| Névjegy |
„Örömet, izgalmat és keserűséget is érzek, mert ha csak a fele történik meg mindennek, ami Magyarországon történt az elmúlt hónapokban, akkor még mindig itthon lennénk” – mondja a 46 éves közgazdász-szociológus, aki a tudomány szabadsága elleni támadás miatt költözött a napokban családjával és az Európai Kutatási Tanács kétmillió eurós támogatását élvező projektjével, valamint ötfős csapatával együtt Svédországba, ahol a Linköpingi Egyetem (LiU) professzora lett. Egy Veszprém melletti faluban, Nemesvámoson nőtt fel. Édesanyja porcelánfestő volt Herenden, édesapja teherautó-sofőr. A veszprémi Lovassy László Gimnázium matematika tagozatán érettségizett. Lázadó típus volt: néhány barátjával lejegyzetelték s terjesztették a Szabad Európa rádióban hallottakat. „Egyszer megszerveztem azt is, hogy ne énekeljük el a szovjet himnuszt november 7-én.” Az akció azonban idő előtt kitudódott, és büntetésből egyedül kellett énekelnie az órán. Az első szabad választáson az akkor még liberális Fidesz plakátjait ragasztotta. 1997-ben végzett közgazdász-szociológusként a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen. A Rajk László Szakkollégiumot meghatározó élménynek mondja. Hollandiában PhD-zett, témái a kapcsolathálók és a csoportok közötti konfliktusok voltak, kutatóként dolgozott Hollandiában és Olaszországban is, 2002 óta tanított a Közgázon. 2010-ben alapította meg, akkor még a Corvinuson, az azóta az MTA-n belül működő Kapcsolatháló- és Oktatáskutató Központot (Recens). Mostanáig Zuglóban, egy családi házban élt két gimnazista és egy általános iskolás gyerekével és ugyancsak közgazdász feleségével. Egyetemistaként még minden hétvégén hazajárt Veszprémbe énekelni. „Operabérletet a jövő évre is vettünk, haza fogunk jönni néhány előadásra.” |
HVG: Az MTA-ról szóló riasztó hírek csak tavaly júniusban kezdtek szállingózni, ön pedig már szeptemberben leült tárgyalni a svéd egyetemmel. Mindenben ilyen előrelátó?
Fazekas István
Takács Károly: 2017-ben, amikor a CEU-ügy elkezdődött, már nem az volt a kérdés, hogy mi lesz a CEU-val, hanem hogy ki lesz a következő. Logikusan következett az MTA, a kiállása és a kormánykritikus hangvétele miatt is. Nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy lássam a jövőt.
HVG: Mi volt az utolsó csepp?
T. K.: Volt egy Excel-táblázatom, ebben írtam össze a 2018-as választások idején, hogy milyen események bekövetkezésekor kezdek külföldi állást keresni. Benne volt a Corvinus átalakítása, az MTA megtámadása, a kollégáim kiszerkesztése a propagandaújságokban, az, hogy a kormány ellehetetleníti a munkát az akadémiai kutatóintézetben. Egyszerűen végére értem a listának.
HVG: Csapatával egy kétmillió eurós EU-s kutatáson dolgoznak, a munkatársait maga választotta ki. Konkrétan mitől tartott?
T. K.: Attól, hogy megmondják majd, milyen témákkal foglalkozzunk, esetleg valamennyit vissza kell osztanunk a pénzből. Illetve attól, hogy fölém raknak valakit. Ez utóbbi végül be is következett, de jobban sült el, mint vártam, ezt a helyzetet is tudtuk kezelni. Ahhoz szerencsére túl kicsik vagyunk, hogy pénzt kérjenek. Ezek a beavatkozási formák még nem erősek, de az létező fenyegetés, hogy az augusztusban felálló új rendszerben lehetőség van ezekre. Nyilvánvaló a kormány beavatkozási szándéka, más oka nem volt az átalakításnak.
HVG: A Lendület programban is nyert, amit az állam egyrészt azért ad, hogy a tehetséges kutatókat itthon tartsa, másrészt azért, hogy a külföldön dolgozókat hazacsábítsa. Ön is elfogadta a pénzt, most mégis lelép.
