatnémet technológiai követelményt. Nem kap állást azonban a számítástechnikai mérnök, az esztergályos vagy a bába. Ám 1,2 milliárd nyugatnémet márkát fordítanak átképzésükre. Amíg nem találnak munkát, addig pedig mindannyian az NSZK-ban születettekkel azonos segélyekre jogosultak.

Ők is jőnek, kopogtatnak — nemcsak NDK-sok akarnak az NSZK-ba menni

Az idén 300-350 ezer „kitelepülő” érkezik az NSZK-ba. azaz háromszor annyi, mint „áttelepülő”. Ez — ha a Bonnban használatos hivatalos szavakat lefordítjuk — annyit tesz: háromszor annyian költöznek Nyugat-Németországba Kelet-Európa NDK-n kívüli államaiból, mint Kelet-Németországból. A legtöbben — a várakozások szerint 100-150 ezren — Lengyelországból érkeznek. Helmut Schmidt egykori nyugatnémet kancellár 1975-ben abban állapodott meg Edward Gierek pártfőtitkárral, hogy a hetvenes évek végéig 125 ezer németajkú polgár települ át Lengyelországból a Szövetségi Köztársaságba. Varsó cserébe 10 milliárd márkás hitelt kapott, kedvező visszafizetési feltételekkel. A „keret” ki is utazott, de Lengyelországban — a német Vöröskereszt adatai szerint — még mindig 750 ezer német nemzetiségű polgár él, s többségük ki is szeretne vándorolni. Útjukban nem áll sok akadály, hiszen a lengyel útlevéltörvények igen liberálisak.

A kitelepülök második legnagyobb csoportját a Szovjetunióból érkező németek alkotják. Egybehangzó becslések szerint a Szovjetunióban 2 millió németajkú polgár él. Bonn és Moszkva közt nincs és soha nem is létezett rájuk vonatkozó keretmegállapodás, de az NSZK külügyminisztériuma már hosszú ideje igyekszik elérni, hogy a Szovjetunió liberalizálja kivándorlási politikáját. A sokáig elzárkózó szovjet magatartásban két éve következett be lényeges fordulat: 1987-ben 15 ezer, azaz hússzor annyi német települhetett át az NSZK-ba. mint egy évvel korábban. Tavaly több mint 47 ezren érkeztek, az idén pedig csupán az év első felében 42 ezren.

Összesen 120 ezerre teszik azok számát, akik eddig Romániából települtek az NSZK-ba. A még ottmaradt 230 ezer erdélyi szász és bánáti sváb közül Bonn hivatalos becslései szerint 180 ezren készek arra. hogy otthont cseréljenek. Ügyüket mindkét országban sűrű titokfelhő övezi, bár egyesek tudni vélik, hogy egy 1978-ban született román—nyugatnémet egyezmény értelmében a Szövetségi Köztársaság évente 10-13 ezret „vásárol meg” a rossz nyelvek szerint Románia legjobb exportcikkének számító német nemzetiségű polgárok közül, s fejenként közel 8 ezer márkát fizet értük. Más források arról is szólnak, hogy Bonn és Bukarest közt folyamatos tárgyalások folynak a fejpénz és a kvóta megemeléséért.

Bár Magyarországon — nyugatnémet adatok szerint — mintegy 200 ezren vannak azok, akik jogosultak volnának a „német állampolgárságra”, s évekkel ezelőtt elő is fordult néhány esetben, hogy Magyarországról származókat németnek fogadtak el, az NSZK budapesti követségén dolgozó egyik diplomata elmondta: nem emlékszik arra. hogy országa az utóbbi időben magyar állampolgárt „németesített” volna.

Egy friss nyugatnémet közvélemény­kutatás szerint az NSZK-ban élők 54 százaléka vélte úgy, hogy a kitelepülők nem azért jönnek, mert németnek érzik magukat, hanem mert jobb életkörülményeket kívánnak, tehát gazdasági menekültek. Egyre többen vennék szívesen a kapuk bezárását. Az NSZK 1949-es alaptörvénye értelmében azonban minden német születésű ember jogosult a „német állampolgárságra”, s így arra, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban lakjon. Hogy ki a „nemet születésű”, azt sokszor nehéz eldönteni. A keletnémet áttelepülőknek könnyű dolguk van: bemutatják személyi igazolványukat, s ez alapján automatikusan kiállítják számukra a nyugatnémet útlevelet. A más vidékről érkezők ügye már bonyolultabb. Nekik ugyanis — hacsak nem eleve „leellenőrizve” érkeznek az országba, ott kell bizonyítaniuk, hogy legalábbis egyik szülőjük vagy két — akármilyen ági — nagyszülőjük német volt, illetve a Német Birodalom 1937-es határain belül lakott. Ez sokszor hónapokat vesz igénybe, egyes esetekben még egy évnél is tovább tart.

Münchenben működik egy 70 dokumentátort foglalkoztató adatbank, amely az Európa keleti részén élő németek adatait gyűjti. Az alkalmazottak néhány esetben alaposan, megizzadnak, mire a dolgok végére járnak, mert az eredeti okmányok — születési anyakönyvi kivonatok, iskolai és halotti bizonyítványok — sokszor már elvesztek, megsemmisültek. A hatóságoknak sok hamisított iratot is ki kell szűrniük: Lengyelországban például jó néhányan a feketepiacon vagy régiségkereskedőknél — állítólag 30 ezer márkáért — veszik meg a régi, birodalmi német papírokat, s ezeket maguk állítják ki saját fölmenőik nevére. „Az NSZK-ba hazatérők egy részének legföljebb annyi köze lehet a németséghez. hogy valamikor volt egy német juhászkutyájuk” — fakadt ki nemrégiben a sajtó képviselői előtt egy maliciózus tisztviselő.

A német nyelvtudás nem előfeltétele a németség elismerésének. Sok „kitelepülő” tolmács segítségével válaszol a nyugatnémet hatóságok keresztkérdéseire.

A borítóképen várakozó NDK-sok a budapesti NSZK-nagykövetségnél 1989-ben - Fortepan / Szigetváry Zsolt

A cikk a HVG 1989. szeptember 2-i számában jelent meg.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
A boldogság inkább a személyiségünktől függ, mint a körülményeinktől

A boldogság inkább a személyiségünktől függ, mint a körülményeinktől

A magyarok több mint kétharmados többséggel támogatják a jogállami feltételeket

A magyarok több mint kétharmados többséggel támogatják a jogállami feltételeket

Windows 10 van a gépén? Kellemetlen meglepetés érheti

Windows 10 van a gépén? Kellemetlen meglepetés érheti