Az Oktatói Hálózat által jegyzett közel 90 oldalas kötetet harminc független értelmiségi – többek között Bajomi Iván, Bozóki András, Gábor György, Radó Péter (teljes lista a keretesben) – írta azzal a céllal, hogy tájékoztassák a nemzetközi közvéleményt az Orbán-kormányok „eredményeiről” a kulturális, oktatási, tudományos területeken. Mint írják,

a nemzetközi közvélemény erről csak szórványosan értesülhetett.

„Jelentésünkkel szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy az Európai Unió adófizetőinek pénzéből, az EU intézményeinek pénzügyi és politikai támogatásával egy olyan autokratikus rendszer épült ki és szilárdult meg Magyarországon, amely egyfelől aggasztó méretű demokratikus deficitet és súlyos társadalmi problémákat generál, másfelől helyrehozhatatlan károkat okoz a kultúra egész területén” – jegyzik meg rögtön a bevezetőben.

A jobboldali körök nyilván „újabb Soros-bérenc-irománynak” tartják és veszik majd nem tudomásul a leírtakat, a baloldali köröknek pedig fájóan ismerős lesz a kötetből kiolvasható helyzetkép, annyira, hogy sok újat nem is fedeznek fel a leírtakban. Olyan érzés olvasni a jelentést, mintha azt egy ufónak írták volna, akinek semmilyen rálátása nem volt Magyarország utóbbi évtizedére. Az rendben van, hogy deklarálták a szerzők a nemzetközi célcsoportot, de sokszor így is túlzottan tankönyvszerűnek tűnik a szöveg. Olyan szempontból viszont biztosan érdekes, hogy egy kicsit összegzi és dokumentálja azt a helyzetet, amibe 2020 Magyarországa csúszott.

A Humán Platform kiadásában megjelent kötet a közélet számtalan területével foglalkozik, szó esik kultúrpolitikáról, szimbolikus politikáról, egyházak, oktatásról, tudományról, művészetről, kultúráról és médiáról. Az összeállítók szerint jelentésük megírását az indokolta, hogy „az egymást követő Orbán‐kormányok nemcsak a jogállamiság és a politikai, szociális jogok tekintetében, hanem az itt tárgyalt kulturális területeken is szisztematikusan szembemennek az Európai Unió alapelveivel, értékeivel és normáival, azokat tudatosan megszegik. Magyarországon folyamatosan sérülnek olyan fontos európai értékek, mint az emberi méltóság védelme, a széles körű hozzáférés biztosítása az oktatáshoz és a kultúrához, a társadalmi mobilitás feltételeinek megteremtése, a hátrányos társadalmi csoportok integrációja, a kulturális sokszínűség, a tudományos és művészi autonómia, a kulturális örökség védelme, a kiegyensúlyozó tájékozódáshoz fűződő jog, illetve a szakpolitikákban olyan demokratikus normák, mint a társadalmi párbeszéd biztosítása, az átláthatóság vagy a szubszidiaritás.”

Kultúra: eszköz a politikai célokhoz

A jelentés megállapítja például, hogy

az Orbán‐rendszer számára a kultúra csak annyiban fontos, amennyiben az eszközként felhasználható politikai céljai elérésére.

A kormányzat kultúrához való viszonyát jól jellemzi, hogy az oktatás, a tudomány, a művészet, a kulturális örökség, valamint az egészségügy és a szociális ellátás egyetlen minisztérium alá tartozik.”

Nehezen vitatható, hogy az utóbbi közel egy évtizedben, ha eltérő módon is, de minden területen végbement egy rendkívül erős központosítás. „A központi akarat érvényesítését egyfelől a tulajdonviszonyok radikális átrendezésével biztosítják: bizonyos esetekben a kormány rövid távú politikai céljait jobban szolgálja az újraállamosítás (pl. az önkormányzati iskolák államosítása), másutt a kormányzat a magánpiacon avatkozik be oligarchái közvetítésével, bonyolult üzleti tranzakcióin keresztül (pl. ellenzéki médiumok felvásárlása), vagy akár alapítványokba szervez ki, illetve privatizál korábban állami fenntartású intézményeket (pl. felsőoktatás). Az államosítás mellett jellemző egyes kulturális közfeladatok kiszervezése is (például az oktatásban kulcsszerephez jutottak a bevett egyházak).”

