"Hívott a nagymamám, hogy elment az áram és vörös lé ömlik be a ház ablakain"
Tíz éve történt Magyarország és Európa egyik legsúlyosabb ipari balesete. Bár a traumáról egyre kevesebbet beszélnek, és sokan inkább magukba temették, az emlékek élénkek, és van, akinek még most is jól esik kibeszélni a vörösiszap-katasztrófát.
"Ez volt a pajtaépületünk, ez meg a kamra" - egy idős nő egy szatyor vágott virággal áll a murvás ösvényen Kolontáron a Vörösiszap Emlékparkban, és a közeli romos épület felé int. Ez az egyetlen, amit meghagytak a falu Torna patakhoz közeli részéből, ahol először ért lakóházakat az ajkai Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. 10-es tározójából kiömlő lúgos áradat 2010. október 4-én.
A most 74 éves nő, aki nem szerette volna, ha leírjuk a nevét, még most is élénken ápolja hozzátartozói és egykori otthona emlékét. Ő férjét és sógornőjét vesztette el (férje egy hónap után hunyt el a kórházban, ő maga a padlásra felmenekülve élte túl), mint mondja, hetente, kéthetente ellátogat ide és a falu másik szélén lévő temetőbe az egyik távolabbi településről, ahol most él.
“64 évesen kezdtem új életet, nem kívánom senkinek azt, amin átmentem” - mondja könnyek között, miközben a katasztrófán kívül különböző régebbi és újabb betegségeket is említ, és a kártérítés igazságtalanságait taglalja. Kapott vagyoni kártérítést - de a férje után járó nem vagyoni kártérítésért hiába harcolt, mert csak 15 éve éltek együtt. Hiába lett új háza, még van, hogy most jön rá, mi minden apróság nincs meg, ami annak idején megvolt.
A szatyra tele van virággal, mindig annyit hoz a házhoz és a sírokhoz, ahány éve történt a katasztrófa, most tíz-tíz szál van nála, meg egy kis koszorú - mutatja, majd szomorúan tovább sétál a romos épület felé az ösvényen, a tíz év alatt jócskán megnőtt díszfák és bokrok között. Nem úgy tűnik, hogy neki sikerült volna teljesen túllépni a katasztrófán, amiben több mint egymillió köbméter iszap zúdult Kolontár, Devecser, Somlóvásárhely és néhány távolabbi falu mélyebben fekvő részeire, megölve 10 embert, és otthontalanná téve ezer másikat.
A hvg.hu által megkérdezett helyiek szerint lassan halványul az emléke az eseményeknek, és egyre kevesebbszer hozzák szóba - amit egy friss kutatás is alátámaszt.
Már kevesen beszélnek róla, és az újabb azóta felnövő generáció fiataljai sem emlékeznek rá igazán. Ezt mondja Horváth Zoltán tavaly megválasztott kolontári polgármester is az emlékpark mellett álló hivatalban. Szabadkozva tessékel be a nagyterembe, ahol délután esküvőt tartanak majd, ezért alaposan át van rendezve. Saját irodáját másokkal is megosztja, és a járványhelyzet megkövetelte távolságtartás miatt ülünk le a násznépnek odakészített székekre.
Ő ma is világosan emlékszik, és beszél is róla, mi történt: hogy éppen parkettázott, amikor hívta a nagymamája telefonon, hogy elment az áram, és vörös lé ömlik be a ház ablakain. Részletesen meséli, hogyan tanácsolták neki, hogy eressze le a redőnyöket, álljon az asztalra, és hogy az mentette meg, hogy az asztalos fordítva rakta be az ajtót: kifelé nyílt és nem tudta benyomni az ár. Így csak kevés iszap jutott a házba és a nagymama túlélte. Ő maga pedig egy szarvast is látott az áradatban. A falu régi képe is benne él: “Behunyom a szememet, látom magam előtt a házakat”, de hat éves a gyermeke csak annyit tud, hogy “régen ott lakott a dédi”, őt még nem avatták be a tragikus múltba.