T. K.: Úgy tervezzük, hogy a projekt kutatási iránya a részvételemmel folytatódik. De most az is kérdésessé vált, hogy mi lesz a programok sorsa, hiszen azok is elkerülnek az Akadémiától.
HVG: Ifjúkori mozgalmársága, netán a Rajk-kollégiumban szerzett élmények után nem merült fel, hogy politizáljon?
T. K.: Nem, soha. Én sohasem tudtam olyan jól érvelni, mint számos meghatározó ember a Rajkban, akik közül például Kósa Lajos, Kaderják Péter vagy Szepesi Balázs politikai pályára lépett.
Fazekas István
HVG: Az, hogy egyértelműen politikai okból távozott, az egyetem honlapján megjelent interjúból is kiderül. A gyerekeinek mit mondott el mindebből?
T. K.: Velük együtt jártunk a CEU melletti tüntetésekre. Nekik nyilván nehéz volt elmagyarázni, hogy mindez most ekkora váltást jelent az ő életükben. De elfogadták. Cserébe nagyon jól megtanulnak angolul, svédül és még egy nyelven. De nem szakadnak el teljesen az eddigi iskoláiktól sem, a nagyobbak visszajárnak majd vizsgázni.
HVG: Mesélne egy kicsit az akadémiai fejvadászatról?
T. K.: Kicsit hasonló a focistákéhoz. Vannak meghirdetett állások, de van, amikor teremtenek az embernek egy állást. A pályázatoknak túl hosszú az átfutási idejük, így én írtam azoknak a kollégáknak, akikkel szívesen együtt dolgoznék, hogy nem lehetne-e odamenni. Nem írtam sok levelet, de Milánóban, Trentóban, Amszterdamban és Svédországban is tartottam előadást, ezek után kaptam ajánlatokat. Milánóban a miniszternek kellett jóváhagyni a professzori állást, ami a jelenlegi politikai viszonyok között nem volt borítékolható. De nem akartunk csöbörből vödörbe kerülni. Svédországból decemberben jött a végleges válasz: határozatlan idejű állást kaptam.
HVG: Munkájában kapcsolatokat elemez, és már nagyon sok helyen élt a világban. Mit gondol arról, milyenek vagyunk mi, magyarok?
T. K.: A legtöbb dologban hasonlítunk, de persze vannak különbségek is: például az iskolában, ha valaki árulkodik a tanárnak, az itthon erős ellenérzést vált ki a többiekből. Nyugat-Európában a tanár nem fogja leszidni azt, aki figyelmeztet a szabálytalankodókra. Vagy Magyarországon kevésbé vált ki ellenszenvet az iskolai közösségben az, aki megüt valakit, nagyobb a jelentősége a verbális támadásnak.
HVG: Ilyen hangos, zajos távozás után van még visszaút?
T. K.: Én nem kockáztatok nagyon. Ha majd valóban szakmai alapon működnek a dolgok Magyarországon, akkor vissza fogok tudni térni. Megvannak a működő kutatási kapcsolataim is. Az elvándorlás visszafordításához egy dolog biztos kellene: a kormányváltás.
HVG: Fiatalkori elköteleződése alapján úgy tűnt, Fidesz-szavazó. Mikor veszítették el?
T. K.: A rendszerváltás óta számomra a legszimpatikusabb kormány az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormány volt. Aztán egyre kritikusabbá váltam, de 2006-ban azért még nem azokra szavaztam, akik gumilövedékkel lövettek a tüntetők közé. 2010-ben már megosztottam a szavazatomat, az akkori LMP nagyon szimpatikus volt. Mindig lesz olyan párt, amire szavazni fogok, de egyre nehezebb megtalálni. Rendszeresen megkapom, hogy Fidesz-szavazóként én vagyok a felelős mindazért, ami ma történik. De én nem ezt a Fideszt, nem a szélsőjobboldali Orbán Viktort választottam. Szomorú, hogy el kell hagynom az országot, ahol az egzisztenciánk van, és ahol jól éreztük magunkat. Nem akartuk mindezt itt hagyni és így hagyni, de a tiltakozással nem tudtuk megállítani a tudomány bedarálását.