A központosítás nem csak a tulajdonviszonyokban volt megfigyelhető, hanem a kulturális területek irányításában is – folytatják a szerzők. Mint állítják (sajnos konkrétumok nélkül, pedig bizonyára lett volna sok példa), a döntéshozatal gyakran a legapróbb kérdésekben is az államigazgatás egészen magas szintjeire húzódott fel, ami irracionális következményekkel jár, nemegyszer működésképtelenséget eredményez.

Kaotikus helyzetek adódnak abból, hogy a szélsőséges központosítás dilettantizmussal párosul.

Túry Gergely

„Velünk vagy ellenünk”

Azt is hozzáteszik, hogy az Orbán‐rezsim kultúrpolitikájában nem az egyes kulturális területek saját, tartalmi ismérvei és mércéi a fontosak, hanem hogy a kulturális területen alkotók „velünk vagy ellenünk” vannak‐e. Megszűnt a társadalmi és a szakmai egyeztetés a döntések előkészítése során, sorozatosan születnek átgondolatlan, csak a kormányfőhöz közeli személyek és csoportok érdekeit szem előtt tartó, kaotikus helyzeteket teremtő döntések.

Kitérnek arra, hogy az Orbán‐rezsim fenntartásában kulcsszerepet játszik a szimbolikus politizálás, amiben központi szerepet kap a nemzeti összetartozás, az etnikai alapú és a határokon túlnyúló nemzetegyesítés, nemzetépítés, a Kárpát‐medencei középhatalmi szerep szimbolikus megalapozása. Úgy vélik, hogy ez a szimbolikus politika és a mindent beborító propaganda elsősorban a társadalmi hierarchia alsó fokain álló csoportok lojalitását hivatott fenntartani. Eközben a valóságban a nemzeti középosztály érdekeire koncentráló gazdaság- és társadalompolitika elhanyagolja, és meg is veti a hátrányos helyzetűeket, a szegényeket.

„Az Orbán‐kormány az egyházakat is a kultúrharc részévé tette, az ideológiai átnevelés szolgálatába állította. A rezsim a vallási érzületet saját legitimációjához, a hatalom szakralizálásához, azaz időtlenségének és megkérdőjelezhetetlenségének alátámasztásához használja fel – írják.

Kudarcos reformok az oktatásban

Szintén nem sok meglepetést találunk az oktatási rendszer leírásában. „A közoktatás jelenleg nem szolgálja egy modern, tudásalapú társadalom jövőre nyitott, érdeklődő, sokoldalú kompetenciákkal felvértezett tagjainak képzését” – írják például. Felidézik, hogy 2010 után újraállamosították az iskolákat, és egy végletesen központosított szervezet irányítása alá helyezték őket. Csökkentették az iskolák, pedagógusok autonómiáját, felszámolták a tankönyvpiacot, elavult és egységesítő tartalmi szabályozást kényszerítenek az iskolákra. A tanárok és a diákok is túlterheltek.

És az eredmény? A PISA‐felmérések tanúsága szerint

tovább növekedett a szakadék a különböző társadalmi hátterű diákok, illetve a különböző adottságú településeken élő tanulók eredményei között.

2015‐ben Magyarország azon kevés európai ország közé tartozott, ahol mind a felső, mind pedig az alsó teljesítménysávban is az eredmények romlása volt megfigyelhető. Ugyanebben az évben a funkcionális analfabéták aránya a 15 éves gyerekek között 27,5 százalék volt.