Halványodik a katasztrófa emléke Ferencz Gábor devecseri polgármester szerint is. A várost 2014 óta vezető politikus úgy látja, hogy míg korábban sokan elégedetlenkedtek az igazságtalannak érzett kártárítések - ami az ő 2014-es megválasztásában is közrejátszott - és a máig húzódó felelősségrevonás miatt, mostanra az emberek elfogadták a helyzetet, és a többség - és a település is - szeretne ezen túllépni. Szerinte vannak biztató jelek: “Azt tapasztaljuk, hogy ismét nő a lakosságszám.” A polgármester célja, hogy jobban kihasználják a város iszapáradatban elpusztult 18 utcájának helyén álló emlékparkot: a szélén a közelmúltban játszóteret, fitneszparkot és kisebb társasházakat is építettek.
Ottjártunkkor éppen közmunkások rendezgették a nagy fák híján még mindig kissé kopárnak tűnő emlékparkot. Ironikus módon többségében olyan emberek, akiknek annak idején itt állt az otthona. “Egy élet munkája volt benne, ha nem kellett volna reggeltől estig dolgoznom, akkor nem engedtem volna, hogy lebontsák" - mondja régi házukról Mari. Kaptak ugyan új lakóhelyet, de azt mondja: “Az sose lesz a mienk.”
Vannak többen is, akiknek nehéz ezen túllépni, főleg az idősek körében, akiknek mindenük odalett - mondja a polgármester. “Ilyenkor évfordulókon mindig kicsit feltépjük ezeket a sebeket.”
Sokan vannak úgy vele, hogy 10 év eltelt, és nem akarnak már róla beszélni. Akkora fokú trauma volt, hogy úgy érzik ezt nem lehet feldolgozni és megoldani, inkább ne feszegesse ezt senki - mondta a hvg.hu-nak Holzer-Szegletes Sarolta, aki önkéntes pszichológus segítőként érkezett ide 10 éve, majd ismerkedett meg kolontári férjével, akivel a faluban alapítottak családot, és pár hónapja már a harmadik közös gyereküknek örülhetnek.
A pszichológus számos kollégájával együtt dolgozott 2010-11 során azon hónapokig, hogy a helyiek fel tudják dolgozni valahogy a krízishelyzetet, majd a Máltai Szeretetszolgálat felkérésére éveken keresztül végezte 30-40 ember pszichológiai utógondozását az iszapkatasztrófa által leginkább érintett két településen.
Szerinte három csoportra lehet osztani az embereket a traumával megküzdés szempontjából.
- A legszerencsésebbek azok, akik pozitív energiákat tudtak mozgósítani, újrakezdeni és tanulni belőle, “ha másról nem, akkor talán önmagukról és az erejükről, hogy képesek voltak túlélni”.
- A másik csoportba azok, akik így-úgy továbbléptek, élik az életüket, de eltemették magukba az egészet. “Nem feltétlenül tudták feldolgozni - sokan mondják, hogy ezt elfelejteni, feldolgozni nem lehet - de az életnek mennie kell tovább.” Ők azok, akik nem szívesen beszélnek róla.
- A harmadik csoportban pedig azok vannak, akik nagyon nem tudtak megküzdeni a traumával. A pszichológusok elsődleges feladata is az volt, hogy őket, a legveszélyeztetettebbeket szűrjék ki, akiknek komolyabb kezelésre volt szükségük, hogy elkerüljék a súlyosabb pszichés károsodás vagy függőségek kialakulását. Velük később utógondozásban is foglalkozniuk kellett.
Holzer-Szegletes Sarolta azonban jelezte, hogy az érintetteknek nagyon nehéz dolga volt. Ez a trauma ugyanis sokkal súlyosabb volt, mint egy mindenkivel előforduló krízishelyzet - amilyen például egy családtag halála, munkahely elvesztése, új kapcsolat, “egy-egy olyan nehéz élethelyzet, amin át kell lendülnünk, amihez mozgósítanunk kell a belső erőforrásainkat”.
Itt viszont alig volt mit mozgósítani: sokaknak odalett az otthona, nem maradt egy ruhája, személyes tárgya, nem tudta mi lesz vele másnap. “Azt egyedül nem lehet megoldani, mindenképp kellett a külső segítség.” Ugyan árvizeknél is előfordul hasonló, de ott legalább számítanak rá az árvízveszélyes helyre költöző emberek, itt viszont teljesen váratlan volt a katasztrófa. Ráadásul míg egy természeti csapást könnyebben elfogadnak az emberek itt - bár nagyon nehéz közvetlen felelősre rámutatni - emberi tevékenység okozta a katasztrófát, ami plusz pszichés megterhelést jelentett.
Nem csoda tehát, hogy a hvg.hu által telefonon megkeresett érintettek közül, akikkel korábban már volt kapcsolatunk, többen, így az események után 10 évvel is elhárították a kérdéseket. “Nem akarok róla beszélni.”- mondta egyikük, aki az új lakóparkban kapott lakást, és aki szerint a katasztrófa utáni 6-8 hónapban sok segítséget kaptak, de utána elengedték a kezüket. “Nem szeretném felidézni.”
Viszont beszéltünk olyannal is, aki túllépett rajta, és bár őrzi a fájó emlékeket, készséggel válaszolt a kérdéseinkre. “Szerencsére a családom olyan beállítottságú, hogy mi előre próbáltunk menni” - mondta Soós Ferenc, aki annak idején belügyminiszteri kitüntetést is kapott, mert kimentett három embert az áradatból.
Ő nem temette el magába a történteket. Elmeséli, hogy apját viselte meg a legjobban a katasztrófa, de azzal vigasztalták, hogy még úgyis sok tennivaló lett volna az odalett frissen felújított házzal. Felidézi, hogyan kászálódott ki a derékig érő áradatból, ölében a kutyájával, és hogy az állat plusz súlyának köszönheti, hogy nem vitte el az ár. Ez mindig eszébe jut, ha szüleinél meglátja a még ma is élő kutyát. Azon sem sajnálkozik, hogy a Makovecz-lakóparkban általuk évekig felépíteni tervezett házukból nem lett semmi, mert inkább a kislánya születésére koncentráltak. Ott lesznek a hétvégi megemlékezésen is.
“Úgy vagyok vele hogy inkább beszélünk róla. Ha magában tartja az ember, sokkal rosszabb” - mondja, de elismeri, hogy vannak időszakok, amikor ő is feszültebben, nehezebb szívvel gondol az eseményekre. Van azonban olyan is, hogy elmennek oda, ahol a házaik álltak, vagy arra néz, ha ott autózik, és a baráti, rokoni társaságban is elő szoktak kerülni a történtek, “Meghallgatjuk egymást, nagy vonalakban. Ennyi idő elteltével többé-kevésbé elfogadtuk a helyzetet, próbálunk menni az élettel, csinálni a dolgunkat.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Tíz évvel a vörösiszap-katasztrófa után: a Mal Zrt. már nincs sehol, de a jogerős ítéletre várni kell
Tíz éve ilyenkor, amikor átszakadt a gát és vörösiszap öntött el több települést Ajka mellett, még csak sejteni lehetett, hogy nem természeti katasztrófa történt. A felelősöket már aznap elkezdték keresni, a politikusoknak egy hét kellett csak, hogy megmondják, szerintük ki a bűnös, de a bíróság azóta sem jutott el a jogerős ítéletig. Áttekintettük, mi vezethetett el az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar ipari katasztrófájához, és mi történt az azóta eltelt tíz évben.
A vörösiszap-katasztrófa az egyik közösséget szétzilálta, a másikat megerősítette
Magyarországon első alkalommal került sor egy ipari-természeti katasztrófa hosszú távú hatásainak komplex kutatására. Pszichológus, kommunikációkutató, lelkipásztor és szociológusok bevonásával vizsgálták meg, hogy tíz évvel a vörösiszapömlés után milyen állapotban van a három érintett település, Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely lakossága. A kutatás a koronavírus-járvány hosszútávú kezelésére vonatkozóan is fontos következtetéseket tartogat.