„A tankötelezettség 18‐ról 16 évre csökkentése, a szegregációellenes programok leállítása, az egyházi oktatási intézmények kiemelt, a szegregációt erősítő támogatása tovább növelik a leszakadók hátrányait. A szakképzésben radikálisan csökkentették a közismereti tárgyak tanítására fordítandó időt.”

Túry Gergely

Gyanús felsőoktatás

A kormány a felsőoktatási intézményeket gazdasági és politikai függésben tartja – állapítja meg a jelentés. Működésüket a rektorok mellé helyezett kancellárok útján irányítja és ellenőrzi, ami az egyetemi autonómia súlyos korlátozását jelenti. Folyamatosan szűkül a felsőoktatásba való bejutás lehetősége. Így ‒ a nemzetközi, illetve az európai trendekkel ellentétesen ‒ Magyarországon csökken a felsőoktatásban tanulók száma, és ez elsősorban a gyengébb szociális és kulturális háttérrel rendelkező fiatalok kiszorulását jelenti a felsőoktatásból.

A kormány a hatalomra veszélyesnek gondolt intézményeket – például a CEU-t és számos egyetemi kart – adminisztratív eszközökkel lehetetlenít el, vagy korlátozza működését. Eközben a politikáját kiszolgáló hivatalnokértelmiség képzésére létrehozta a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, amit kiemelt támogatásban részesít.

Ehhez hasonló folyamatok zajlanak a tudomány területén is, a jelentés felidézi az OTKA és az MTA kutatóintézetek államosítását és kormányzati ellenőrzésének kialakítását.

(Külön fejezet szól a CEU elüldözéséről, amiről bővebben a hvg.hu oldalán itt olvashat.)

Aránytalan, érdekvezérelt kultúrafinanszírozás

A művészeti élet is orbanizálódott, itt is „jellemző a közpénzek politikai szempontok alapján történő, átláthatatlan és sokszor ellenőrizhetetlen felhasználása, aminek eredményeképp a források rendkívül aránytalanul oszlanak el a szféra szereplői között. A kultúrafinanszírozásról döntő testületekben a kormánynak kétharmados többsége van, miután a korábban független Nemzeti Kulturális Alapot az Emberi Erőforrások Minisztériumába olvasztották be, és a kormányhoz lojális Magyar Művészeti Akadémiát minden illetékes testületben egyharmados képviseleti joghoz juttatták. Az MMA befolyása a kultúrára és a művészetekre így annak ellenére meghatározó, hogy igazi kulturális tekintélyre a kiugró állami támogatás mellett sem tudott mindmáig szert tenni.”

Botár Gergely / kormany.hu

Az irodalmi életben milliárdok áramoltak két deklaráltan kormánypárti irodalomszervező által vezetett intézményhez, a Kárpát‐medencei Tehetséggondozó Kft.-hez és az „irodalmi erőközponttá” alakítani kívánt Petőfi Irodalmi Múzeumhoz.

Kormánytöbbségű kurátorok döntenek a színházigazgatók megválasztásáról, a színházi tao-pénzek helyét központi pénzosztás vette át. Zenei területen is jellemző, hogy az erőforrások elosztásában egyre nagyobb jelentősége van az informális kapcsolatoknak, hogy a szakmai kuratóriumok tagjainak kinevezése nem konszenzusos, és összetételük gyakran nem garantálja a szakmai kontrollt. Azt ugyanakkor megjegyzik, hogy „a zenei életben nem vált jellemzővé a másutt tapasztalt rombolás és az egész pályás lerohanás.” Ezt azzal magyarázzák, hogy a komolyzenei műfajok többsége kevéssé alkalmas a közvetlen politikai instrumentalizálásra.

Hasonló a helyzet a filmgyártásban is, ahol a központosítás ellenére a vártnál kevésbé befolyásolta a kormánypolitika a döntéseket. „A Vajna-féle bírálati szempontrendszer hatékonynak bizonyult, és fellendítette a hazai játékfilmgyártást” – írják.

Európával ellentétes irányba

Az egyik leglátványosabb, és hatalomtechnikai szempontból is fontos terület a média, amelynek e jelentős része ma már szintén a NER-t hivatott szolgálni. A Fidesz ugyanis közpénzekből saját médiabirodalmat épített fel, amely mára lefedi a politikai-közéleti médiapiac kb. 75 százalékát. Az évente több százmilliárdos állami reklámköltések kizárólag a kormányközeli médiumokhoz vándorolnak, a multik és a hazai vállalkozások politikai nyomásnak engedve döntően a kormánypárti médiában költik el reklámra szánt pénzüket. A néhány megmaradt független orgánum gyakorlatilag reklámbevétel nélkül próbálja fenntartani magát. A közpénzekből fenntartott média pedig a nyílt kormánypropaganda eszközévé vált – emlékeztetnek a szerzők.

A jelentéstevők szerint az Orbán-kormány a 2010 óta eltelt közel egy évtizedben a tudástermelés és -átadás, illetve a kultúrateremtés és a kulturális örökség megőrzése területén évtizedekkel vetette vissza az országot.

A demokrácia kulisszái között a kereszténység jelmezét magára öltő Orbán-rendszer radikális antihumanizmusával, a hazai és a messziről jött elesettek, rászorulók iránt elemi emberi szolidaritás megtagadásával, etnikai-nemzeti bezárkózásával, felvilágosodásellenességével hátat fordít Európának, az egyetemes kultúra és civilizáció értékeinek.

A kötetnek önmagán túlmutató szerepet is szánnak elkészítői, intő példaként szolgálhat arra, hogy milyen hosszú távú követkeményekkel járhat, ha „a populizmus kormányzati erővé válik egy országban, leépíti a fékek és ellensúlyok rendszerét és saját céljai szolgálatába állítja a kulturális intézményeket.”

Nem lehet véletlen a kötet európai bemutatása, így egy kötetbe rendezve ez mindenképpen egyedi –, sokkal izgalmasabb „hogyan jutottunk ide?” kérdésre választ kereső rész.

Erről Bozóki András – aki 1988 és 1993 között a Fidesz tagja volt, részt vett a rendszerváltozást megalapozó kerekasztal-tárgyalásokon is, később, az első Gyurcsány-kormányban a nemzeti kulturális örökség minisztere volt, most a CEU-n oktat – írt már korábban a Mozgó Világba, akkor Bozóki úgy fogalmazott, hogy Horthy Miklós a királyt, Kádár János a forradalmat, Orbán Viktor pedig a rendszerváltást árulta el.

Bozóki András: Orbán elárulta a rendszerváltást

A politológus-professzor szerint Horthy és Kádár is elárult valamit, ráadásul ugyanazt. Korábbi meggyőződésüket. Horthy Miklós a királyt, Kádár János a forradalmat, Orbán Viktor pedig a rendszerváltást.

A kötet szerint Orbán a 2010-es győzelem után olyan rendszer kiépítésébe kezdett, amely „mára demokratikus eszközökkel lényegében leválthatatlan lett”, a 2010-től 2019-ig tartó évtizedben pedig „kiépült és megszilárdult az autokratikus rendszer Magyarországon. Az Orbán‐rezsim fokozatosan és

szisztematikusa lebontotta a liberális demokráciát, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a közélet információkhoz való egyenlő hozzáférés lehetőségét, megszüntette a társadalombiztosítás alkotmányos garanciáit, és aláásta az egyenlő emberi méltóság elvét.”

A keddi budapesti sajtótájékoztatóval párhuzamosan zajlott a jelentés bemutatása az Európai Parlamentben. A jelentés teljes szövegét angolul és magyarul is hozzáférhető (lesz) az Oktatói Hálózat honlapján.